Tóth Mária
Hűtlenség
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 14. (604.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Nem csengetett, nem is kopogtatással bátorkodott be hozzám, hanem valami diszkrét kapirgálással, valahogy úgy, ahogyan a kis háziállatok szoktak jelentkezni.
Ajtót nyitottam.
Csontos, nagydarab, ám egész lényében virágzó lány állt előttem a folyosón, és ez volt a szövege:
– Kezicsókolom, én vagyok a masszőr, de azt hiszem, rossz helyen járok, engemet egy idős asszonyhoz küldtek ide…
Hívogatóan rámosolyogtam.
– Jöjjön csak be bátran, az az idős hölgy én vagyok.
A lány betért az előszobába, a beltér kellős közepén vetette meg a lábát. Szinte pimaszkodva mondta nekem:
– De hiszen maga még fiatal…
Ez így jó, érvényes belépés egy öreg nő szívéhez, és én rögtön arra gondoltam: ez a lány egy baragáni faluból szabadulhatott be a fővárosba, oltyán dialektussal ejtette ki a szavakat, azt például, hogy konitza, ami valami javakorabeli nőt határoz meg. S ahogyan így ácsorogtunk, emberközelségben egymással, lágy, kis szellő érintette meg az arcomat, aha, rögtön tudtam, hogy beműködött az Isten-pontom, ami az agyam fix pontján helyezkedett el, s ez azt jelzi, hogy a lány mögött betoppant hozzám a húsz éve halott uram. Szokott ő így jelentkezni. Egy lépést hátráltam és megkérdeztem a lány nevét, elárulta, hogy Mirela, s ez csöppet se tűnt nekem parasztos keresztnévnek. Jóanyja a kultúrházban holmi külföldi filmet nézhetett meg, mielőtt bedőlt szerelmeskedni a parasztház ágyába. A román parasztok ilyen állatias módon szórakoznak.
– Nézze, Mirela, én tényleg fel akarok venni egy masszőrt, de pillanatnyilag még nem aktuális…
A lány nem mozdult, állt egyhelyben.
– A maga ismerőse, aki engemet ideküldött, azt állította, hogy maga komoly személy, szóval…
Én nem sietek bedőlni a lány karjába, mert az Isten-pont kitartóan működik, a szellő cirógatja az arcomat, szóval az uram nem tágít, vexál engemet.
– Komoly perszóna vagyok, minden magyar az, de most még nem aktuális…
A lány leírja a telefonszámát, azt hagyatékolja rám, és abban maradunk, majd jelentkezem. Ha aktuális lesz. De ma, egyelőre, még nem az.
Bent, a szobában ledobok egy jól tömött párnát a szőnyegre és ráhelyezem az ülepemet. Így gyászolnak a zsidók, így közelednek az elmentekhez. Az uram halála után, én, a bigott katolikus ily módon üldögéltem fehér mezben, merthogy a hithű zsidók nem gyászolnak feketében. Egy kora délután ültem zsidó módra a párnán, és kimondtam, ami akkor hihetetlen volt számomra:
– És én ezentúl azt csinálhatom, amit akarok…? – Ez felfoghatatlan és hihetetlen volt számomra. Az idő csorgott az óra csontsárga lapján, és mindjárt beugrott a ritka részemlékek egyike. Az uram szerelme szép volt, de engemet alaposan megtépázott, ugyanis voltak fixa ideái, amiből nem engedett, számszerint ez kevés volt, de volt, s én igyekezet nélküli elfogadással viszonyultam hozzá. Dolgozott agyamban az Ady-effektus: kicsit ósdi, kicsit titkos. Az uram nem engedte, hogy szellőztessem a szekrényeket, olyasmi nem létezik, szó se lehet róla. Szerénke nevű anyósom pesti úrilány volt, művirágokat gyártott s azokat eladta a keresztényeknek, akik kivitték a temetőbe. Ő aztán biztosan szellőztette a kasznikat, akkoriban úgy mondták: nyisd ki a kasznit! Igenám, de az anyósom két fia azokban a késő reggeli órákban pont iskolában volt. A kaszniknak üledékes szaga van, pézsmaillata, molyirtó levendula szaga, azokat nyitott ablak mellett ki kell szellőztetni. Én akaratlagosan soha nem szellőztethettem. Nem és nem! Csüggedten, lehajtott fejjel megadtam magamat. Méltósággal viseltem el a vereséget, amire az angol ember azt vágja rá: dignity. Kaszni-szellőztetés terén a mi házasságunk merő alkudozás volt, hol én voltam majdnem a csúcson, hol az uram. Az uram gyanakvás-marta képpel viszonyult mindenfajta kaszni-szellőztetéshez, s ha Aradon, a szüleim házában olyasmit látott, odament és becsukta az ajtót. Hátam mögött nevelőanyám a fejére mutogatott, mármint hogy néki ott van valami baja.
