GYŐRFI KATA
A permanens krízis állapotában – Beszélgetés Barnás Ferenc íróval
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 2. (640.) SZÁM — JANUÁR 25


– A Másik halál című legutóbbi regényének én-elbeszélője egy valószínűtlen figura. A szerző is egy valószínűtlen figura? 

– Arra törekszem a munkám során, hogy a tapasztalati elemek és a képzelet úgy legyen összegyúrva, hogy csak én tudjam, hol vannak a fikció és a belülről jövő dolgok varratpontjai. Van, ami azonosítható: én magam is egyetemi tanár voltam, művészeti iskolákban tanítottam. Nekem is volt olyan időszakom, amikor kint voltam az utcán. Éveken keresztül Nyugat-Európa éttermeiben, zöldségespiacain dolgoztam – elég valószínűtlen helyeken. És az is előfordult, hogy nem volt munkám. Sok ponton egyezik tehát a regénybeli valóság az én ténylegesen megtörtént életemmel. Többször magam is billegtem egy olyan határon, amit általában krízisszerűnek szoktak tekinteni. Ehhez valószínűleg azért viszonyulok másképp, mint mások, mert valahogy természetessé vált számomra a permanens krízis. A szerző személye érdekes ugyan, mégis el kell tűnnie a regény szövetében. Persze, ha valaki el akar kapni, akkor el tud kapni. Viszont a regénypolitika nézőpontjából tekintve a kérdező számára sem lesz annyira érdekes, hogy ez vajon tényleg megtörtént-e így velem. Számomra az olvasó egy tehetséges szereplője az olvasás folyamatának, és nagyjából el tudja dönteni, hogy melyek azok a helyzetek, amelyek a szerzővel meg kellett, hogy történjenek, és melyek azok, amelyeket a képzelet játéka – hogy úgy mondjam – irodalmivá dúsít.
 
– A regény szüzséje három mondatban összefoglalható. A zenész-esztétának megváltozik az élete, amikor barátságot köt Michaellel, az álmatlanságtól szenvedő, zenerajongó pincérrel, aki rábírja őt egy könyv megírására. Michaelt azonban olyannyira nyomasztja egy korábbi traumatikus esemény emléke, hogy öngyilkosságot követ el, melynek hatására barátja teljesen összeomlik. Munkanélküliként, paradicsomos tésztán és kannás boron él a Breitner-ház egyik szoba-konyhás lakásában, míg egy napon teremőri állást kap a Galériában, ahol legalább tíz hosszú esztendőbe kerül, hogy a képek között meggyógyuljon. Ezt a hárommondatos történetet miért lehet háromszáz oldalban megírni?

– Jó nehéz kérdéseket tesz fel nekem – erre még ha akartam volna, sem tudtam volna felkészülni. Azt hiszem, maga az élet is egy nagyon egyszerű dolog: megfoganunk, megszületünk, aztán élünk s utána meghalunk. Eközben történhet egy s más, attól függően, hogy mennyire vagyunk tehetségesek, szerencsések, hogy a tapasztalatainkat mennyire áztatjuk át azzal, amit az emberiség költői, művészi, vallási, szenvedéstörténeti tradíciójának nevezünk. Ha valakiben kialakul, hogy ő az életet egy olyan kalandnak tekinti, amely nagy lehetőségeket, ajándékokat nyújt, akkor nagyon sok mindent próbál megélni, és ezt a sok mindent a lehető legautentikusabban szeretné a magáévá tenni. A kereső emberről beszélünk. Aki keres, az nem feltétlenül talál, hanem inkább téved. Ezeknek a tévedéseknek a dinamikája újabb és újabb tapasztalatok megszerzéséhez vezet. S ha ez egy gondolkodó, érző ember, aki nagyon próbál koncentrálni a saját életére, emellett viszont az általános emberi ügyekre is próbál egyfajta rálátással bírni, akkor azt  hiszem, elég sok üggyel lesz dolga. Ha érdekel bennünket a történelem, az, hogy az utóbbi száz év történései mennyiben mozgatják meg a szereplőt, hogyan próbál a kérdésekre választ találni, és ha ezt a személyes sorsnak olyan eseménysorozatával kapcsoljuk össze, amelyben tényleg szélsőséges helyzetekbe kerül – jelen esetben egy lelki, szellemi összezuhanás –, akkor ennek egy prózatechnikai, írói, nyelvi kidolgozása és cselekményes formában történő előadása három mondatban valószínűleg nem lenne elképzelhető. Most sem tudnám egy haikuban ennek a három mondatnak a sikeres nyelvi megoldását elképzelni. Így ebből bizony az lesz, hogy a kis dolgoknak az analitikájából, illetve az eseménysorok többé-kevésbé plasztikus szinten történő megjelenítésének az összességéből ekkora anyag születik. Egy nagyon egyszerű kérdést tett föl, én egy pár perce beszélek erről, a háromszáz oldal meg ezt tematizálja. 

