Dimény-Haszmann Árpád
„Jó, ha a vers partizánként viselkedik” - Beszélgetés Szonda Szabolcs költővel, műfordítóval, kultúraszervezővel
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 17. (631.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

– „Foszló idő, nyüzsgő élet”, írtad valamikor. Ezt ma is így gondolod? S ebből mennyi gyönyör az írásé, olvasásé?

– Ezt tipikusan bukaresti képnek gondoltam, amikor leírtam. Egy ottani, akkori életérzés van benne, nem hittem volna sohasem, hogy szinte egy az egyben érvényesnek fogom érezni az elmúlt négy-öt év Sepsiszentgyörgyére, Háromszékére is. De ez egy jó „küzsdölődés” az idővel, egy érdemes nyüzsgés, a ritmusváltásé, a felzárkózásé, aminek kézzelfogható, értelmezhető hozadéka van, valami épül belőle. Sok munkával, jó adag stresszel, néha fejjel a falnak ütközéssel, hiányosságok pótlásával, kisebb kudarcokkal is, de nem repül az idő hiába, úgy érzem. Érintkezik helyenként az alkotás gyönyörével is, mondjuk, de inkább a tartalmas munka elégtétele, és ez esetemben egyértelműen az olvasást, értelmezést is magába foglalja. Az írást kevésbé, de bízom benne, hogy ez átmeneti állapot, még ha eléggé hosszúra is nyúlik...

– Mi mozgatott, motivált költőként a pályakezdésed éveiben?

– Azt hiszem, az, ami mindenkit tizen-, majd huszonévesként. A folyamatos rácsodálkozás az élet dolgaira, saját magamra, az emberi viszonyokra, magán- és közösségi szinten. Ehhez hozzáadódott nem kis mértékben az is, ahogyan megéltem kisvárosiként a nagyvárost a kilencvenes években. Főleg azt, ahogyan a nagyváros a szemünk láttára döbbent rá arra, hogy mekkorát lehet nőni, alakulni viszonylag rövid idő alatt. És vissza- meg előrenézni, viszonyítani, egymáshoz mérni részt és egészet, nosztalgiázni, de menni is tovább. Ez adott lendületet, hogy írjak, és nyilván motivált a biztatás, a visszajelzés, a kritika is, akár közelebbi körökből érkezett, a Romániai Magyar Szó szerkesztőségéből, a tanszékről, akár Kolozsvárról vagy Budapestről.

– Az egyik köteted szerkesztője kísérletező kedvű szerzőnek nevez, Sántha Attila a román avantgárd költő, Urmuz hatásait véli felfedezni verseidben, egy korábbi periszkópos megfogalmazásod, hogy amit csinálsz, az „a partizán vers performansza, hajtóvadászat a kínálkozó unalomélmény és beletörődöttség-érzet ellen”. Tíz év hallgatás után hogyan határoznád meg költészetedet?

– A meghatározást azokra bíznám, akiknek ez a tiszte, jobb kívülről látni egy alkotást, egy szerzői világot. Az idézet egy játékos, tréfálkozó, szükségszerűen „nagyotmondó” interjúból származik… Persze, jó, ha a vers partizánként viselkedik, ha felrobbantja az unalmat és a közönyt, és ehhez kell, hogy időnként élesen szembenézzen önmagával, megújítsa eszköztárát, újragondolja az opcióit, közben felismerhető és hiteles maradjon az alapok szintjén. Erre a legjobb terep a kísérletezés, a verskeretek és közlésformák feszegetése, próbára tétele. Mindig szívesen foglalkoztam az újjal, érdekel, hogy merre fejlődnek a dolgok, legfőképp pedig az, hogy mennyire illeszthető össze ez azzal, amit magam művelek, amivel dolgozom. A groteszk és az abszurd látásmódot bizonyos mértékben mindig magaménak éreztem, hiszen a világban is erősen jelen van, valószínűleg ezért van az, hogy jelentkezik a szövegeimben.