Ültem zsidó özvegyként a párnán, és eszembe jutott az uram másik tiltása: nem engedte, hogy barométert vegyek. Ezt nem tudta soha megmagyarázni, mármint hogy miért nem, de nem. A rossz és a gonosz nem tévesztendő össze, igenám, de a barométerben nem volt se rosszaság, se gonoszság, olyan kis ártatlan vágyakozásom volt, mert a barátnémnál, a baronessznél láttam egyet a falon. Az öreg baronessz szinte lábujjhegyen lépdelt a barométerig és ujjával megkocogtatta; rögtön bejósolta a másnapi időt. Egyszer Félixfürdőn nyaraltunk és bejöttünk Váradra ebédelni, s akkor, a korzósoron egy üzletben ott volt kiállítva a barométer. Az uram belémkarolt és szinte vonszolva vitt el onnan. Az ő otthonába nem juthat be holmi időjós műszer. De az égrekiáltó tiltás a masszázs volt, az uram szerint csak a könnyűvérű nők adják rá a fejüket ilyesmire. Ha be voltunk utalva szanatóriumba, az uram ott se engedte meg a masszázst, hogy nekem nincs szükségem olyasmire. Az uram tiltásai miatt sose robbant ki vita közöttünk. Isten ments a szavaktól, mert abból szekálás burjánzik elő. Mivel a tiltások száma a múló évekkel nem gyarapodott, ezt a fix négyet elnéztem neki. Tiltakozásom azért létezett, olykor szinte reszketett tőle a lelkem. A szenvedés ritka párája néha előszivárgott, de ez elviselhető volt. Nevelőanyám hangja, amint éjszaka átbeszéltünk egyik ágyból a másikba: azért tudd meg, hogy a zsidó férjek a legjobb férjek a világon. Hát ez így volt igaz.
Arra gondoltam, előrefürkészve az időben, hogy a lány nagy bütykös kezével majd elpuhítja a végtagjaimat, simogatni fog, mintha ütemre, dallamra csendesítene le. Ez jó lesz így. Mert a jó a mi házasságunkban az volt, hogy ami jó volt az egyiknek, az a másiknak is jó kellett legyen, ettől párkapcsolat a házasság. A zenének hatalma van. A szerelem aktusának üteme van, a párok mintha zenére mozognának. A tiltások eltörpülnek s ettől áll helyre a párkapcsolat egyensúlya.
Az uram másik tiltása a házvétel meg az arany volt. Mi az a pont ott? Ja, az a végzetjel, kerüld el! Az uram a gulág-lágerből kommunistaként került haza s ez eltartott nála jó sokáig. Az uram az anyámtól örökölt házamat 1965-ben eladta és vett magának egy Fiat-1100 kocsit. Ezzel aztán a ház többé nem volt téma, de az arany maradt, mert szerinte egy kommunista nem tartogathat otthon aranyat. Amikor az uram rokonai emigráltak, a szomszédok vették meg maradék aranyukat, jó olcsón. Nekem a jegygyűrűmön kívül nem lehetett aranyam. Az uram talányosan ravaszkás mosollyal utasított el. Igaz, hogy a szokásokat könnyebb kiismerni, mint az érzelmeket. Így tehát ékszervonalon soha semmit nem engedhettem meg magamnak, mert az uram akarata lebírt.
