MIRCEA CĂRTĂRESCU
A Rulett-játékos
XXIV. ÉVFOLYAM 2014. 1. (628.) SZÁM — JANUÁR 10.


(Rulettistul) 
 
 
Ajándékozd, Uram, Izrael békéjét
Annak, akinek nyolcvan éve van és semmi jövője ezen a földön.
 
Lejegyzem itt (de minek?) ezeket az Eliot-sorokat. Semmiképp sem valamely könyvem lehetséges mottójaként, hiszen sosem fogok már semmit sem írni. Bár leírom ezeket a sorokat, távolról sem tartom őket irodalomnak. Írtam már éppen elég irodalmat, kb. hatvan éven át egyebet sem tettem, de hogy most, a vég legvégén egy tiszta pillanatot engedjek magamnak: minden, amit harmincéves korom után írtam, kínos csalás volt csupán. Eleget írtam úgy, hogy semmi reményem arra nézve, hogy egyszer meghaladjam önmagam és saját árnyékomon átlépjek. Igaz, egy adott pontig őszinte voltam magammal, az egyedüli módon, ahogyan egy művész ezt teheti, azaz mindent, abszolút mindent el akartam magamról mondani. De csak egyre keserűbb lett az illúzió, hisz az irodalom nem a legmegfelelőbb médium arra, hogy általa valósat mondjunk magunkról. A lapra írt első soroktól kezdődően a tollat fogó kézbe (mint valami kesztyűbe) belebújik egy csúfondáros idegen kéz, és az oldalak felületén tükröződő arcod mindenüvé szétfut, akár az élő ezüst; olyannyira, hogy deformált pöttyeiből megalvad a Pók vagy a Nyű vagy az Egyszarvú vagy a pogány Isten, amikor te valójában egyszerűen csak magadról szerettél volna beszélni. Az irodalom egy rendellenességeket vizsgáló tudomány.
Jópár éve nyugtalanul alszom, egy öreggel álmodom, aki magányában megbolondul. Csupán az álom tükröz reálisan. Magányomban zokogva ébredek meg, még akkor is, amikor nappal jól érzem magam a még élő barátaim között. Nem tudom már elviselni az életem, ám az a tény, hogy ma vagy holnap a vég nélküli halálba lépek, arra késztet, hogy gondolkodni próbáljak. Ezért, mert gondolkodnom kell, mint ahogyan a labirintusba vetettnek kell  a trágyával bemártott falak között (akár az egérlyukon át) kijáratot keresnie, csupán ebből az okból írom még le ezeket a sorokat. Nem kimondottan azért, hogy bebizonyítsam (magamnak), hogy Isten létezik. Sajnos minden erőfeszítésem ellenére sosem voltam vallásos, nem voltak kételkedő vagy tagadó lelki csatáim. Lehet, jobb lett volna annak lennem, mivel az írás drámaiságot követel, és a dráma remény és reménytelenség harcából születik, ahol, gondolom, a hitnek alapvető szerepe van. Fiatalságom idején az írók fele keresztény hitre tért, a másik fele elveszítette hitét, ami irodalmukra ugyanezt a hatást gyakorolta. Mennyire irigyeltem őket a démonaik által szított tűz miatt, melyet az őket művészekké forraló üst alatt tápláltak! És lám, magam vagyok saját zugomban, egy rongyokból és porcogókból álló galacsin, akinek eszére vagy szívére vagy hitére senki sem kötne fogadást, mert tőlem már nincs mit elvenni.
Itt heverek, a fotelben, attól a gondolattól űzetve, hogy kint már semmi sincs, csak a végtelen kátrány-jégcsaphoz hasonló szolid éjszaka, fekete köd, amely ahogyan a korban előre haladtam, lassanként városokat, házakat, utcákat, arcokat falt fel. Mintha az éjjeli lámpa körtéje maradt volna az univerzum egyetlen Napja, az általa megvilágított egyetlen dolog pedig egy öregember megráncosodott arca.
