KOVÁCS FLÓRA
Zenehallgatás, durván - Beszélgetés Orcsik Roland költővel, műfordítóval
XXIII. ÉVFOLYAM 2012. 17. (607.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.


– Harmadik köteted jelent meg tavaly. E kötet a Rozsdamaró (Veszprém, Művészetek Háza, Vár Ucca Műhely Könyvek, 2002.) és a Holdnak, Arccal (Szeged, Tiszatáj könyvek, 2007) című könyveidet követte. Emlékszel az első publikációd körülményeire?

– Igen, egy földrajz-szakos bölcsész lapban, a TÉR-ben „vesztettem el a szüzességemet”. 

– Mikor kezdtél el ezen, a Mahler letöltve köteten dolgozni, mikor kezdett foglalkoztatni egy új kötete terve?

– A mahleres kötetbe bekerült versek között olyanok is vannak, amelyek az előző, a holdas kötet vége felé íródtak, ám abba már nem férhettek bele. Ezek azonban még nem a Mahlerrel függtek össze, egyszerűen csak új darabok voltak, mindenféle előzetes kötetkoncepció nélkül. Az első olyan vers, melyet Mahler zenéje hozott ki belőlem, végül nem került be a könyvbe. Feleségem karácsonyra megajándékozott Mahler II. szimfóniájával, akkor indult el a dolog. Először csak ciklust képzeltem el, később jelentkezett a kötetegész ötlete.

– A Mahler letöltve a Kalligram Kiadónál jött ki. Viszonylag sokat közölsz a Kalligram folyóiratban. Ebből adódott mintegy természetes lépésként, hogy az új köteted a Kalligramnál jelenjen meg?

– A Kalligram folyóirat a legjobbak közé tartozik, nyitott az aktuális világirodalomra, teóriákra, mer kockáztatni. Gyakran olyasmit is bevállalnak, vizuális és szövegszinten egyaránt, ami a legtöbb magyar irodalmi folyóiratban sohasem fog megjelenni. Annak ellenére, hogy a Kalligramnak is vannak jobb és vannak gyengébb számaik, ez az ingadozás minden folyóiratra érvényes, ám a Kalligram azok közé tartozik, amelyeknél a legtöbb esetében van egy vagy több olyan szál, amely az egész lapot összetartja. A Kiadó sokrétű tevékenysége ugyancsak vonzó, a legizgalmasabb verskönyvek náluk jelentek meg az utóbbi időben. Én is szerettem volna egy nagyobb kiadónál szerencsét próbálni, hogy ne csak a margón létezzem, hogy munkám több emberhez eljusson. Ehhez hozzájárult még barátaim biztatása is, Lanczkor Gáboré és Csehy Zoltáné, akik ott jelentették meg a könyveiket, ők segítettek a kötetszerkesztési folyamatban is. 

– Az előtte megjelent könyvedben, a Holdnak, Arccalban van egy „Garfield kommentárok” című egység. Balázs Imre József írja az Élet és Irodalom Ex librisében: „A városi mitológiáktól sem járunk messze: Mahler az a 2011-es Orcsik-kötetnek, mint Garfield a 2007-esnek. Valamennyire azért mégis más – legfőképpen azért, mert Mahler zenéje valamiféle poétikai kódot, fogódzót is nyújt a költészetnek, Garfield inkább életérzést kínált, a testközpontúság és a lustaság fanyar dicséretét, poétikailag pedig legfeljebb a minimalizmus, a kevés kockából felépített képregény analógiáját.” A két kötet számodra mennyire kapcsolódik össze, mennyire válaszolnak egymásnak? Amellett, hogy a Mahler letöltve (Lemezpattogás, 11-13. o.) egyik versében feltűnik egy olyan Gusztáv-megjegyzés, amely a híres rajzfilmre is utalhatna?