S ahogyan özvegykedtem zsidó módra a díványpárnán, újból eszembe jutott az uram tiltása a masszázs ellen, mert ha én kiteszem a testemet ennek, akkor hűtlen leszek hozzá, a pláné az, hogy a hűség egy életre szól, halálomig, halálodig… Rilke írta le: a csúcsra járunk, de vajon elérünk-e oda…? A lány első jelentkezése után, ahogyan teltek, múltak az órák, úgy fészkelt be fény az agyamba: egy asszony képes rá jó és meggyőző érveket, mentségeket kitalálni, ha masszázsról van szó. De az is fontos, hogy az életben legyenek kudarcaink, ám az is lényeges, hogy engedmények is előforduljanak, ha a testemet, a lelkemet szolgálják. Masszázs terén én az uram rabszolgája voltam, de értettem hozzá várakozni az időben. A szerelemben az egyén szabadsága elvész, de van visszaút a saját lényemhez. Üldögélve a párnán, emlékszövevényekkel bíbelődtem, hiszen én nem azért álltam rá a masszázsra, hogy szépítsem magamat, hogy fiatalítsam a testemet, hanem mert dögrováson voltam. Az áldozattal a testi ember előlép lelki emberré. Hát így, a nyolcvan körül ez velem a helyzet. Itt aztán megtorpan az időben, a saját életidőmben. Nálam a masszázs ezentúl létmód kell hogy legyen. „A függés, látom, életelem neked” – írja Madách. A függés túlélésem ingája. S ahogy az életem egy szabálytalan lét volt, a masszázs szikkadt jelenléte most majd bepótol valamit. Ahogyan József Attila írta le: én nem értem, csak élem az egészet.
Felálltam a párnáról és telefonáltam a lánynak, házhoz rendeltem.
Napközben a lányra várakozva gondoltam, majdnem semmit se tudok felőle, azt se, hogy mennyi iskolát végezhetett, mert az biztos, hogy nem érettségizett, továbbá azt se merem megérdeklődni tőle, hogy mennyi ismerettel bír az emberi testről, tanult-e valamicske anatómiát, fogalma van-e a patológiáról? Mert az én esetemben ez a lényeg. Így, a múló órákkal, valahogy merő bizonytalanság lettem, de azért lestem a lány jöttét. Arra gondoltam, hogy estelente milyen nehezen vackolom el magamat az ágyban, egy roncstelep vagyok, fájnak a soha életemben nem sejtett inaim, érzem a vénáim vonulatát, kacskaringóit, a csontokat összetartó porcokat, nyálkákat, amikor kiszáradóban vannak. Percekig vackolom magamon a takarót, és rövidesen azt érzem, hogy súlya van, nyom, nyomdos lefelé a föld felé, a por felé. A cipőfűzés kész kín. A cipőt Pólika, az unokám küldte Amerikából, öreg nők lábára való, kanadai termék, és én alig-alig vagyok képes belepásszítani a lábfejemet. Állandóan azt érzem, hogy hurcolom a testemet. Megváltás lenne nekem egy új Messiás, de az, a lublini mágus szerint késik, mert fentről nem eresztik. Cifrázatosan rezgek.
A lány estéli órán érkezett, belépett, s ez a parasztlányból lett masszőr engemet mustrált, tetőtől talpig, a háziruhámat vizslatta, nem holmi feslett ringy-rongy csüngött le rólam, hanem csinos voltam. Mutattam a formámat, úrinőhöz illően. Lelkemben az öregség magányba torzult, de azért adtam magamra.
Igyekeztem tisztába jönni a lány kilétével és tudásával, s ez nehezen menegetett. A lány ösztönlény volt, próbáltam elmagyarázni neki, hogy az inaim dudorait simította ki, a véna vonalán dolgozzon. Lefektetett és bébiolajat kent a kezére, azzal dolgozott, s nekem olybá tűnt, hogy nincs is keze, az ujjait csúsztatta rajtam, mert az igazi masszírozás nem dögönyözés, hanem puszta csúsztatás a semmibe. A lány, amíg munkált rajtam, keveset beszélt, apró mozdulatai úgy hullottak rám, akár a tavaszi eső paskolása. Mert a tavaszi eső verésének azért súlya is van. Csak az serkent, ami irritál, s emigyen a lány felébresztette a testemet. Néha rásandítottam Mirelára, a szabályos arc színtelen, majdnem kifejezéstelen volt, akár egy közkatonáé. A lány keze viszont értékérvényűséget teremtett, ütésállósága volt. Az én arcomra alaposan rátaposott az idő, szögletes lett, lelógó bőrpamacsokkal. Egy adott pillanatban kísérteties bizonytalanság uralt el, hagytam, hogy Mirela bogozza ki az inaimat. A reumás bogok az érzéki megismerés által még csak most fájtak istenigazából. A masszírozást követő napokban kissé könnyebben mozogtam, könnyebben fűztem be a cúgoscipőt, könnyebben hajoltam le.