– Több, mint tíz éve nem jelentkeztél önálló verseskötettel. Miért ez a hosszasnak tűnő költői elhallgatás?

– Szívesen felelném azt, hogy „aktív pihenő”, s hogy az asztalfiókban ott van ugrásra készen egy kötetnyi anyag, de nem így van. Túlzás lenne arra kennem az egészet, hogy az adminisztratív munka kioltja a kreatív energiákat, bár kétségkívül nem viszonyul barátságosan ezekhez. És az sem a teljes válasz, hogy nyilván ha az ember egyszer írásra adta a fejét, és eléggé megmerítkezett benne, ahogyan én is, akkor tulajdonképpen a fejében, a tudatában, a lelkében, mint valami búvópatak, amelyik bármikor felduzzadhat, ott munkál az írás lehetősége, ösztöne – vagy valami ilyesmi. Én úgy jártam, hogy az utóbbi években nem túl gyakran, de amikor igen, akkor szívesen reagáltam felkérésekre, játékos provokációkra, és akkor megírtam egy-egy szöveget. De inkább műfordítással tartottam „fitten” az íráskészségem, és örülök annak, hogy azok az írószervezetek, amelyeknek tagja vagyok tizenegynéhány éve, azok az irodalmi-kulturális lapok, folyóiratok, amelyekkel ritkábban vagy sűrűbben együttműködtem, aktív alkotóként tartanak számon. Elsősorban nekem esne jól, ha előbb-utóbb előrukkolnék közölhető dolgokkal, de nem mellékesen ezt a bizalmat is szeretném indokolttá tenni. Addig is viszont igen érdekes köztes területen vagyok viszonyban az irodalommal, a kultúrával: szervezőjeként, tehát valamiképpen kívülről, illetve értelmezőjeként, megfigyelőjeként, tehát némileg bensőségesebb kapcsolatban.

A Kiegyezés a tükörrel című kötetben már felbukkan későbbi szereplőd, alteregód, Periszkóp Pál, a Vagyontárgyalásban meglelhető a Kiegyezés a tükörrel című versed, ami a korábbi kötettel „felesel”, aztán rá egy évre érkezik a Periszkóp-kötet is. Ez tudatos építkezés volt? 

– Részben igen. Az első kötetből, mivel az Budapesten jelent meg, és talán nem került be annyira az erdélyi körforgásba, amennyire debütként szükséges lett volna, néhány verset átemeltem a Vagyontárgyalásba, olyanokat, amelyeket néhány év múltán is fontosnak, jellemzőnek tartottam. A Periszkóp Pál-sorozat játékból született, és engem is meglepett, mennyire nem csak játék lett belőle. A Romániai Magyar Szónál egyazon irodában dolgoztam Cseke Gáborral, és nap mint nap át kellett rágni magunkat, mint valami kásahegyen, egy rakás hírszövegen. Sokszor megdöbbentően groteszk vagy abszurd témákon, amilyeneket kitermelnek a mindennapok mostanában is. Egyszer nagyon beleuntam, s az jutott eszembe, mi lenne, ha kisebb versekben kommentálna ezt-azt valaki mindebből. A beszédes nevű Periszkóp Pál létezett már, hát ő lett az a valaki, és mindennap a híroldalon feltűnt egy-egy, négy-hat-nyolc soros verse, amiben általában köznapi történésekről, jelenségekről mondott véleményt. Amikor szünetelt egy ideig, hosszabb sorozat után, Cseke Gábor Bakter Bálintot küldte helyettesíteni, és aztán egy ideig naponta váltotta egymást a két figura, egymásra is válaszolgatva ezekkel a kis lírai helyzetképekkel. Tehát rögtönzés volt kezdetben, aztán tudatosság is, és utóbbinak köszönhetően az összkép, ami ebből a végső soron a populáris irodalomhoz sorolható kötetből kirajzolódik, most is igen érdekes a kilencvenes évek hazai vagy tágabb ölelésű nagytotáljára nézve.