Miután meghalok, a sírboltom, a zugom tovább lebeg a fekete, nehéz ködben, sehova szállítja ezeket a lapokat, hogy senki olvassa őket. Végtére is bennük van minden. Írtam többezer oldalnyi irodalmat, por és hamu mind. Fölségesen irányított, galvános nevetéssel díszelgő ármányok; de hogyan mondjunk bármit is ebben az irdatlan művészi konvencióban? Az ember a szívét fordítaná ki az olvasó előtt,  és mit tesz ő? Háromkor befejezi a könyved, négykor egy másikba kezd, bármennyire jó is az, amit ölébe helyeztél. De ez a tíz-tizenöt lap más tál tészta. Az én olvasóm most nem más, mint maga a halál. Már látom is két fekete, nedves szemét, figyelmesen néznek, mint egy kislány szemei, az olvasással ugyanabban a tempóban haladnak, mint én a sorok írásával. Ezek a lapok halhatatlanságom projektjét tartalmazzák.
Mondom: projekt, habár mint minden, ez is dicsőségem és reményem, valós. Milyen furcsa: a könyveimet benépesítő szereplők leginkább kitaláltak, viszont mindenki számára a valóság másolataiként jelentek meg. Csupán most van bátorságom valódi emberről írni, olyanról, aki hosszú időn át mellettem élt, és aki konvencióm szerint teljesen valószerűtlennek mutathatna. Egy olvasó sem fogadta volna el, hogy világában élhet (ugyanazokon a villamosokon gyúródva, ugyanazt a levegőt szívva) valaki, akinek az élete gyakorlatilag egy olyan utcai rend matematikai demonstrációja, amelyben manapság senki sem hisz, vagy ha igen, csak azért, mert abszurdum. De jaj, a Rulett-játékos nem egy álom, nem is egy elmeszesedett agy hallucinációja, nem is valamiféle alibi. Most, rágondolva, meggyőződésem, hogy magam is ismertem a híd végén álló koldust, akiről Rilke írt, s aki körül a különféle világok forognak.

Tehát, kedves senki, a Rulett-játékos létezett. És a rulett is létezett. Semmit sem hallottál róla, de mondd, mit hallottál te Agatháról? Én átéltem a rulett valótlan idejét, láttam a puskapor állati fényében elúszott, megszerzett vagyonokat. Magam is üvöltöttem az alacsony, földalatti termekben, és sírtam örömömben, amikor egy-egy szétloccsantott agyú embert kivittek. Ismertem a rulett nagy mágnásait, a befektetőket, a földbirtokosokat, a bankárokat, akik azokra a gyakran szédítő összegekre fogadtak. Több mint tíz évig a rulett volt tiszta pokluk kenyere és cirkusza. Negyven éve egy nesz sem szólt erről? Gondolkozz, hány ezer év telt el a görög rejtélyek óta? Napjainkban tudja vajon valaki, mi történt valójában azokban a barlangokban? Ahol a játékban vér van, ott hallgatni szokás. Mindenki hallgatott, vagy lehet, hogy minden valamit is tudó ember ezekhez hasonló hasznavehetetlen lapokat hagyott maga után, amelyeket csontujjával csak a halál követ. Mindenkinek saját halála a vele egyszerre született, fekete ikertestvére.
Az embernek, akiről írok, hétköznapi neve volt, amelyet mindenki elfelejtett, hiszen igen hamar ráragadt a Rulett-játékos név. A „Rulett-játékos” megnevezés csak rá vonatkozott, még akkor is, ha egyébként sok rulett-játékos létezett. Könnyedén felidézem háromszög alakú, mélabús arcát a hosszú, sárgás és sovány nyakon, száraz bőrét és rákvörös haját. Aszimmetrikus, talán méretben is eltérő, elkeseredett két majomszemét. A bepiszkítottság, a tisztátalanság érzését keltette. Így festett a farmon viselt gönceiben, de a későbbiekben felöltött szmokingokban is. Istenem, mennyire kísért az, hogy itt kis hagiográfiai kitérőt tegyek, hogy átható fényt vessek arcára és szikrát a szemébe! De inkább összeszorítom állkapcsom és lenyelem aljas berögződéseim. A Rulett-játékosnak sötét arca volt, valamivel módosabb parasztéhoz hasonló, félig vas, félig szén fogakkal. Megismerkedésünk pillanatától halála percéig (mely revolver révén, de nem golyó által következett be), ugyanúgy nézett ki. Mégis ő volt az egyetlen, aki megpillanthatta a matematikai végtelen Istenét és aki Ővele megbírkózhatott. 
