KOVÁCS BEA
Erdélyi magyar filmesek: két főváros között - Beszélgetés Felméri Cecília kolozsvári filmrendezővel
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 13. (627.) SZÁM — JÚLIUS 10.


– A Boldogságpasztilla című kisjátékfilmeddel immár harmadszorra tértél vissza a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválra: tavaly a Végtelen perceket láthattuk tőled, két évvel ezelőtt pedig a Mátyás, Mátyás című animációs filmed volt versenyben. Milyen érzés évről évre visszatérni a kolozsvári közönség elé?

– A kisjátékfilmek elég nehezen jutnak el a közönséghez, a TIFF-en kívül nem sok olyan alkalom van, amikor Kolozsváron vetítik a filmjeimet. A TIFF ráadásul egy fontos fesztivál, elég jó a kisfilmes mezőny is, ezért aztán mindig örvendek, amikor a fesztivál válogatói elég jónak tartják a filmemet arra, hogy ebben a versenyben szerepeljen. Az itthoni vetítéseken jobban is izgulok, mert itt sokkal jobban számít az emberek véleménye, mint bárhol másutt.

– A hazai és nemzetközi fesztiválszereplések mellett díjakban és jelölésekben is gazdag időszakot tudhatsz magad mögött. A Boldogságpasztilla az idei TIFF román kisjátékfilmes zsűrijének megosztott különdíját kapta. Idén pedig ismét jelöltek, harmadszorra, a Gopo-díjra. Egy régebbi interjúdban azonban azt mondtad, hogy nincs esélyed a győzelemre. Miért van ez így? És mit jelentenek számodra a díjak?

– Ami az esélyeket illeti, ezek tulajdonképpen kiszámíthatatlanok. Gyakran a szerencsén is múlik. Számít, hogy milyen a film, milyen a zsűritagok előélete, szakmai háttere, ráadásul a művészet annyira ízlés kérdése, hogy amit egy bizonyos összetételű zsűri díjazna, a másik zsűri számításba sem vesz. A kisjátékfilmek főleg tanulófilmek, amelyekben az alkotók kísérleteznek, és ezek a filmek a leggyakrabban nem tökéletesek: vannak erényeik, és vannak hibáik. Az a kérdés, hogy az illető zsűri mit értékel, melyik erényt tartja fontosabbnak, melyik hibát tartja megbocsáthatatlannak. Általában nem tartom esélytelennek a filmjeimet, de van olyan kontextus, ahol sejthető a végeredmény, például elég valószínű, hogy nem egy magyar nyelvű animációs film fogja megnyerni a román rövidfilmek versenyét a román újhullám korában – de, mint mondtam, soha semmi nem kizárt. A díjak egyébként visszajelzést, bátorítást, megerősítést jelentenek arra vonatkozóan, hogy értékelhető, amit csinálok, és az a fontos pozitív hozadékuk is van, hogy hitelem lesz a további pályázatokon a további filmjeimre további támogatásokat kapni.
 

– A Boldogságpasztilla kisfilm több értelemben is újszerű: az áldokumentumfilmek stílusára emlékeztet, de nekem a Czukor Showt is eszembe juttatta. Neves román színészekkel dolgoztál együtt, Bukarestben forgattatok. Milyen volt ez a munkafolyamat az eddigiekhez képest, milyen kihívásokkal szembesít az, hogy a filmben nem magyarul beszélnek?

– A Boldogságpasztilla a mesteris diplomafilmem, és a Végtelen percek után, amit profi stábbal forgattam, kicsit nehéz volt ismét diákfilmes feltételek mellett dolgozni. A diákfilmekhez gyakran kell szívességeket kérni, és elég nagy kihívás volt egy számomra ismeretlen környezetben ingyenmunkára összehozni a stábot, a színészeket és megszervezni a forgatást. De a tapasztalataim nagyon pozitívak, a legnevesebb román színészek is szívesen eljöttek a forgatásra, a stáb is összeállt, és végül nagyon jól tudtunk dolgozni. A forgatókönyvet románul kezdtem el írni, aztán rájöttem, hogy bár az megy, hogy románul gondolkodom, amikor írom, de sajnos románul butább vagyok, lehet, hogy a szegényesebb szókincs miatt egyszerűbbek a gondolataim is. Úgyhogy inkább megírtam magyarul, lefordítottam, és a román forgatókönyvíró társammal „románosítottuk”. A nyelvvel és a színészekkel való kommunikációval pedig egyáltalán nem volt problémám.

– A Végtelen perceket viszont Budapesten, profi stábbal forgattad, a kisfilmet tavaly 120 ezren nézték végig az IndaFilm videomegosztón. A 2008-as Kakukk után ez a második játékfilmed, a népszerűség viszont vitathatatlan. Mitől lesz jó egy rövidfilm, egyáltalán, szerinted miért nézünk ma rövidfilmet?