– Mi a költészet funkciója, szerepe most a 21. században, illetve hol látod a slam poetry helyét az irodalomban?

– Az, ami mindig, s ami általában az irodalomé, művészeté, kultúráé, csak az eszköztára igazodik az időkhöz: teljesebbé teszi az életünket, hozzáad valamit a bensőnkhöz, amit más nem tud, azzal a tapasztalati és érzelmi anyaggal, amit hordoz – persze, ha igényünk van erre. Minden találkozás a jó irodalommal ezt az élményt képes nyújtani, akkor is, ha könyv olvasása közben történik, akkor is, ha író-olvasó találkozón. Megráz, elgondolkodtat, megdöbbent, felderít, nem hagy nyugodni vagy épp lecsendesít, szóval nyomot hagy. Így van értelme. Mert valamilyen módon kapcsolatban kell lennie az olvasó világával, mindennapjaival is, más esélye nincs. A slam poetry ilyen szempontból hab a tortán, olyan, mint a szépirodalom rendhagyó edzőtábora a nagy meccsek vagy versenyek előtt, de ebben a táborban közönség van, minden élesben zajlik, lehet túráztatni a hajtóműveket, ki lehet próbálni a szokatlanabb cseleket, így vonulni be aztán a nagyobb publikum elé. Játékos komolyságában vagy komoly játékosságában távlatilag is nagy kreatív erő rejlik.
 
– Versekkel nem jelentkeztél ugyan, de két regényt is fordítottál, nem akarsz belevágni egy regény megírásába?
 
– Ha prózával kacérkodnék – gondoltam rá, ez tény –, előbb mindenképp rövidebb műfajokkal próbálkoznék. Az az anyag, amiből irodalmi szöveg születhetne nálam, lehet, hogy prózába kívánkozik, de a regényhez szükséges el- vagy kivonulást most nem látom megvalósíthatónak, sem a mindennapjaim időbeosztása, sem a jelenlegi belső ritmusom miatt.

– Nemrég volt egy előadásod Egerben, Van-e háromszéki irodalom, s ha nincs, hogy van? címmel. Miképpen mérhető be, határozható meg egy régió szépirodalma, van-e különbség háromszéki és mondjuk kolozsvári irodalom között

– Az előadást azzal zártam, hogy a vidékünkön íródó irodalom rendszeresen jelentkező szerzői elsősorban saját alkotói világukat jelenítik meg, miközben figyelnek mind a székelyföldi, erdélyi, mind az összmagyar irodalomra, illetve a világirodalomra, emellett reagálnak egymásra, így egy nagy, folyamatosan képződő szöveg- és világfolyamat építői maguk is. Mindeközben alkotásuk nemcsak földrajzi helyük, hanem életterük, egzisztenciális és szellemi poggyászuk okán is egyértelműen magán viseli a háromszéki és székelyföldi szöveg- és élményszíneket, -ízeket. Tehát van különbség, kell is lennie, ezáltal lesz egyéni egyik vagy másik hely, régió irodalma, viszont annyira nem mehet el a specifikus jelleg kiépítésében, hogy ezzel „vak dióba” zárja magát, és gyakorlatilag nagyon kis közönségnek vagy önmagának íródjon.

– A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójaként számos irodalmi rendezvénynek voltál a házigazdája, olyan alkotókat – írókat, költőket egyaránt – hívtál meg, akik korábban nem fordultak meg Háromszéken. Ezen rendezvények sikerei léptettek elő az irodalom védnökévé, már nemcsak a könyvtáron belüli irodalmi rendezvények levezényelése hárul rád, hanem az egész megyeszékhelyé.