Nem az én érdemem, hogy ismerem, hogy írhatok róla. Csupán az ő alakját szem előtt tartva akár  agyonrámázott vázat, papírBábelt vagy sokezer oldalas Bildungsromant építhetnék, amelyben énszerénységem Zeitblom Serenus izgatottan nyomon követhetné az új Adrian fokozatos démonosulását. De utána? Még ha abszurd módon ki is adnám magamból azt, amit hatvan év munkájával hiába próbáltam, vagyis a remekművet, kérdem én, mire volna jó… Végcélom és a nagy tét árnyékában (a világ összes remekműve mellett a part vagyok a vízóra és a gyermekláncfű pihéje között) elég, ha három sorban felsorakoztatom egy pszichopata életszakaszait: sötét arcú, brutális gyerek, aki rovarokat darabol és kővel gyilkolja az énekesmadarakat, az üveggolyós játék és a patkódobás megszállotja (emlékszem rá, ahogyan mindegyre csak veszítette a pénzt, a golyókat, a gombokat, majd kétségbeesetten verekedett); a párperces epilepsziás rohamokkal és túlzott erotikus vágyakkal élő kamasz; az erőszakért és rablásért bebörtönzött fegyenc. Azt hiszem, ebben a kacskaringós életszakaszban én voltam egyedüli „hozzátartozója”, talán azért, mert kölyökkorunktól fogva együtt voltunk, a szüleink szomszédok voltak. Mindenesetre sosem ütött meg, és kevésbé gyanakvóan nézett rám, mint bárki másra. Emlékszem, néha a börtönben is meglátogattam, ahol a társalgó hideg zöldjében állandóan siránkozott nekem, szörnyen káromolta a pókerben tőle nem tágító balszerencsét, és pénzt kért tőlem. Csak ült a zöld lécen: öklömnyi, kötőhártya-gyulladástól vörös szemű ember. 
Nem, számomra lehetetlen róla realista módon beszélni. Hogyan tehetnék valóságossá egy eleven példabeszédet? Minden fondorlat, minden valamennyire is a próza irányába mozduló stilisztikai gépies fordulat nyomaszt, hányingert kelt bennem. Hadd meséljem még el, hogy a börtönből való kiszabadulása után inni kezdett, egy év leforgása alatt szörnyen mélyre süllyedt. Nem volt munkahelye, minden bizonnyal filléres kocsmákban hányódott. Egyébként azt hiszem, ezekben is hált. Egyik asztaltól a másikig somfordált, a részegesek összetéveszthetetlen öltözködési szokását követte (pucér testre vett ruha, a járdán végigvonszolt nadrágszár), egy-egy korsó sört kunyerált. Sokszor végignéztem a gyászos szélhámosságot (amely számomra fájdalmas, ugyanakkor mókás volt), amelyet a kocsma törzsvendégei követtek el vele: asztalukhoz hívták őt mondván, hogy korsó sört kap, ha a marokba szorított gyufaszálak közül a hosszabbat húzza. Aztán a földön fetrengtek a nevetéstől, amikor ő mindig a rövidebbet húzta. Soha, teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyen módon soha nem „érdemelte ki” a sörét. 