– Sok mindentől lehet jó egy rövidfilm, és a megítélése nagyban függ a befogadótól. Az internet általában kedvez a rövid műfajoknak, de nem biztos, hogy az olyan típusú rövidfilmeknek is, amilyeneket a jövendőbeli „művészfilmrendezők” készítenek. Egy rövidfilmnek lehet nagyon erős, ütős témája, üzenete, de lehet egy stilisztikai vagy formai kísérlet is, épülhet hangulatra, életérzésre vagy akár poénra, és az a jó benne, hogy rövid, hamar véget ér. Ugyanakkor ez a hátulütője is: bármennyire jó, mire a néző beleélné magát, vége is van. A filmrendezők ritkán tekintik célnak a rövidfilmet, általában tanulópénzként tekintenek rá a nagyjátékfilm fele vezető úton: ezen lehet megtanulni, begyakorolni a szakmát, meggyőzni a támogatókat, hogy tudnak filmet készíteni. A Végtelen percek konkrétan azért lett ennyire népszerű, mert az egyik szereplő, Lass Bea részt vett a magyarországi X-Faktor döntőjében, és a bulvársajtóban megjelent egy cikk, melynek az volt a címe, hogy Ilyen Lass Bea szex közben – és odalinkelték a filmet, amelynek egyik jelenetében a Lass Bea által alakított szereplő valóban szeretkezik. Ennek a hatására 176 ezren rákattintottak a filmre, és ami jó, hogy 120 ezren végig is nézték – és ezek az emberek mind bulvármédiát (is) fogyasztó emberek. Miközben egy ilyen kisfilm nézettsége pár ezer néző lenne, jó esetben. Egyszóval, eléggé kiszámíthatatlan a kisfilmek forgalmazása, és én borzasztó hálás vagyok a bulvármédiának a Végtelen percek nézőszáma kapcsán.

– Sokan rákérdeznek arra, hogy miért tértél át az animációról a játékfilmre. Szerintem a két műfaj nem zárja ki egymást, sőt, egy alkotónak nem kell az egyik mellett döntenie: kísérletező személyiség vagy, és emiatt fogja a közönség izgatottan várni a következő produkciókat. Gondolkoztál-e már a két műfaj ötvözésén? Van-e konkrét filmterv, amin most dolgozol?

– Szerintem sem zárja ki egymást a két műfaj, most is tervezek animációs filmet, ismét a dokumentumfilmmel ötvözném: Lakatos Róberttel közösen most Drakuláról készítenék dokumentumfilmet, amelyben animációs dokumentumfilmes részek is lennének. Egyébként pedig hamarosan készülök forgatni egy következő fikciós, élőszereplős kisjátékfilmet, amelyre az MTVA-tól kaptunk támogatást.

– A filmrendezés mellett más projektekben is részt veszel, a két évvel ezelőtt indult Erdélyi Magyar Filmszövetség alapító tagja vagy, Bálint Arthurral és Lakatos Róberttel együtt. Idén elkezdődött a különböző, például forgatókönyvírói vagy gyártási szakosztályok megalakulása. Mesélj kicsit a szervezet működéséről, célkitűzéseiről!

– Az erdélyi filmesek két filmes központ között vannak, földrajzi és szakmai értelemben is. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen és a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen is működik filmes oktatás, tehát egyre több a filmes, mi pedig az összes erdélyi magyar filmes érdekeit képviseljük. Nem vagyunk olyan sokan, hogy külön az operatőrök, külön a rendezők, külön a forgatókönyvírók stb. saját szervezetet hozzanak létre, ezért az EMFSZ ernyőszervezetként működik, és a különböző szakmák képviselői szakosztályokba tömörülnek. Alapvetően azt szeretnénk, hogy itthon tudjunk alkotni, úgy, hogy a két filmes központ közötti létünk ne hátrány legyen, hanem előny, hogy ki tudjuk használni mindkét rendszer előnyeit. Egyelőre a legtöbb filmes megélhetési gondokkal küzd, és ami ennél is rosszabb, nehezen jutnak támogatáshoz, amiből filmet készíthetnének. Azt is el szeretnénk érni, hogy a filmjeinket minél több helyen vetítsék, mert az erdélyi magyar közösségnek nagyon nagy hányada nem látta még a nemzetközi szempontból sikeres erdélyi magyar filmeket sem. Ennek kapcsán pedig az is célunk, hogy az erdélyi rendezvényszervezők és különösen a filmes események szervezői ne úgy tekintsenek a filmjeinkre, mint egy magától értetődő ingyen programra, ahogy azt mostanáig tették, hanem a költségvetésben, a sok minden egyéb mellé tegyenek be egy – akár szimbolikus – vetítési díjat az alkotóknak is, mint ahogy az mindenhol a világon szokás, mert sok filmesnek, sajnos, az is számít. Ilyen és ehhez hasonló problémákat azonosítunk be közösen, és igyekszünk rájuk megoldást találni. Egy dolog biztos, együtt könnyebb és hatékonyabb fellépni, mint ha minden filmes külön-külön vívná szélmalomharcát.