Este, miután az orromat belevertem a sötétségbe, rám tört a hűtlenség érzése. Hát megtehetem ezt az én urammal? S ráadásul még élvezem is a lány munkálkodását. A kérdés utóvégre az: megvan-e még a múlt és megidézhető-e? Én az időtlen lényeget nem akartam megragadni, s a hűség szála szakadóban volt. Mert az elmúlt, sorsformáló pillanat kihunyt, nem hozható vissza. Ezen gondolatokra mosoly ült ki az arcomra, olyan ajak körüli semmiség. Tudtam, hogy a mosoly a jellemről vall, a nevetés elemi erővel tör felszínre, s a felszabadult lelkiállapotot tükrözi. Amikor ifjúságunk idején arról vallattam az uramat, hogy boldog-e, azt felelte, hogy majdnem boldog, de nem teljesen az. Tehát tudhatott valamit Schopenhauerről, aki szerint boldogság nincs, nem létezik, csak az illúzió a valóságos. Házasságunk ideje alatt kozmikus dédelgetéssel altattam el a lelkemet. Kettőnk viszonyában a személyes komédiák és drámák a múló évekkel rám nehezedtek. Innen a későbbi depresszióm alapja.
A lány jött rendszeresen masszírozni, s a szomszédnők érdeklődtek, kerülgettek a kérdésekkel: és aztán már érez valamit? Hát ez az, valamicskét már észleltem, de nem mertem néven nevezni. 
A parasztlányból masszőrré előlépett lánynak, ha munka közben nagyon koncentrált, a szeme üveges lett, akár a hulláké, de facto látott folyamatosan, de nem nézett, s aztán fölfogtam, hogy ő ilyenkor a kezével, az ujjaival látott, így percipiálta a dudoraimat, a bogaimat, a vénák vonuló útját, s ott el-elidőzött, s ez volt a pláne a működésében: az ő titkos fogásai.
Már az is megfordult a fejemben, hogy vajon mennyi jóság fér el egy zsidó szívében? A jósághoz képest az uramnak voltak heppjei, amelyekből nem engedett, s az olykor súrolta a rosszaságot. 
Mirela néha, munka közben oda-pöttyintett nekem egy-egy dicséretet, ami emígyen hangzott:
– Tudja aztán, hogy maga együtt dolgozik velem, szinte kínálja, hogy hová nyúljak…
Ez kellőképpen meglepett, mert nem szándékkal tettem, csak úgy jött magától, hogy kievickéljek az öregkor hálójából. S ekkor világosság gyúlt az agyamban: az uram észrevehette ösztönös adakozásomat s ettől nem akart megválni. A férfiak vasmarka nem ereszt ki a markából semmit, amit egyszer birtokolt. Ezzel a felfedezéssel aztán közelebb kerültem egy lépéssel az uram feloldozásához. Ahogyan félaléltan ott voltam, elterülve a masszőr marka alatt, felfogtam, hogy mindenre születni kell. Ez a parasztlány masszőrnek bújt ki az anyjából. Keze a testemen az összes fájó gócaimat, dudoraimat megtalálta. És egyik napon egy vallomással ajándékozott meg: irtózom az öreg nyanyák testétől, elfogytak, a test egy halom csont és bőr, nincs rajtuk mit fogni, megdolgozni, rájuk gusztusos hús már sose fog nőni.