– Össze is kapcsolódnak, meg nem is. Sok esetben úgy érzem, tisztult a versek nyelvezete a korábbi kötetekhez képest. Kevesebb talán a ripacskodás. Ugyanakkor a Mahler semmiképpen sem akar válasz lenni a Garfieldra. Annak ellenére, hogy a Garfield-ciklus fontos az előző kötetemben, nem az egyedüli meghatározó vonása, sokkal inkább a kötetben megjelent kérdések, problémák más szinten való kidolgozása, többször az ellenpontozás technikájával. Mahler ehhez képest meghatározó szerepet kap a mostani kötetemben, kevesebb ellenpontozással, inkább az önazonosság, a hasonlóság és a különbség felől lehetne megközelíteni a figuráját. A rajzfilmes Gusztávot komolyan vettem, a név persze iróniát kölcsönöz a figurájának, ugyanakkor az irónia nem uralja el a vers retorikáját, ami viszont a garfieldos versekben gyakran megtörtént. 

– Ebben az új kötetben is van humor, de talán kevesebb, mint az előzőekben, sőt inkább erősebb az irónia. Mennyire érzékeled ezt a változást?

– A humorral az a probléma, hogy befogadói szempontból úgy működik, mint a drog, ezért a szerzők gyakran az olvasók függőségét akarják ezáltal kiszolgálni, így csökken a költemények provokatív ereje, sok esetben a humor öncélú lesz. A humornak nem kell minden kötetben, minden versben szerepet adni, ugyanígy az irónia is csak ott üt, ahol megalapozott a helye. Van, amit képes vagyok humorral láttatni, s van, amit egyáltalán nem. Pl. nem tudok nevetni a népirtások áldozatain, viszont az elkövetőit képes vagyok karikírozni. Azt hiszem, az szimptomatikus, hogy Benigni Az élet szép című filmjében csak a német katonákon röhöghetünk. Ez persze morális probléma, de nem azt jelenti, hogy az üldözöttek életében nincs humor, s hogy az üldözőkében ne lenne tragikum. 

– A Mahler letöltve megírásához egy nagyon mély kutatómunkát végeztél. Ez együtt járt szerintem egy tudatos Mahler-hallgatással. Minden, ami Mahler kapcsán elérhető volt, azt fogyasztottad, faltad. Jól látom ezt?

– Szerettem volna minden Mahlerrel kapcsolatos információt befalni, de persze, csak a töredékét sikerült. A kötet megjelenése óta kevésbé hallgatom már olyan intenzitással a zenéjét, viszont akármikor előveszem, újabb részleteket, árnyalatokat veszek észre. Örülök annak, hogy a kötet írása közbeni mohó zenehallgatás mégsem váltott ki akkora csömört, hogy Mahler nevére összerezzenjen a gyomrom, mint a rétesárusnak a rétes szó hallatán. Ehhez persze távolság is kellett. Időbeli és érzelmi egyaránt.

– Ha a zeneesztétikával foglalkozó, számomra abszolút két meghatározó szerző szövegét vesszük szemügyre, Nicolai Hartmannét és Balassa Péterét, akkor mind a két szerzőnél azt olvashatjuk, hogy a zenének kitüntetett szerepe van. Hartmann mellesleg a szimfóniákat még kiemeli. Egyik szerző sem állítja azt, hogy egyik művészeti ág magasabb rendű, mint a másik, csak éppen a pontos, precíz mondást és a lefordíthatatlanságot húzzák alá. Valahogy a Te kötetedben is ezt veszem észre, nem át/lefordítod Mahlert irodalomra, hanem egy Mahler-élményt akarsz adni. Hogyan definiálod magad számára az irodalom és a zene viszonyát, mi foglalkoztat ebben a viszonyban leginkább?

– Ez egy disszertációs választ igénylő kérdés. De leegyszerűsítve: a zenében engem az foglalkoztat, ami inspirálni tud életem több területén, ezek közül a versírás az egyik. A művészetek egymás nyelvére való átültetése csakis a műfordítás lehetetlenségét és kudarcát eredményezheti. Ezért pontos a meglátásod, hogy Mahler-élményt próbáltam megragadni, nem pedig nyelvi eszközökkel leutánozni, „lekottázni” a zenei művek ritmikáját, dallamvilágát. 

