László Noémi
Hólabda a terepnaplón - Beszélgetés Muszka Sándor költővel, prózaíróval
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 2. (616.) SZÁM — JANUÁR 25.


Muszka Sándor, költő, vátesz, poéta, Muszka Sándor, író, groteszk, humorista, Muszka Sándor, a betűk, hangok vagy fintorok embere – az efféle címkék között van-e olyan, amit szívesen veszel, és ha igen, mikor gondoltál először arra, hogy esetleg ilyen címke is ragadhat majd rád?

– Kedves vagy, hogy ezeket a jelzőket említed velem kapcsolatban. Komolyra fordítva a szót: már nem tudom, hol és kitől hallottam a mondást, miszerint „hosszú és hányattatott életem során már halott ember is voltam”. Igen, próbálom elviccelni, mert nehéz nekem erre válaszolni. Nehéz, mert ha belenézek, a tükörből ezek közül a titulusok közül egyik sem néz vissza rám. Egy harminckét éves embert látok, aki írt pár verseskötetet meg néhány prózai szöveget, és megpróbált ezt-azt. De reménykedek, hogy talán egyszer benő a fejem lágya és csakis költőként, íróként gondolok majd magamra. Ismerek ilyen embereket. (Micsoda jó téma egy paródiához!) Ha vissza lehetne kérdezni, megkérdezném: te mit gondolsz?

Nyilván én is arra gondolok: kicsit súlyos az, amikor az ember egyből íróként vagy költőként mutatkozik be, különösen, ha még egyáltalán nem őszül. Viszont ha nem gondolja, nem mondja magáról komolyan, hogy ő író vagy költő, akkor hogyan vennék olvasói komolyan? És ha jól tudom, a viccelődési hajlam ellenére te nem bánod, ha olvasóid komolyan vesznek. Hogy is van ez?

– Nem hiszem, hogy attól, ha valaki költőnek mondja magát, az olvasók komolyabban vennék munkásságát. Az író, a költő szövegei révén kommunikál az olvasóival, így aztán szerintem, legalábbis az olvasó szempontjából, teljesen mellékes, hogy a mű írója saját személyéről mit gondol, mit nem gondol. Az olvasónak tetszik, amit a szerző írt, vagy nem. Aztán hogy az alkotó éppen lótenyésztőnek vagy rajzfilmhősnek tartja magát, az ebből a szemszögből teljesen mellékes. Persze, látom, mire megy ki itt a játék. Igen, költő vagyok. Tekintve, hogy leginkább verseket írok. Verset pedig a költők írnak. A vers továbbá az, amiért irodalmi lapszerkesztők honoráriumot fizetnek az ember fiának, és amit állítólag mondani is kell.

– Szerintem verset nem csak a költők írnak. Remélem, sokan írnak verset, még ha nem is költők. Mint ahogyan rajzolni is sokan rajzolhatnak, akik nem grafikusok és nem festők. De ha már itt tartunk, véleményed szerint mi különbözteti meg a jó verset a rossz verstől?

– Igazad van, de pontosabb definíció most nem jut eszembe. Minőségi kérdés. Hogy mi különbözteti meg a jó verset a rossz verstől? Ha bölcsész volnék, biztosan lenne valami kész vagy felmelegíthető válaszom – így csak azt tudom elmondani: számomra mi a jó vers. A jó vers talán legfontosabb ismertetőjele, hogy van mondanivalója, vagyis nem magama-gáért való. Továbbá érzelmeket vált ki, legyenek azok negatívak vagy pozitívak, esetleg gondolkodásra késztet. Ennél több közhely most nem jut eszembe. Bevallom, ezen is éppen annyit szoktam gondolkodni, mint azon, hogy milyen címke ragadhat rám.

– Mit gondolsz az írói státusról manapság Erdélyben? Írtál a versekért járó honoráriumról. A versírás errefelé sosem nyújtott biztos kenyeret. Beleszól szerinted egy költő szövegeibe az, ahogyan mindennapjait éli? Vagy az, ahogyan kenyerét meg kell keresnie? 
– Úgy látom, az irodalom semmilyen hatással sincs az emberek hétköznapjaira: ez az írói státus kicsit olyan, mint a tenger nélküli tengernagyság. A kérdés második felére pedig azt tudnám válaszolni: nem csupán, hogy beleszól, hanem be is határolja. Egyáltalán nem mindegy, hogy az embernek mennyi ideje jut hivatása gyakorlására. Például napi hány órát tud olvasásra fordítani, satöbbi, satöbbi. Azt szoktam mondani: én is szívesen írnék már egy-két verset adriai nyaralásaimról, de sajnos nemhogy az Adrián, még csak nyaralni sem voltam soha. Továbbá a festőnek festékes a keze, az autószerelőé olajos, rendes költő pedig alkoholista – egyszóval az ember bármivel is foglalkozzék, bármiből is élne meg, az mindenképpen rányomja bélyegét alkotásaira is.