– A román és a magyar fővárosban is filmeztél már, ezeknek tükrében milyennek tűnik a két filmszakma? És milyen az erdélyi filmgyártás? Létezik-e ilyen?

– Két eltérő pályázati rendszerről van szó, ami közös bennük, hogy mindkettő támogatja a művészi értékű filmek megszületését. Erdélyi magyar filmesként még mindig több eséllyel lehet labdába rúgni a magyar rendszerben, mint a bukarestiben. A filmszövetség célja hosszútávon az, hogy az erdélyi filmesek mindkét rendszerben eséllyel pályázhassanak – ennek a célnak a gyakorlati, megvalósítási stratégiájába most nem mennék bele. Ami a szakmai részét illeti, mindkét filmszakma, a bukaresti és a budapesti is profi, mindkét városban vannak csúcsminőségű szakemberek, akik ráadásul nem is elérhetetlenek, mert időnként olcsóbban bevállalnak kisfilmeket is. Velük élmény dolgozni. Ami az erdélyi filmgyártást illeti, létezik, de nyilván ennél sokkal kisebb léptékű. Szakemberekből itt sincs hiány, és az általános tendencia is fejlődést mutat, de hát azért sok időnek kell eltelnie, amíg az erdélyi filmgyártás felveheti a versenyt a két fővárossal. Addig is, megpróbáljuk a lehető legjobbat kihozni a két filmközpont közötti helyzetünkből.

– A Sapientia – EMTE fotó-film-média szakán is tanítasz. Min dolgoztok a diákokkal, milyen a hangulat? Nemrég a négyéves oktatást háromévesre csökkentették. Mivel jár ez?

– A Sapientián az első év után szakosodnak a diákok rendező, operatőr vagy kommunikáció szakirányra, ami a hároméves oktatásban azt jelenti, hogy már csak két év van a konkrét szakma megtanulására. Ebbe próbálunk mindent belesűríteni, ami eléggé leterheli a diákokat. Ez persze lehet, hogy nem baj, de azért hatványozottabban kell arra is figyelnünk, hogy a feladatok száma ne legyen annyira sok, hogy ne tudnák megcsinálni. A három év tulajdonképpen arra elég, hogy megtanulják az alapokat, belekóstoljanak a profi filmkészítésbe, és legalább azt el tudják érdemben dönteni, hogy a szakma melyik ága érdekli őket, mihez van tehetségük, vagy akár azt, hogy ez egyáltalán nekik való-e, akarják-e folytatni, vagy jöhet a második egyetem. Ami a diákokkal való munkát illeti, ez nagyban függ maguktól a diákoktól, attól, hogy milyen az évfolyam. Egy jó évfolyammal, akik tanulni, dolgozni akarnak, inspirálóbb dolgozni, mint az olyanokkal, akik folyton meg akarják úszni a dolgokat, különösen, hogy tudom, a nem megfelelő hozzáállású diákok hiába is végzik el végül az egyetemet, nem valószínű, hogy eljutnak a szakma gyakorlásáig, mert hát annak is nehéz érvényesülni, aki mindenáron ezt akarja csinálni, félgőzzel pedig biztos nem lehet.

– Te már kiharcoltad a filmszakma figyelmét, de biztos követed a többieket is. Kire figyeltél fel, kinek a munkájára vagy kíváncsi az utóbbi időben?

– Erre most nehéz úgy válaszolni, hogy valakit ki ne felejtsek. De ha csak példákat mondok, és nem csak a rendezőkre szorítkozom, akkor kíváncsian várom Bán Attila, Visky Ábel, Bántó Csaba, László József további munkáit, és a mostani diákok között is van pár, aki figyelmet érdemel.

– A kisfilm után a nagyfilm szokott következni. Így lesz ez nálad is, vagy egyelőre jól érzed magad ebben a közegben?

– Remélem, hogy így lesz, van egy nagyjátékfilm-tervem, és szeretném is megcsinálni. 

 
Felméri Cecília
1978-ban született, a kolozsvári Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem fotó-film-média szakán diplomázott, majd a bukaresti színház- és filmművészeti egyetemen mesterizett filmrendezésből. Filmjei többek között a locarnói, a varsói, a Mar del Plata-i fesztiválon, a DokLeipzigen vagy a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) szerepeltek, és több, mint 30 díjat nyertek. Válogatott filmográfia: Kakukk (2008), Mátyás, Mátyás (2010), Végtelen percek (2011). Boldogságpasztilla című filmje az idei TIFF-en a zsűri megosztott különdíját kapta a romániai kisjátékfilmek versenyében.