– Mahler életrajzába is beleástad magad, s az emlékezés és a túlélt feleség „emléknyíró” cselekedetét is játékba hoztad. Alma Mahlert úgy mutatja Ken Russell filmje is, mint aki az áldozat és az áldozatnak beállított lét között mozog. Mahler és Alma kapcsolatát a hatalom viszonylatában festi le. Ezt mennyiben tartod érezhetőnek? Ebből a kapcsolatból az emlékmegmásítás érdekelt és/vagy esetleg Alma Mahler lehetséges, zenéhez kötődő kvalitása is?

– Alma Mahler-Werfel, akárcsak első férje, roppant bonyolult személyiség volt. Csupa ellentmondás. Ám hozzátenném, nekem nincs közvetlen Alma és Gustav-tapasztalatom, mindaz, amit tudok, nem több a meglévő dokumentumok, értelmezések további értelmezésénél. Ez alapján nem hinném például, hogy Alma szerelmes lett volna Gustavba, később is úgy emlékezett vissza, hogy igazából a festő Oskar Kokoschka kavarta fel. Gustav viszont rajongott érte, persze, kérdés, vajon nem pusztán az általa elképzelt ideális feleség képéért. Arról nem beszélve, hogy Almának nem felelt meg a mániákusan dolgozó férj, aki alig tölt időt vele. Mahler fejében egy klasszikus, maradi és bizonyos tekintetben zsarnoki családkép lehetett: a férj odakint fát vág és vadászik, az asszony otthon főz és gyereket nevel és nem szól be a férjnek. Ezt bizonyítja számomra Gustav levele Almához, melyet még a házasságuk előtt kapott meg. Almának le kellett mondani zenei, művészeti karrierjéről a család érdekében, pedig egyáltalán nem volt tehetségtelen. És még azt is hozzá kell tennünk, hogy Almának voltak antiszemita megjegyzései, miközben két zsidó származású férje is volt. Ez lenne a szalonképes, európai zsidógyűlölet? Kérdés persze, hogy ha ennyi minden nem felelt meg Almának, akkor miért ment bele a házasságba? Talán a hatalom és a zseni-kultusz játszott itt kulcsszerepet. Ám korántsem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Kapcsolatuk a korszak ideáinak, ideáljainak összecsapását is mutatja. Míg Mahler a zenében, addig Alma a családi szerepeket illetően volt „provokatív és progresszív”. Sokszor eszembe jut, hogy Mahler zenéje szinte szellemi esszencia, expresszív érzelmi töltéssel, de teljesen aszexuális, talán csak a harmadik szimfóniában vannak erotikus momentumok, ám azokat is körbelengi a gyász hangulata. Ezzel szemben Alma élete csupa felfokozott érzékiség, erotikus hódítás. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a zenében lehetetlen a nemi csábítás, sőt, a zene, akárcsak a többi művészeti ág, képes a szexuális fantázia felkeltésére, gerjesztésére.

– E köteted kapcsán nem egyszer megjegyzi a szakma, a kritikák a kisebbségi lét tapasztalatát, egy régió szétesését, darabokra hullását az életedben. Mennyire tartod hangsúlyosnak ezt a könyved esetében? Itt elsősorban ezt azért kérdezem, mert egy ilyen olvasat nagyon eltéríthet a zenéhez való közelítéstől.