Mirela keze nyoma ott ragadt a testemen, éreztem este, az ágyban, hogy a tarkóm már könnyebb. Még csak most csaltam meg istenigazában az uramat, mert odaadtam magamat a masszőrnek. És hirtelen bekattant a feloldozás: mi a gutaütéstől lenne ez csalás, hiszen az uramnak már nincs szüksége a testemre, az már nem jelent neki semmit. Most már eresszen el végre az én utamon. Ágyő, barátom, de örökre! A homályból a testem végre a világosságra vergődött. Gondolom, a barométer azért nem kellett az uramnak, mert az is az idő múlásával függött össze. A barométer a holnapot mutatja, a másnapi időt jósolja meg. Az időkulisszák szinkretikus rendje helyreállt, s emigyen oldódott az én önutálatom is, hiszen nekem még volt testem, megöregedtem, de nem fogytam el. Az egyiptomiak rendelkeznek titokzatos tudással a sorsról, az én sorsom tehát kegyes volt hozzám, meghagyott embernek. A létezés ritka állapotába került személy voltam.
Egyik délfelé a kóbor kutyák etetéséről jövök befelé a lenti hallban, s akkor utolér Simonné rekedtes hangja:
– Hallja, Markovitsné asszony, maga lefogyott, látom én jól, mert én hátnézetből vizslatom…
Botorkálok előre, a lift felé, sehogyse reagáltam le Simonné bügybörgését, mert szokott ő úgy magában beszélni. A nap folyamán, belevergődve az időbe jöttem rá, hogy nekem bő a szoknyám korca. És ugyancsak napközben még eszembe jutott valami, ami az uram és jómagam kapcsolatára vonatkozott. Évekkel ezelőtt az urammal színházban voltunk, Maugham Jégmadár című darabját néztük meg. A darab lényege az volt, hogy a tenger felett, a hosszú repülésben, a hím madarak sokszor elfáradnak, ezt a nőstény megérzi, alája repül és a szárnyán viszi tovább. Ez valahogy érvényes volt a mi kettőnk házasságára is, csak úgy, félszárnyon vittem az uram nehezét. Hagytam, hogy Aradon eladja a házamat, és autót vegyen magának.
A parasztlányból lett masszőr, amíg bánik a testemmel, néha megszólal, monologizál, beszél hozzám, de nyilván választ se vár a szavaira, azt hozza tudtomra, hogy ezek a vén nyanyák a bébiolajba némi boraxot kevernek, hogy szép, fehér legyen tőle a testük. Megnyugtat, hogy nekem ilyesmire nincs szükségem, mert az én bőröm tejfehér… Hallgatózom a lány keze alatt elterülve, én, a „habfehér virágszál”. Évekkel ezelőtt nevelőanyám egyszer megleste a tisztálkodásomat és hirtelen felnyögött: hogy lehet ilyen fehér a te bőröd! Felnevettem, s hogy bosszantsam: ja, ez a génjeimből eredő… – ezt vágtam oda neki. Ennek az odakoppintásnak oka és célja volt, hogy az én génjeim nem tőle eredőek.
Aztán az is eszembe jutott a lány kérdései kapcsán, hogy volt egy orvosnőm, aki nyomravezető kérdéseket tett fel nekem. Tehát a jó orvos kérdez is. És a jó férj is kérdez, mert az uram az a típusú ember volt, aki mindent tudni akart rólam. Ezek szerint az uram hűséges volt a számára ismeretlen múltam iránt.
S aztán egyik nap álltam a tűzhely előtt s az intim fehérneműm, a bugyim lehullott a bokámra. Nézegettem a belevarrt gumikorcot, a gumi majdnem friss, új volt. Hát ez meg hogy lehet? Amikor legközelebb jött hozzám Mirela, kivittem a mérleget a konyhába, és ráálltam. A mánus öt kilóval kevesebbet mutatott. Hát ez meg hogy ment végbe? Mert évek óta képtelen voltam lefogyni. Klári barátném lánya világosított fel: a masszírozástól a test körvonala alakul, vékonyabb lesz. Számomra ez volt a nem remélt csoda. A Lear királyban csak a bolond meri kimondani az igazat, hát ezért hallgattam én negyvenéves házasságunk ideje alatt, valahányszor szóba került a masszírozás kérdése.