– Ha naponta bármennyi időt fordíthatnál olvasásra, mit olvasnál? És ha lehetne, töltenéd-e olvasással minden napod? És ha nem olvasással, mivel töltenéd?

– Napi két órám van olvasásra, ahhoz ragaszkodom. Most épp George Mihail Zamfirescu Városszéli szerelem című könyvét olvasom, Bálint Tibor fordításában. Ami az irodalmat illeti, mindenevő vagyok. Hogy tölteném-e olvasással minden napom? Az elkövetkező évet biztosan. Az idővel való versenyfutásból ritkán kerülök ki győztesen, ezért aztán annyi könyv összegyűlt már polcon, ágy mellett, asztalon, hogy egy év talán elég sem lenne rá. Ha minden napot nem is, minden második napot egészen biztosan átolvasnék. Kétségtelen, hogy minden íróember legszívesebben a toronybéli könyvtárszobában szeretne élni, ez azonban csak nagyon keveseknek adatik meg. Ki tudja, lehet, hogy jobb is így.

– Valóban, sokan szeretnénk a toronybéli könyvtárszobában lébecolni. De nem árultad el, hol tevékenykednél és mit, ha lehetne, és ha nem volnál képzeletbeli köldökzsinórral az irodalom világához kötve. Tudod, Karinthy például pilóta szeretett volna lenni, feltaláló, felfedező vagy híres sebészorvos…

– Hát igen, ahhoz újra kellene születni. Ha nem az irodalom, akkor valószínűleg Lemmyvel szeretném – ne adj’ isten helyette – a Motörheadben üvölteni, hogy „we are the road crew.” Azt hiszem, az életcél nélküli dollármilliomost is egészen jól tudnám alakítani. Fogalmam sincs.

– Hogyan viszonyul olvasmány és élettapasztalat egymáshoz abban, amit leírsz? Másként van-e ez prózában és másként versben, nálad? Mitől függ, hogy egy tapasztalatból, ötletből, érzésből próza lesz-e vagy vers?
 
– Jó is volna úgy élni, hogy ne legyenek saját történeteim, és olvasmányélményeim jelentsék az egyetlen inspirációs forrást. Csakhogy ez most nem így van, a hivatali mindennapok bőven szolgáltatnak témát. Nincs annál inspirálóbb, mint amikor barátai elárulják az embert. Továbbá a kicsinyesség, a butaság, a kivagyiság megtapasztalása is edzésben tartja az elmét. Olvasmányélményeink összessége a szemüveg, a szűrő, amin keresztül értelmezzük, feldolgozzuk a történéseket. Ha nem lenne fellengzős, azt mondanám: ami történik veled, az felvértez és lecsupaszít. Hogy egy tapasztalatból, ötletből, érzésből próza lesz-e vagy vers? Én sem tudom azt soha előre. Az embernek egyszer csak eszébe jut egy mondat – de addigra már minden eldőlt.

– Azt mondod, csináltál már ezt-azt. Ennek jegyében megkérlek, mesélj kicsit arról: mi a terepnapló és te honnan tudod, mi az. És mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám: a Sanyi bá tulajdonképpen irodalmi terepnapló?

– A terepnapló szociológiában és antropológiában használatos fogalom, olyan szöveget jelent, amely a kutatás helyszínének leírását, valamint a kutató első benyomásait tartalmazza. Ezt onnan vélem tudni, hogy a Babeş-Bolyai Tudományegyetem szociológia–antropológia szakán államvizsgáztam – de remélem, ezt az általam adott meghatározást volt tanáraim nem olvassák el. A Sanyi bá talán mégsem terepnapló, mivel ott a helyszínek elég felszínesen jelennek meg, általában falusi lakások konyhái vagy falusi kocsmák. Ha már valami ilyen tudományos dobozba kellene belegyömöszölni ezt a könyvet, inkább javasolom hozzá a hólabda módszert – azt, amikor egyik alany ajánlja a másikat.

– Kézdivásárhely, Kolozsvár, Csíkszép-víz, Csíkszereda. Vidéken, kisebb és nagyobb városban is éltél már. Hol érzed leginkább önmagadnak magad? Vagy mik volnának az említett helyek neked tetsző és kevésbé tetsző jellemzői?

