Benedikt Wells
A város háztetőin
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

(Részlet a Különc című regényből)

Most több mint öt oldalon keresztül untathatnálak benneteket azzal, hogyan ismerkedtem meg Gustav von Wertheimmel, a gyerekkorával és hogy milyenek voltak a falak a lakásában, vagy ezzel az egész szarral, ami senkit sem érdekel. Annyit kell csak tudnotok, hogy Gustav azon emberek közé tartozott, akik észrevétlenül bekúsznak az életedbe és a továbbiakban meghatározzák azt. Nagyon csodáltam őt. Mindenekelőtt azért, mert sosem unatkoztam vele. Habár csak egy éve ismertem, ennek ellenére több őrült dolgot éltem át vele mint életem addigi tizenkilenc évében összesen. Az elmúlt két hónapban Gustav Spanyolországban volt, most ott állt az ajtómban és azt akarta, hogy átöleljem.
– Jesp! – üvöltötte basszushangján. Tudnotok kell, sohasem csak mondott valamit, mindig egyből ráüvöltött valakire. 
Üdvözöltem és átöleltük egymást. Aztán eltoltam magamtól, hogy megnézzem. Egy kicsit ahhoz az amerikai színészhez hasonlított, ahhoz az eltört orrúhoz, aki… áh, mindegy, éppen nem jut eszembe a neve. Gustav alakja mindenesetre biztatónak tűnt: tiszta, markáns arc, hosszú szőke hajjal körülfonva, és kigyúrt felsőtest, melyet egy póló és egy fekete bőrkabát rejtegetett; a maradék lyukas farmerben és két öreg csukában végződött, cipőfűző nélkül. Gustav gyakran járt fitneszterembe. Egészségesen táplálkozott, müzlit és gyümölcsöt és ilyen vacakságokat evett. Habár mindig éjszakázott, mégis frissnek és életrevalónak tűnt, mint egy ilyen rohadt ökofiú.
– Ezt még mindig nem cserélted ki. – Mutatott az ajtón lévő névtáblára. TUBLUK, állt rajta elhalványult betűkkel. A tábla még az előző albérlőtől származott, Radoslaw vagy Rademir Tubluktól, igazi betörőalak. – Most akkor mégis átvetted az identitását?
– Nem rossz ötlet – mondtam. – Egyre-másra becsengetnek emberek, akik őt keresik. Németek, oroszok, afgánok, lengyelek… mit tudom én. Ez a Tubluk fontos ember lehetett. 
– Na, mindegy is, Jesp, változtasd meg végre a táblát. Ki tudja, mi történik.
Bólintottam, de nem változtattam meg a táblát. Óh, bárcsak hallgattam volna rá.

– Tehát, mondd csak, mit csináltál az utóbbi hetekben? – kérdezte Gustav, mikor belépett a lakásba.
Elgondolkoztam és megpróbáltam a létezésemről való tudás pislákoló fáklyáját továbbadni. – Egy kicsit írtam, egy kicsit éltem, tudod, a szokásos.
– Úgy, úgy, a szokásos.
Beléptünk a szobába. A falon lévő néhány posztert és a kevés bútort leszámítva üres volt. Gustav némán figyelte A sorstárs mindenfele szanaszét heverő oldalait. Mindenki egy olyan kis különc zseninek tarthatott, ezért ezzel tele volt a lakás. Az ilyesmire kínosan ügyeltem. Úgy kellett kinézzen, mintha egyszerűen csak rendetlen volnék, ezért szörnyen sok időt fordítottam arra, hogy az összes a földön szétszórt lap és a kinyitott könyvek a megfelelő helyükre kerüljenek. 
– És milyen volt Barcelonában? – kérdeztem, hogy témát váltsunk.
Gustav nekiállt a nyaralása alatt szerzett ismeretségeiről beszélni. A viszontlátás… Végül felemelt egy lapot a földről és beleolvasott. Az ötszázhetvenharmadik oldal volt. – Na, és tulajdonképpen hogyan haladsz a könyveddel?