A masszázs alatt, néha, kóbor árny bukik elő a szempillám alól; az fordul meg a fejemben: lehet, hogy már meghaltam, csak nekem nem tűnt föl, annyi volt az életem, hogy napokon át helyrerakosgattam a dolgokat, toszogattam a tárgyakat, mostam, mosogattam a végtelenségig, nem volt se eleje, se vége, csak örök mozgás volt. Mi az, hát már megint este van, hát már megint péntek van, az újgazdagok tömeges kivonulása a Kárpátokba, a tengerpartra. 
És álmodom is, feltűnik anyám, Biró Etuska, elszabott ruhában, nem is ruha, hanem ruhaféleség, és üvegfal mögött van, csak úgy elvonul. Sovány, sápadt, hótt-beteg, neki aztán nem volt szüksége masszírozásra, de egyáltalán nem. A masszírozás hónapjaiban a Hold néha vérvörös lesz, mintha rá akarna zuhanni a Földre, a formájukból kiment férfiakra, nőkre. Néha azon tűnődöm, hogy ugyan milyen szerelem volt az uramé, szentséges, profán, különleges találkozás csodája, malgré toi, a heppeket megérte jóváírni neki. Csak úgy eltűrtem neki panasz, zokszó nélkül. Jól mondta Csehov: legfontosabb az életben a forma, mármint most, pillanatnyilag az elvékonyodó testem. Még csak erre vigyázna nagyon az uram. A nők nem magukért, hanem a férfiakért szépek. Én soha nem tudtam, hogy ki voltam, csupán annyit, hogy ki szeretnék lenni. Így viseltem el az uramat.
S ahogyan a parasztlányból előlépett masszőr dolgozott a testemen, úgy mentek le rólam a kilók. És teltek a szélzilálta napok és éjjek, a lány keze a romhalmaz testemen, s amíg mindezt tűröm, az átlagpolgár általános komolysága az enyém, s itt a hűtlenség már nem lehet téma. Kezdem kiismerni és megjegyezni Mirela tapintását, mert erre érdemes volt odafigyelni, az ő keze nyomán túlfűtött lett petyhüdt testem, a bőröm, olyan, akár a Baragánon nőtt akácfa ölnyi, fehér virágtömege, amitől itt, a Regátban illatos a levegő.
A masszázsok szüneteiben normálisan éltem, annyira ésszerűen, hogy már a haláltól se féltem, ahogy elfolyt belőlem a fáradtság, úgy csordogált el a halálfélsz is. Már csak az izmok elernyesztő pihenésére vágytam, s ez a lány keze alatt ment végbe.
A lány arca halálba vesző arc, hozzám beszél, de egyáltalán nem néz a szemembe, hanem mögém, a semmibe. Kezdem annyira értékelni a munkáját, hogy már hiányolom, vágyom rá, mert a hájréteg futamodik a nyomán. Az öreg uram ugyan mit kezdene egy fiatallá masszírozott testtel? Én lennék ez? Én vagyok ez…
Mirela, amíg masszírozott, véletlenül leverte az üres parfümös üveget, még amikor fiatalasszony voltam, csak egyfajta parfümöt használtam, Guerlain Voil de nuit-t. Soha mást. Az éjszaka fátyla csakúgy lebegett utánam. Az uram hangja: itt a te szagod van, még a párnádon is ott maradt.
Ha az ember alaposan lefogy, megváltoznak a mozdulatai is, lágyabbak, kecsesebbek lesznek. Mintha nem is te lennél, hanem egy másvalaki, kissé idegen tőled, de azért ismerős. A szív sose csal meg. És előkerülnek a régi ruháim is, nem ósdiak, ám patinásak. És a szomszédok, ha a piacon, az áruházban összefutnak velem, rám merednek és azt kérdik: hát maga az…? És beperdül hozzám a népszámláló, olyan harminc alatti emberke, s amikor a kérdőívben oda jutunk, születési évszám, mondom: 1933. A népszámláló, a széken ülve, teljes testével felém fordult:
– Kiről beszélünk?
– Hát rólam…
A népszámláló tagadólag rázta a fejét, szavak nélkül is kimondva az ítéletet.