Kb. ilyentájt jelentek meg első elbeszéléseim a lapokban, egy idő után első elbeszéléskötetem, amelyről a mai napig azt gondolom, a legjobb dolog, amit valaha tettem. Akkoriban boldog voltam, minden soromban úgy éreztem, nem saját generációmmal, hanem a világ nagy íróival versengek. Lassan beépültem a köztudatba és az irodalmi körökbe, ugyanannyian hajbókoltak előttem, mint ahányan agresszíven elutasítottak. Akkor nősültem először, egy szó, mint száz, zajlott az élet. Mindez rám nézve mégis halálos volt, hisz az írás (rendszerint) rosszul fér meg a jómóddal és a boldogsággal. Természetesen megfeledkeztem már a haveromról, amikor a hozzá mérten leglehetetlenebb helyen láttam őt újra: egy központi vendéglőben, szivárványlángú gyertyacsonkok halvány, hallucináns fényében. Csendesen beszélgettem feleségemmel, közben a termen legeltettem a szemem s tekintetem egyszer csak megakadt néhány, egy bőséggel megterített asztalnál ülő üzletemberen. Középen s egyben a figyelem középpontjában ő foglalt helyet sovány, hosszúkás arcával, csillogóan felgöncölve, ám változatlanul kihunyt tekintetű, üreges szemű tekergőnek mutatott. Unottan hevert egy széken, míg a többiek ostoba vigalommal zakatoltak. Mindig undort éreztem az efféle csillogó arcok iránt, illetve az illetlen gyászhuszár-ruha iránt, amely révén a hozzájuk hasonlók úgymond meghatározták önmaguk. De mindenekelőtt természetesen ingerült voltam haverom anyagi helyzetének váratlan jóra fordulása miatt. Odamentem asztalukhoz és kezet nyújtottam neki. Nem tudom, örvendett-e nekem, kifürkészhetetlen volt, elég az hozzá, hogy meghívott minket asztalához; s ahogyan belenyúltunk az éjszakába, egyre gyakrabban hangzottak el gyanús, titokzatos kifejezések, amelyeket az üzletemberek a barokkosan megpakolt asztal fölött passzolgattak egymásnak, s amelyekre nem tudtam reagálni. Ezt követően néhány hétig teljes mértékben átjárt a rettegés, nehogy (még tudat alatt se) a polgári élettől teljesen eltérő, végtére is a művészet kénye-fénye által enyhén színezett, általam lakott világtól távol álló perspektívákat megsejtsek. Sőt, mi több, sokszor az utcán, de még irodámban is úgy éreztem, felügyelnek, hogy egy meghatározhatatlan, a levegőben alkonyatfüstként oldódó entitás ellenőriz. Mára már biztosan tudom, hogy alapos megfigyelés tárgya voltam, mert arra jelöltek, hogy a rulett földalatti világában megkezdjem noviciátusom. 
Néha elönt a boldog gondolat, hogy talán nincs Isten. Amit néhány éve még véres paradicsomnak tartottam (akkori életem Monte Cristo grófjáéhoz hasonló, zöldes raccourciban jelenik meg), azt most a felejtés által eufemizált, ám nem kevésbé valószerű pokolnak mondom, amely mindezekből következően rémisztő. Ők, hogy biztassanak, azt mondták, amikor először mentem le az alagsorba, hogy csupán az első játékot nehéz elviselni, utána ennek „anatómiai” vetülete nem hogy nem zavar, hanem az ember felfedezi a dolog valós, édes varázsát; akinek a vérébe kerül, folytatták, annak létszükségletévé válik, akár a bor vagy a nő. Első éjszaka bekötötték a szemem és járműtől járműig hordoztak a város utcáin addig, amíg azt sem tudtam volna megmondani, ki vagyok, azt pedig pláne nem, hogy éppen hol vagyok. Ezt követően néhány kacskaringós, nedves kő és macskatetem bűzét árasztó folyóson vonszoltak végig. Ráadásul időnként egyegy villamos dübörgését is hallani lehetett. A rongyot a szememről egy gyertyák enyhe fényével bevilágított pincében vették le, ahol a boltív alatt asztal gyanánt néhány szardíniás hordó állt, székként pedig kisebb ládák vagy vastag fatörzsek szolgáltak. Minden egy gondosan berendezett, falusi légkört felidézni hivatott fogadóra emlékeztetett. Ezt a benyomást fokozták a bádogkancsók és a söröspoharak, amelyekből