– A városok és falvak közötti különbséget én leginkább az emberi kapcsolatok minőségében látom. Hogy hol vagyok otthon? Egy kicsit itt is, egy kicsit ott is, mindenütt, ahol úgy érzem: dolgom van.

– Hiányolod-e a kortárs írók társaságát? Vagy eleged van-e belőle? Mit gondolsz a csapatszellemről, irodalmi berkekben?

– Nem hiányolom, mert jó néhány barátommal napi szinten tartom a kapcsolatot, de hát az internet és a mobiltelefon korában a kapcsolattartás csak a számlafizetés elhanyagolása esetén jelent gondot. Az irodalom, mint minden más művészeti ág, belterjes, különböző csoportosulások összességéből áll. Ez tudomásom szerint mindig is így volt és várhatóan egy jó darabig így is marad. Mi sem természetesebb ennél, ha már különböző emberek különbözőképpen vélekednek. A hasonló meglátások, értelmezések találkoznak, barátságokat, csoportosulásokat generálnak. Ezek a folyamatok talán az irodalmi lapok szerkesztőségei körül a leginkább tetten érhetők. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy nagyobb, az Éberekhez vagy a Transzközéphez fogható csoportos jelentkezésről mostanában nem igen hallani. Hogy ez jó-e vagy inkább káros? A nyugatosoké nem volt káros. Hogy a mostaniaké milyen? Idővel elválik.

– Szerinted létezik ma Erdélyben autentikus irodalmi műhely, kölcsönhatás, vita, párbeszéd, amely alakítaná a most születő erdélyi magyar irodalmat?

– Szépvíz azért Kolozsvártól és Vásárhelytől is elég távol esik. Tudtommal az egyetlen nyilvános erdélyi irodalmi vitafórum még mindig a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör, ahol a pályakezdők bemutatkozhatnak, ahol az elhangzó műveket megvitatják. Más ilyenről nem tudok.

– És van-e rá szükség? A te indulásodban volt-e szerepe a Bretter-körnek? Van-e valami, amit csak ennek a körnek köszönhetsz? Vagy valami, amit magadon kívül valami másnak, valaki másnak köszönhetsz?

– Gondolom, van. A Bretter-körnek nem csupán szakmailag, de szocializációs közegként is kétségtelenül nagy szerepe volt indulásomban. Itt találkoztam azzal a néhány emberel, akik azóta – azt hiszem – a barátaim lettek. Továbbá ennek a körnek köszönhetően jelenhetett meg első kötetem is. Sokmindenkinek köszönhetek sokmindent, ezúttal is megteszem, de ha nem bánod, nem írok névsort. Hogy köszönhetek-e valamit valami/valaki másnak? Ha azt akarod kérdezni: hiszek-e Istenben, akkor azt tudom válaszolni, amit egy barátom mondott: „Én nem csak hiszem, de tudom, hogy van.”

– Az utolsó kérdés jogán: interjúnkból bennem leghangsúlyosabban a következők maradtak meg: hogy soha nem voltál nyaralni, hogy szerinted rendes költő alkoholista és hogy elárultak a barátaid. Így, felsorolásban olvasva ezeket, fűznél még valamit a dologhoz?

– Ez azért lehetséges, mert ahogyan azt már említettem, nem igazán szoktam ezekről a dolgokról gondolkodni. Kérdeztél, én pedig csak mondtam, ami hirtelen eszembe jutott. De vegyük sorra. Először is, hogy soha nem voltam nyaralni. Panzióban, szállodában tényleg nem, de ismerek még egy csomó embert, aki ugyanúgy sosem volt és ahhoz képest mind elég jól vannak. Hogy rendes költő alkoholista. Akkor én eléggé rendetlen vagyok, de szerintem te sem gondoltad, hogy ezt komolyan mondom. És hogy elárultak a barátaim. Történt ilyen, hogyne, de kivel nem történt?
 
Muszka Sándor
1980-ban született Kézdivásárhelyen. 2006-ban diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem szociológia–antropológia szakán. 2002 és 2003 között a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör alelnöki tisztségét töltötte be, ugyanezen időszakban az Echinox magyar oldalainak főszerkesztőjeként is tevékenykedett. 2007-ben Irodalmi Jelen költészeti díjban részesült. Kötetei: Ennyi ha történt (2005), Mi nem lóg ha áll (2007), Múzsák, trágyás szekérrel (2010), Sanyi bá (2012).