– Hangsúlyos is, meg nem is. Ez pusztán egyik rétege a verseknek. Mert természetesen az életemnek, helyzeteimnek hatása van arra, ahogy és amiről írok. A verseim akkor is személyesek, ha olykor szerepverseket írok, ám hozzátenném, a Mahler-kötetemben van eddig a legkevesebb szerepvers. Mahler nem az én alteregóm. Félrevezető, hogy egyesek azt hiszik, egyedül a közvetlen alanyi líra hitelesítheti a költői megszólalást. Talán azért gondolkodnak így, mert a versfelfogásukat még mindig az általános iskolában tanult elképzelés uralja, hogy az életrajz minden vers kulcsa, minden vers adekvát értelmezési térképe. Viszont ebben az esetben nem lenne szükség költeményekre, elég pusztán az életrajzokat olvasgatni. Ugyanígy fárasztó, ha valaki pusztán a szöveggel foglalkozik, abban a hitben, hogy a művészetnek, az esztétikának semmi köze a társadalmi, politikai, életrajzi kontextusokhoz, testi folyamatokhoz. Egy műalkotást nem az tesz jóvá, hogy ennek vagy annak a teóriának felel meg. Szerintem nem is az életrajz, hanem a személyesség intenzitása az érdekes. Az a személyesség, ami a befogadóban keletkezik, amikor úgy érzi, megérintette a vers, mely lehet tradicionális vagy formabontó egyaránt. Ezért lehet az, hogy Mahler, s nem mondjuk Strauss vagy Wagner zenéjével foglalkozik a kötetem, annak ellenére, hogy a zenei poétikák szempontjából ezek az alkotók összefüggnek.

– Nyilvánvalóan ez utóbbi esetében az is közrejátszik, hogy az egyetemi kutatói munkád, a kutatási területed nyomait is keresi a szakma a szépirodalmi kötetben. Ez szerinted lehetséges?

– Akár a lábméretem ismerete felől is olvashatja valaki a verseimet. Nem helyeztem tilos-táblákat melléjük, így mindenki azt csinál, amit akar. Legfeljebb nem értek egyet ezzel vagy azzal a megközelítéssel.

– Készülsz már a következő kötettel? Gondolkozol már rajta?

– Igen, dolgozom új verseken, de egyelőre laza tervekkel. A mahleres kötetemmel fölépítettem egy alternatív világot, párhuzamos szintekkel. Most inkább az építkezési törmelékkel foglalkozom, azokat pakolgatom kisebb-nagyobb kupacokba.
Azt hiszem, a munkáimban megtalálható valamiféle színházi, rendezői gondolkodásmód, sokszor használok páldául figurákat. Ezt a színházi koncept-jelleget most inkább prózában szeretném folytatni, erről azonban még korai beszélni.

– Ha már a kulturális érintkezéseknél tartunk, visszalépünk egy kicsit oda, akkor nem felejthetjük el, hogy fordítasz is. Most milyen fordítási terveid vannak?

– Ősszel jelenik meg a szerb költőnő, Ana Ristović kötete az Etna Kiadónál, Bencsik Orsolyával közösen fordítottuk. Ugyanígy ősszel jelenik meg a mahleres kötetem szerbül, Marko Čudićtyal dolgozunk rajta. Krusovszky Dénes felkért, hogy fordítsam le a JAK Világirodalmi Sorozatába a bosnyák Semezdin Mehmedinović rövidke prózakötetét, ezt jövőre végzem el. Ezenkívül szeretném lefordítani Slobodan Tišma Bernardijeva soba című, NIN-díjas regényét, rendkívül izgalmas mű, ám csak Mehmedinović megjelenése után csapok majd újra a műfordítás lecsójába.
 
 
Orcsik Roland
1975-ben született az egykori Jugoszláviában, Óbecsén. 1992 óta Magyarországon él. Költeményeket, esszéket, tanulmányokat, kritikákat ír és délszláv nyelvekből fordít. A kilencvenes évek végén indult Fosszília című irodalmi, művészeti, bölcseleti folyóirat egyik szerkesztője volt. 2010-2011-ig a Symposion folyóirat egyik szerkesztője volt (Sírbik Attila és Bencsik Orsolya mellett). 2011-től pedig a Tiszatáj egyik szerkesztője. 2004-ben Faludy-díjat, 2005-ben Tiszatáj-jutalmat, 2007-ben Sinkó Ervin-, 2010-ben Sziveri János-díjatt kapott irodalmi munkáiért, ugyanebben az évben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban részesült. Verseskötetei: Rozsdamaró (Vár Ucca Műhely, Veszprém, 2002), Holdnak, Arccal (Tiszatáj, Szeged, 2007), Mahler letöltve (Kalligram, Budapest-Pozsony, 2011).