az engem figyelő és egymással vidáman csevegő tíz-tizenöt jólöltözött fazon kortyolgatott. Az agyagos földön nagy gázbogarak nyüzsögtek. Néhány közülük már félig széttaposva egy-egy csápot, lábat lengetett. Leültem oda, ahol vörösszemű haverom ült. A fogadásokat már megkötötték, fehér krétával táblára jegyezték fel őket, tehát arra jutottam, hogy egyelőre csak kívülről figyelem az eseményeket. Az összegek óriásiak, minden tétnél, amit valaha szerencsejátékok alkalmával láttam, nagyobbak voltak. Egy adott pillanatban a részvényesek (amint megtudtam, így nevezték azokat, akik ebben a játékban fogadást kötöttek) lelkesedése alább hagyott, a kancsókban és poharakban ital pihent, a kávészínű levegőt lassacskán keserű szesz és felrázott sör szaga járta át. A pincében levők figyelme egyre gyakrabban irányult a terem ajtaja fele. Végre kinyílt az ajtó, és gyerekkori pajtásomhoz igen hasonló ürge lépett be, teljes hanyatlása idején volt ő ilyen. Ruhazsebe szakadt volt, nadrágja derékban kötöző zsinórral átkötve. Arcáról, mely hullámozva bújt ki a mindenfele széjjeltúrt haj alól, csakis azt lehetett megállapítani, hogy egy részeges figura tartozéka. A fazont egy zsíros ládát cipelő pincérre emlékeztető patron taszította előre (így nevezték azokat, akik a játékosokat alkalmazták). A részeges egy fenyőládára állt, amelyet addig észre sem vettem, s görnyedten ott maradt, mint egy olimpikon groteszk karikatúrája. Az emberek lázasan méregették, egymásnak mutogatva a ládán álló alak külsejének valamilyen részletét. Egyiküket rajtakaptam, amint diszkréten keresztet vetett. A másik dühösen rágta a körme körüli bőrt. De a csendet mintha kettészelték volna akkor, amikor a patron felnyitotta a ládikót. Mindenki megbűvölten nyújtogatta nyakát a gyémántként csillogó, apró fekete tárgy felé. Egy hatlövetű, jól megolajozott revolver volt az. A patron lenge, szinte rituális mozdulatokkal mutatta fel a fegyvert a segédeknek, mint egy bűvész, aki éppen üres tenyereit fordítja a közönség fele, amelyekkel később valamilyen csodát hajt végre. Aztán végighúzta tenyerét a fegyver tölténytartóján, s megforgatta, hogy az vékony, érdes, manónevetéshez hasonló hangot adott ki. Letette a fegyvert, egy karton dobozkából elővette a rézingbe öltöztetett töltényt, amelyet a hozzá legközelebb álló részvényesnek nyújtott át. Ez minden apró részletre figyelve tüzetesen átvizsgálta, s röviden, mintha a sikertelen hibakeresés miatt elcsüggedt volna, továbbadta szomszédjának. A töltény körbejárt, mindenki ujján zsiradéknyomot hagyott. Egy pillanatra én is megérintettem. Arra számítottam, nem is tudom miért, hogy jéghideg lesz vagy éget, ennek ellenére langyoska volt. A töltény visszakerült a főnökhöz, ez széles, nagyívű mozdulatokkal behelyezte azt a tölténytartó egyik rekeszébe (összesen hat rekesz volt). Ismét végighúzta kezét a mozgatható fém részen, amely pár hosszú másodpercig ugyanazt az éles, nyikorgó hangot kibocsátva megpördült. Végül furcsa hódolattal a ládán álló kezébe adta a nyikorgó fegyvert. A csontokat porlasztó csendben, amelyet csupán a bogarak egymással összeérő csápjainak halvány sercegése volt képes részben megtörni, a fazon halántékához emelte a pisztolyt. Erőteljes koncentrálásom és a gyenge fény miatt fáradni kezdett a szemem, olyannyira, hogy a ládán álló koldus körvonala egyszercsak sárgás-zöldes, foszforeszkáló foltokra bomlott. A háta mögött a fehér falfesték hatalmasan kidomborodott: minden vakolatcsomót észrevettem, öreg arcon megvastagodott bőrre emlékeztettek, kékes nyomokat hagyva a falon. Hirtelen izzadtságszag töltötte be a pincét. A ládán álló összeszorított szemmel és fintorgó szájjal (mintha valamilyen förtelmes ízt érzett volna) vadul meghúzta a ravaszt.