Ettől a kérdéstől rettegtem. Rögtön elvettem tőle a lapot. 
– Időközben elkészültél már? – kérdezte, mialatt segített összegyűjteni a többi oldalt. – Találtál már valakit, aki elolvassa?
– Igen, elkészültem. És néhány napja odaadtam Bornignak. 
– Bornignak? Annak az öreg fasznak, akivel mindig sakkozol?
– Hé, állj le, így nem beszélhetsz róla. Olyan mintha az apám lenne.
– Olyan mintha az apám lenne – óh, ember – Gustav felnyögött. Amúgy is mindig felnyögött, ha valaki nem röhögött piszkálódásain vagy viccein. – Sorry, nem mondtam semmit. A szent Bornig, már értem. De kérlek, ne meséld el most századszor is a történetet, hogy apád halála után ő volt az egyetlen, akire számíthattál, tényleg nem tudom többször meghallgatni.
– Baszd meg, oké?
– Mi van már, Jesp? Nem gondoltam komolyan, te is tudod.
– Oké-oké. Annyi, hogy jelenleg nincs minden rendben. És ha egy hét múlva újra hazautazom, akkor… – Itt abbahagytam, és nem szóltam többet. Igen, s akkor mi, gondoltam. 
Hosszú ideig csönd volt, mígnem Gustav tapsolt egyet. – Rúgjunk be! – mondta.
Hitetlenkedve néztem rá.
– Áh, gyerünk, ne nézz már olyan bután – mondta. – Igazam van. Megyünk és iszunk valamit. És aztán újra szükséged lesz egy nőre. Ezért is vagy ilyen besavanyodott. Gyerünk, Jesp, tudom is, hol van most egy jó buli.

Amikor kint álltunk a ház bejárata előtt, esteledett már. A forgatag egyre nőtt, olyan volt, mintha az emberek csak a sötétségben másztak volna elő házaikból. 
Gustav megragadta a karomat, és jókedvűen rám pillantott, ami gyakran előfordult, mert durván saccolva, Berlin öt legboldogabb embere közé számított.
– Hová megyünk tulajdonképpen? – Egy kereszteződésben álltunk, és egy öregekkel megpakolt buszt láttunk elhúzni mellettünk.  
– Ismered Niko Papadopoulost?
– A buzi görögöt? – kérdeztem. – Ezt ugye nem gondolod komolyan? Most nem fogok semmilyen szaros melegbuliba menni. 
– Nyugodj meg, Jesp, hiszen megígértem neked, hogy nők is lesznek ott. Nikónak születésnapja van. És egy meglehetősen cool lakása. Gyere már, tetszeni fog.
Továbbmentünk. Egy csoport arab ment el mellettünk az utcán, aztán egy sereg fiatal, és egy perccel később már ott is álltunk egy frissen felújított ház lépcsőházában. Felfelé menet a lépcsőkön máris hangos zene hallatszott. Nem sokkal később Gustav becsöngetett egy ajtón. Egy sötéthajú srác nyitott ajtót, sötétkék csontkeretes szemüvegben. Személyesen a vendéglátó.
– Minden jót születésnapodra! – mondtam és kezet nyújtottam.
Niko nem engedte el egyből a kezemet és végignézett rajtam. – Jesper, nem? – kérdezte. – Te vagy hát az a misztikus író.
Eltátottam a számat, valami vicceset akartam erre válaszolni, de semmi sem ugrott be. Niko és Gustav megölelték és arcon csókolták egymást. Aztán otthagytak a bejáratnál. Hallottam, amint odabent mindenki túláradóan és szívélyesen üdvözli Gustavot. 