– Kritikusok jelezték, hogy bár a fülszövegben a regény fontos elemei között kiemelten szerepel a sors és történelem rejtett bemutatása, a regény maga mégsem teljesíti az elvárásokat. Erről mit gondol?

– Nem éleződik ki, de búvópatakszerűen megjelenik a regényben egy-egy ügy. A holokauszt, a kommunista időszak vagy a boszniai háború úgy jön elő, hogy közben mégsem jön elő. A főhősöm személyes életének kitüntetett pontjain ezek tematikusan felbukkannak, nagyon fontos ügyek lesznek számára. Nem azért nincs ez látványosan, széles ecsetvonásokkal kibontva, mert szerzőként ezzel a feladattal nem tudok megbirkózni. Szándékosan nagyon keveset foglalkozom ezzel, hiszen vannak nagy művek, amelyek ezeket az előbb említett nagy történelmi ügyeket tablószerűen bontják ki – ilyen például Vaszilij Grosszman Élet és sors című regénye. Számomra itt az a fontos, hogy ezek az előbb említett történelmi kataklizmák kiemelt pillanatokban miképpen szűrődnek be egy billegő, a valósággal szinte minden kapcsolatát elvesztő tudatba, úgy, hogy ott döntő változásokat hozzanak. Ezek a nem túl látványos, nagyon finom kis elhallgatott regiszterek az olvasás során válnak aktívvá, indirekt formában.

– Balajthy Ágnes Képterápia című kritikájában így foglalja össze a regényt: „tébolyba hajló neurózis nyelvi-retorikai működésmódként való színrevitele”. Ezt inkább pozitívan vagy negatívan értelmezi?

– Annak ellenére, hogy a kritikus egyetlen látványos jelzőt sem használ, nem történik nyílt vállonveregetés, ez szerintem nagy dicséret. Én nagyon örülök az ilyen tárgyilagos, hűvös és nagyon-nagyon egyensúlyozó fogalmazásnak. Azért dicséret, mert ezek szerint a regény a sikerültebb pillanataiban nem azt csinálja, amit én most, hogy kicsit túlfogalmazva próbál valamire utalni. Hanem azt mutatja meg, hogy valakinek a tudatáramlása beteges állapotba kerül, és erre nem a pszichiátria, a pszichológia vagy az diszciplínák segítségével próbál nagyobb rálátással bírni: magát az állapotot és az ebben való létezést próbálja egyrészt a történet szintjén visszaadni, másrészt pedig az olvasót is ugyanebbe az állapotba beletuszkolni. Élje át az olvasó is. Engem nem az érdekelt, hogy valaki egyfajta tudathasadásos állapotban azt hajtogatja, hogy kérem, nem tudom, mi a valóság, és elkezd összefüggéstelenül beszélni – hanem az elmeműködés rémületes pillanatainak nyelvi ábrázolása. Ha ez sikerült, akkor én már nagyon örülök. De nem csak ebben a regényben érdekelt ez a probléma. Az előző köteteimben is kérdés, mi történik azzal az emberrel, aki az identitásválságát elég szélsőséges módon éli meg; aki nem igazán emlékszik arra, hogy jelentős események hogyan befolyásolhatták az életét, egyszerűen azért, mert nem emlékszik vissza bizonyos dolgokra. Én arra próbálok utalni mindig, hogy lehet, nem véletlenül nem emlékszik, mintha ezekhez a vele megtörtént történésekhez nem akarna visszatérni. Ebben a munkában eszerint részben elő tudom adni azt, hogy egy okos és értelmes ember, aki korábban az egyetemen tanított, egyik pillanatról a másikra mindent elfelejt, és minden törekvése, amelynek során magával vagy a világgal próbál logikusan, értelmesen kommunikálni, újra és újra zátonyra fut. Ilyenkor nyelvileg valaminek történnie kell. Ha nyelvileg nem történik vele semmi, akkor tényleg nincs visszaút, akkor marad ott, ahol van. Lenn. Az ő felfelé útját, s ennek a nyelvi rögzítését hívjuk úgy, hogy gyógyulási folyamat. 