Naivan és kábultan mosolygott. Csak a ravasz kattanása hallatszott. Leverten ült le a ládára. A patron hozzásietett, megölelte, szinte feldöntötte. A teremben lévők viszont ordítani és hurrogni, káromkodni kezdtek. Amikor a patron és rulett-játékosa az ajtón kilépett, csupán bokszmeccseken előforduló veszett hurrogással kísérték őket. 
Egészen véletlenül az első rulett-játékos, akit végigbámultam, megúszta élve. Onnan kezdve éveken át több száz ruletten vettem részt, és sokszor leírhatatlan látvánnyal szembesültem: a szilánkokkal és koponya-törmelékekkel egyetemben falra kenődött emberi agy, az egyetlen valódi, isteni szubsztancia, az arany, amelyben a mindenség van jelen. Gondolj a bikaviadalokra vagy a gladiátorokra, és megérted, miért bújt a bőröm alá ez a játék,  miért változtatta meg az életem. A rulett a pókháló-geometria egyszerűségével és erejével működik: egy rulett-játékos, egy patron és néhány részvényes a dráma szereplője. A mellékszerep a pince tulajdonosáé, az őrt álló rendőré és a hosszas unszolás következtében a hullák elszállítását vállaló hordároké. A fogadások tétéjét képező elenyésző pénzösszegek nekik egész vagyont jelentenek. Természetesen a játékos a sztár, s egyben a játék eszenciája is. Ők általában a kenyeret kolduló szerencsétlenek sorából kerültek elő, de voltak közöttük csavargók, részegesek és frissen szabadult fegyencek is. Bárki lehetett rulett-játékos, ha sok-sok pénzért életét kockára tette (de ilyen helyzetben mennyit ér a pénz?). Emellett örvendetes volt, ha az illetőnek nem volt szociális kapcsolata: sem családja, sem munkája, sem közeli barátai. A játékosnak hatból öt esélye van a túlélésre. Általában a nyereség tíz százalékát kapja a patrontól. Ennek elég komoly tőkével kell rendelkeznie, hiszen ha játékosa meghal, minden részvényesnek az ellenében kötött fogadás pénzértékét vissza kell fizetnie. A játékosnak hatból egy esélye van a győzelemre, viszont a játékos halála következtében, a patronnal való előzetes megegyezés alapján, a fogadók a feltett összeg tízszeresét vagy akár húszszorosát is visszakövetelhetik. A játékosnak csupán első körben volt öt esélye. Statisztikailag, ha még egyszer halántékához emeli a fegyvert, már csökkennek az esélyei. A hatodik próbálkozásnál ezek lenullázódnak. Egész pontosan, amíg a haverom be nem került a rulett világába, nem igazán hallottak olyan esetről, amikor a játékos a negyedik kör után túlélte. A legtöbb játékos természetesen alkalmi fogás volt, a világ összes kincséért sem ismételte volna meg a szörnyű tapasztalatot. Csupán néhányukat vonzotta az, hogy annyi pénzt szerezzenek, hogy ők maguk is játékost alkalmazhassanak, ami már a második kör után lehetségessé vált. 

(folytatása következő számunkban)
 
Kovács Kinga fordítása