Habozva léptem én is a lakásba és egy hosszú folyosóra értem, ahonnan számos szoba nyílt, melyekben mindenféle szakadékokat sejtettem. Egyetlen ajtó volt nyitva és egy fürdőkádat pillanthattam meg, melyben százszámra hevertek a kazetták és a cédék. Továbbmentem a folyosón és egy hatalmas nappaliba érkeztem. A bejárat melletti kanapén két férfi smárolt, előttem egy csoport nő álldogált, hevesen gesztikulálva beszélgettek. Odaléptem a büféhez. Sör, vodka, sajtos kréker és sós ropi. A beigazolódott program. Elvettem két üveg Beck’s-et és leültem a helyiség másik végében lévő kanapéra. A sört hamar lehúztam. Hatott, minden homályosabb lett. Körülnéztem. Egyesek táncoltak, mások beszélgettek, néhányan egyedül álldogáltak. Az volt az érzésem, hogy ezt az egészet pár trükkel azonnal leegyszerűsíthetnénk. Itt szinte mindenki a szexre nyomult. Azonnal és helyben. Voltaképp az egész igazán egyszerű lehetett, de mindamellett mind emberek voltunk, és éppen hogy akadtak szabályok és beszélgetés. És alkohol. Mint alibi, mint megbocsátás, mint mindig. 
A mellettem álló alaknak is, aki éppen egy spicces, kissé duci barnát fűzött, világos szándékai voltak. Mégis Michael Jacksonról beszélgetett a lánnyal. – Ismered azt a rajzfilmsorozatot, melyben egy fiú egy korábban félresikerült tudományos kísérletnek köszönhetően autóvá tudott átalakulni? – kérdezte a fiú.
– Igen, ismerem.
– Most hallottam, hogy ezt Michael Jackson meg akarja filmesíteni, természetesen magával a főszerepben mint emberautó. Képzeld csak el, hogy a filmben a gyerekek kifejezetten Michael Jacksonba fognak beleülni. Ez azért elég ijesztő, nem?
– Durva!
– Hozzak neked még valamit inni? – kérdezte és kezét a lány combjára tette.
Az bólintott. 
Megráztam a fejem. Tényleg ilyen egyszerű az élet, és csak én nem vettem észre?

Felálltam és magukra hagytam őket. Amióta beléptem a lakásba, egy szót sem szóltam. Ehelyett újra végigügettem Niko Papadopoulos lakásának folyosóján.
– Te vagy Stefan? – kérdezte tőlem egy ázsiai lány, csinos, krémszínű arcbőrrel. Parfüm illata lengte be és valahogy a friss erőfeszítés hevülete. 
– Nem, nem én vagyok Stefan. Jesper vagyok.
– Ha látod Stefant, mondd meg neki, hogy egy hülye seggfej!
– Rendben, ha látok egy Stefant, megmondom neki, hogy egy seggfej.
– Ez igazán nagyon rendes tőled, Jesp! – És átölelt. 
– Hé, engem… – Ekkor már rég végigszédelgett a folyosón és elragadtatva sikoltozott, mivel éppen felfedezte egyik barátnőjét.
Amikor beléptem a konyhába, a megszokott kép fogadott. Néhány alak a mennyezetvilágítás metsző fényében felszakított kekszes és csipszes zacskókra tapadt és reménytelenül ittak. Ők voltak a konyhaemberek, akik minden bulin egyből a konyhába mennek, ott kényelmesen berendezkednek, a hűtőt üresre zabálják és emellett kizárólag arról diskurálnak, ami a többi szobában történik. 
– Láttátok Sabinét? – kérdezte egy hosszú hajú alak két barátját. – Azt hallottam, három spanyollal smárol egyszerre.
– Voáh, ezt nem néztem volna ki belőle – mondta a másik kettő megrökönyödve.
 Azon tűnődtem, ezek az alakok miként jutottak az információkhoz, hiszen valószínűleg hónapok óta nem hagyták el a konyhát. Csak azokból éltek, akik véletlenül idetévedtek, vagy valamit enni akartak, és tőlük szedték össze a másodperc tört része alatt a fontos részleteket. Az olyanoktól, mint én.