– Mindez nem csupán az én érdemem. Csapatmunka révén működik, amelyben valóban nagy részt vállalok, de egyedül nem végezhetném. Minálunk egy ideje a kultúra terén a „nagyot álmodni” alá több intézmény, civil szerveződés, kultúraszervező kitartó munkája épül alapként. És ennek beérnek a gyümölcsei: ami nyolc-tíz évvel ezelőtt szinte megvalósíthatatlannak tűnt, például az, hogy az irodalmi turnék határvonalai ne Kolozsvárnál vagy Marosvásárhelynél húzódjanak meg, az mára természetes: Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Kovászna vagy Barót is részesévé válik a rendezvénysorozatoknak, jelen vannak itt is a magyar irodalom mérvadó alkotói. Fontos ebben az is, hogy megmozgatják-e a közönséget, van-e aktív érdeklődés előtte és a rendezvényen, van-e visszhangja annak, a meghívottak ráhangolódnak-e a valóságunkra, olyasmit visznek-e magukkal szellemi tarsolyukban, amire csak itt találhattak rá...

– Mit jelent számodra ez a szervezői pörgés: pluszmunkát, szórakozást, hivatást?

– Mindhármat együttvéve. A sikerélmény, a közönség és a meghívottak érdemi reagálása, az, hogy érzékelem a figyelmet a találkozók során, azt a kölcsönös rezdülést, amely valódi találkozásokká avatja az együttléteket, igencsak feledtetni tudja a fáradságot, az előkészítés feszült ritmusát, még inkább az adminisztratív munka nyűgét. Könyvtárként számunkra az sem mellékes, hogy egy-egy meghívott érkezésének hírére, látogatását követően keresik nálunk a könyveit, aztán hasonló műveket, és így tovább. Személyesen számomra is sokat tud jelenteni a meghívottainkkal emberközelben töltött idő, az olykor barátságig terjedő megismerkedés, az alkotói világukba való ilyenszerű betekintés.

– Az elmúlt időszakban is több irodalmi rendezvénynek voltál a házigazdája. Kiket sikerült elhívnod Sepsiszentgyörgyre?

– Szeptember elején, a Hang és szó éve tematikus sorozat jegyében is, volt egy rendhagyónak szánt kortárs összművészeti fesztivál, a pulzArt első kiadása Sepsiszentgyörgyön, ennek a szervezésében hangsúlyosan benne volt a könyvtár, magam is. Itt volt Grecsó Krisztián Dés Lászlóval és Dés Andrással, Háy János Beck Zoltánnal, Karafiáth Orsolya és Szálinger Balázs, illetve Filip és Matei Florian, Karácsonyi Zsolt vezetésével pedig egy kis Helikon-különítmény, amelynek tagjai voltak még László Noémi és Papp Attila Zsolt. Novemberben várjuk a marosvásárhelyi könyvvásár vendégeit, jeles magyar kortárs költőket Magyarországról, Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből. A tavalyi Nagy Versmondás-akció jó fogadtatása nyomán szeptemberben készülünk fogadni a Sebő együttest, Jordán Tamást és Fűzfa Balázst egy összetettebb programmal, amely mind a vers- és zeneszerető közönségnek, mind a szakmai szférának tartalmas találkozást ígér.
 
Szonda Szabolcs
Költő, műfordító, kultúraszervező, könyvtárigazgató. 1974. október 27-én született Sepsiszentgyörgyön. A Bukaresti Tudományegyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának Hungarológiai Tanszékén szerzett magyar–román szakos tanári diplomát 1997-ben, mesteri fokozatot ugyanott, magyar kulturális tanulmányok témakörben, és ugyanott doktorált 2010-ben A harmadik Forrás-nemzedék költészetének funkcionális verstani vizsgálata című értekezésével. 2008-tól a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. Kötetei: Kiegyezés a tükörrel (versek, Pont, Budapest, 1998); Vagyontárgyalás (versek, Erdélyi Híradó, Kolozsvár – Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2002). Periszkóp Pál – Bakter Bálint (Szonda Szabolcs – Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren avagy mit vétettek a dáliák? (versek, Státus, Csíkszereda, 2003).