– Az elbeszélőnek senkivel nincs fizikai kapcsolata, mindenkivel csak szellemi, érzelmi, gondolati síkon érintkezik. Miért? Ebben miért fontos a következetesség?

– Nem véletlen, hogy minden a tudatában, az elméjében zajlik, hiszen itt egy folyamatos idegösszeroppanásról van szó. Az emlékezet konstruálása zajlik, tehát a valós eseményeknek nincs olyan nagy súlya, hiszen ezek is a tudati szférák skáláján mozognak. Hősöm tényleg furcsa viszonyban van a valósággal: elveszíti a kapcsolatát vele, ami lehet, hogy nem is volt soha normális. Erre meg azt kell kérdeznem, hogy mi a normális? Ennek a kapcsolatvesztésnek a következménye, hogy minden a fejében történik. Most ne vegye komolyan, amit mondok: Hamletnek nem minden a fejében történik? Éppen ez az egyik drámája. Tudatosan nem érzéki prózát művelek ezen a háromszáz oldalon, hanem a tudati történéseknek az ügyeit próbálom úgy koreografálni, hogy az olvasó elméjében is egyfajta furcsa állapot jöjjön létre. A hősöm folyamatosan határon van, és ez a folyamatos határon levés mindig utalásokkal és hallgatásokkal teletűzdelt. Az elhallgatások dinamikáját próbálom úgy hangszerelni, hogy ezzel felidézzek valamit az olvasóban. 

– A Másik halál eszerint egy önmagát elveszítő, majd újra megtaláló fickóról szóló terápiaregény, gyógyulásregény. Mit gondol arról, hogy egy ilyen témájú regény kapta a tavalyi Aegon Művészeti Díjat?

– Szeretném azt hinni, hogy a könyv nyelvi teljesítménye, szerkesztettsége érdekelhette a bírálóbizottságot. Meglepődtem, mert nem tartom könnyű olvasmánynak ezt a regényt. A történet egyszerű, de a folyamatosan megtévesztett olvasónak bizony-bizony végig emlékeznie kell, mi történt korábban. Az első részben például elviszem egy helyre, amelyről azt hiszi, hogy egy őrültekházában vagy pszichiátriai intézetben vagyunk, de egy idő után azt kell látnia, hogy nem, nem, ez nem az.
 
Barnás Ferenc
Debrecenben született 1959-ben. Középiskolai tanulmányait a Szentendrei Ferences Gimnáziumban végezte. 1978 és 1982 között fizikai munkás. 1982 és 1988 között egyetemi tanulmányokat folytatott Debrecenben, Budapesten és Münchenben, illetve magánúton zenét tanult. 1983 és 2000 között évente 3-4 hónapot utcazenészként fuvolázott Németországban, Svájcban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban és Ausztriában. 1988-ban végzett az ELTE magyar nyelv és irodalom, illetve esztétika szakán. 1991-ben doktori fokozatot szerzett ugyanott, disszertációja címe Hermann Hesse világképe. 1988 és 1994 között budapesti művészeti középiskolákban tanított irodalmat és esztétikát. 1990 és 1992 között az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékén tanított zeneelméletet. 1994 és 2000 között szabadfoglalkozású író. 2000 óta múzeumi dolgozó. Művei: Az élősködő (regény, 1997); Bagatell (regény, 2000); A kilencedik (regény, 2006); Másik halál (regény, 2012).