Odamentem a hűtőhöz. Egy magányos joghurt állt a nagy hideg üresség közepén. Megragadtam és felzabáltam. Aztán az ablakhoz léptem. Ott fényképek álltak Niko Papadopoulosról és az anyjáról és egy idősebb barátnőjéről. És volt egy róla meg Gustavról. Egyáltalán merre volt ő?
– Nem tudod, merre van Gustav? – kérdeztem a hosszú hajú srácot.
Nem nézett rám. – Fent – motyogta unottan. Észrevettem, egy hatalmas pattanás van az orrán. 
– Hol fent? – kérdeztem.
– Hm – dörmögte. Úgy látszott, neki is feltűnt a pattanás, mert alapos vizsgálatba kezdett, és többé nem figyelt rám.
– Hé, kérdeztem valamit.
Ezúttal felnézett. – Természetesen a tetőn. Ember, ne idegesíts! – mormogta. Őrülten szimpatikus alak.
– Köszönöm – mondtam boldogan, hogy újra elhagyhatom ezt a szomorú helyet. Már éppen az ajtónál álltam, mikor eszembe jutott a folyosón történt találkozás. – Véletlenül nem Stefannak hívnak? – kérdeztem tőle.
– De, Stefannak hívnak – mondta, miközben kibontott egy csomag orosz kenyeret.
– Seggfej vagy – mondtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

Eltévedtem a lakásban. A gyorsan lehúzott sörtől kicsit megszédültem. Tévedésből rossz szobába léptem be, és meg kellett állapítanom, hogy Sabine és a három spanyol mind a csókolózást, mind ruháikat maguk mögött hagyták. 
– Bocsi – mondtam elvigyorodva.
Sabine rám üvöltött, gyorsan becsuktam az ajtót. – Húzz el innen, te geci! – kiáltotta még utánam.
Végre megtaláltam a bejárati ajtót és felmentem. A tárolóból egy lyukon át felértem a tetőre. Mikor a nyílást újra lezártam, a lenti hangos zene elfojtott zörgéssé vált.
Miután megtettem néhány lépést a tetőn lévő kavicson, felfedeztem Gustavot. Ő, Niko Papadopoulos és Burhan, egy török fényképész, akit egy korábbi buliból ismertem, műanyagszékeken ültek és hangosan beszélgettek. 
Gustav odajött hozzám. – Hol bujkáltál ennyi ideig? – Odaráncigált a székekhez. – Ülj le!
Mikor helyet foglaltam, odabólintottam Nikónak és Burhannak, akik a beszélgetés közben éppen csak futólag bólintottak vissza. Körülnéztem. Niko házának tetejéről gigantikus kilátás nyílt a városra. Erősen megvilágított utcák és ide-oda tévelygő emberek váltakoztak parkokkal és sötétséggel. Felettünk csak a fekete, felhős égbolt. Hideg volt, és örültem, hogy nem hajítottam a kabátomat a lakás bejárata melletti ruhahalomba. 
– Szép, nem? – kérdezte Gustav.
Bólintottam. És ahogy ott ültünk és lenéztünk Berlinre, különösen közel éreztem magamhoz Gustav von Wertheimet. Világossá vált, mennyire hiányzott, olyan volt, mintha a bátyám lett volna. Mikor megismertük egymást, egy gazdag, álbalos és nagyképű melegnek tartottam, aki csak legújabb dugásairól tud beszélni. Ezzel szemben ő meg egy szarkasztikus, állandóan nyavalygó gyávának tartott, aki nem tud a problémáival szembenézni. 
Természetesen mindkettőnknek igaza volt.

– Jesp, úgy nézel ki, mint egy hulla – mondta. – Olyan halvány és aszott vagy, és… valahogyan beteges. Úgy tűnik, ez az egész írás meglehetősen elapasztott… Úgy értem, mikor szexeltél utoljára?
– Szex? – ismételtem. – Ez nem az a dolog, amikor két ember lefekszik egymással, s a végén mindig én nyerek és én leszek az első?
– Inkább arra a dologra gondolok, amikor két ember lefekszik egymással és eléred, hogy három percig nem arról a szaros könyvedről beszélsz. – Gustav ivott egy korty vodkát. Dühösen néztem rá. Félreértett, és töltött nekem is egy pohárral.
Koccintottunk és lehúztuk. Köhögnöm kellett.
– Mindenképpen szükséged van egy barátnőre – kezdett bele újra. Elgondolkoztam. – Hm… Bemutathatnálak Niának, ha akarod. Odalent van, és nagyon ráindult a művészekre.
Cigarettafüst szállt el mellettem.
– Nia? Ez egy barátnőd? – Egy fölösleges kérdés. Az egész rohadt város fele a barátja volt.
– Igen, egyik barátnőm. Egy tényleg csinos lány, divatszakra jár, és eszméletlenül okos, tetszene neked.
– Mire képes? Tud engem szeretni? – kérdeztem teátrálisan.  
– Fel tud vidítani. Azt mondanám, az elég.
– Nekem nem – mondtam, és hogy ne idegesítsem: – Neeem, köszönöm, de azért kedves tőled.
Habár egészen biztos voltam abban, hogy ezt a Niát tényleg csodálatosnak tartanám, de Gustavnak egyszerűen nagyon tetszett, ha manipulálhatta környezetét. Volt benne néha valami önelégültség és kiszámíthatóság. Másrészről szívesebben gondoltam arra a Miriamra az egyetemről, nevetésének végtelen tőrével kínoztam magam. 
Mikor ismét letekintettem a városra, villamos haladt el az utcán. – Tegnapelőtt láttam Larsot – mondtam valamikor.
– Larsot? Milyen Larsot?
– Na, tudod, Larsot a hátrányos helyzetűek csoportjából, akivel mindig is foglalkoztam. Egyszerűen csak ott ült a tolószékében, nyitott szájjal, mint egy halott, aztán elkezdett üvölteni, és a gondozója megpróbálta lenyugtatni. Nem hiszem, hogy felismert.
Gustav rám nézett. Megnyújtóztattam a nyakam, és úgy tettem, mintha fájna az állkapcsom, nem is tudom, miért.
– Annyira deprimáló, ha az ember látja, semmi sem halad előre – mondtam. – Úgy értem, majdnem egy évig mindent megtettem érte, és teljesen értelmetlen volt. Semmilyen segítség vagy javulás nincs nála, ez… áh, mindegy.
Kavicsokat dobáltam le az utcára. A neuköllneri fogyatékosotthonban töltött civil szolgálatom emlékei fájdalmat okoztak. Az egészet elfojtottam, ahogyan ezek azelőtt minden pozitív dolgot elnyomtak. Alig tudtam már, mennyire euforikus állapotban voltam, amikor az érettségim után a Berlinbe való átköltözéssel mindezt magam mögött hagytam. Már csak arra az érzésre emlékeztem, amikor a B2 megállójában a linóleumpadlóra zuhantam. Korábban mindig az az érzésem volt, átgördülök vagy lebegek az életen, de ez elmúlt. Minden, ami hajdan egyszerűnek tűnt, hirtelen idegen és nehéz lett. Mintha elfelejtettem volna a lebegést.
– Benne vagy? – kérdezte Gustav.
– Miben?
 Az éppen megtekert jointra mutatott.
– Neeem, hagyjál ma nem.
– Áh, tedd meg értem, csak ellazít – vélte. – Higgyél nekem.
– Igen, mindig ezt mondod.
– Gyerünk már.
Kedvére tettem. És nem tudom, hogy a jointnak köszönhető vagy egészen normális őrületemnek, egyszer csak hirtelen eszembe jutott Andrea nénikém születésnapja, melyre hivatalos voltam. Andrea sikeres ügyvéd volt, harmincas éveinek végén, házas, és volt három édes gyereke. Én sikertelen író voltam, magányos, beszívott és részeg.
– Van egy ötletem – mondtam.

VINCZE FERENC fordítása