Zsidó Piroska
Versei
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 8. (646.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

Don Quijote búcsúdala

Nevessetek, ha sírba szállok.
Nevettetek, míg éltem is.
Ez volt egyedül igazság,
ez egyedül, nem volt hamis.

Búsképű lovagnak mondtatok,
s most én nevetek, barátaim:
vége már, hogy átkozott-balgán 
kergetem ábrándjaim.

Bár talán odaát mégis úgy van:
kecses, hóbortos, bús, pogány
ideák ékesítik majdan
a felejtő ember homlokát.

Víziók helyett nézhetem majd
az egek sok, fényes angyalát.
S közöttük, mert idelent sehol, 
tán fellelem Dulcineát.
 
 
Éva

Nekem ütődik szíved, ha dobban,
bennem dübben véred, ha lobban.
Bőröd burkol be: sosem fázom.
Minden álmod az én álmom.
Fájdalmaid bennem lépegetnek:
részese vagyok az életednek.

Isten gonosz, ha életre késztet,
hogy egész legyek, ne csak egy részlet,
s majd keresselek, hogy kiegészíts,
hogy jó, puha fekhelyet készíts,
és visszasírjam dübbenő szíved,
megalázva legyek jó híved,
vágyódva legyek mindig egyedül,
míg belül magam fájdalma hevül...

 
Fáradt asszony éneke

A gombot szeretném elveszíteni
amivel irányít a világ engem.
Amivel tud hűtni, hevítni
s szól, mikor kell sírnom és nevetnem.
Ne más mérjen engem mostohán,
ne foglaljon senki képletekbe:
olyan gyalázatos, hogy ostobán
tántorgok reményből félelembe.

Ébredek reggel. Félálomban
leltározom a tegnapot,
s tervezek mára méltányosan
hozzám mért, rám szabott napot.
Indul a tévé, a város moccan,
párom mellettem édesen henyél.
– Itt vagyok! – a világ hozzám koccan,
s megkeseredik számban a kenyér.

Ha ölelnek, más ölére vágyunk,
ha számonkérnek, nem pironkodunk.
Pénzünkért csupa minőséget várunk,
s életünkből éveket lopunk,
mikor elhitetjük magunkkal, hogy álnok
minden, mi ellenünk tehetne.
Ami van, volt, lesz: mind nem érdekel.
Azt szeretjük csak, ami lehetne.

Ami van, széthull darabokra,
részlet vagy te is, önmagadé.
Valami vagy, hát nem lehetsz a minden...
Istenem...C’est la verité!
Ne istenülj, nem azt várják tőled,
maradj csak szépen megalkuvó!
Alkalmazkodj, ez a dolgod főleg...
Csak a Semmi mindentudó.

Üldözöm magam: ölöm álmaim.
Meresztem szemem: ez itt a való.
Dicsőülni vágyom, mint a szentek,
így leszek lassan álomba-haló.
A valóság nem szült nyugalomra,
de lám, ő az anya, s te a gyermek.
Várd nyugalommal, mikor dől romba,
mert nem Ő: az álom ad kegyelmet.

Semmid-szíved így terebélyesül:
gyűrűk veszik körbe cseppnyi mézed.
Virágzol, zöldülsz, sarjadzol, odaköt
a földhöz a sarj, hogyha nézed.
Hogy is bánhatnám, hogy feketén
tátongnak bennem a készülő vermek!
A valóságnak eme kis peremén
kicsit naponta nő a fű, a gyermek.
Aztán elmegy. Mert el kell mennie.
Mert ami eljött, elmegy minden.
Maradok én: így kell lennie.
Vagyok, míg vagyok, a túlon innen.
Nem hiszem, hogy úgy illanok majd el
dicsőn, szelíden, mindentudón.
Nem hiszem, hogy az álmainkba:
az életbe halunk bele megalkuvón...

 
Szerelmes sárkány

Újra én vagyok a sárkány:
hét fejem a küszöbre hajtom,
s szerelmem – forró lángot fújva – 
elsóhajtom.
Máshol lennem
bárcsak sose kellene többé!
Ha szólsz, gyengéden visszamorgok,
illatodtól parázs izzik bennem.

Őrizlek, máshová ne menjél.
Megvédlek, más nehogy elraboljon.
Vigyázok, távolok hangja
hangosan ne szóljon.
 
Válás

Ha nem lenne ennyire ironikus,
azt is mondhatnám: boldog vagyok.
Letisztult minden, nincs zavar,
s újra magamban lakok.
Holnap költözöm, s érintésed
sosem hozott még ennyi gyönyört.
Elhagylak, s – Úristen! – eddig sosem
vontál körém ilyen biztonságos kört.

Bár ne volna tudat,
emberré tevő ezer vak adat!
Este angyallá szelídülünk
egymás érintése alatt.

 
Remény fogytán

Mint hangyák a morzsán,
úgy osztoztunk
közös remények maradékán.
Széthordtuk aztán, 
s nem maradt, mit
felcipelni az égi létrán.

Remények nélkül őrültek sem
mennek a mennybe ünnepelni:
hát lent maradtunk, s nekiláttunk
boldogságunk visszaperelni.


Ha eltévedtem…

Ha eltévedtem néha-néha, elém nőttek az utak,
s ha szomjaztam, fakadtak lelkemben új kutak.
A messzi célt, az egyetlen biztost,
eltéveszteni nem lehet.
Addig meg, mint mindenki más is:
dadogok és követelek.

 
Barátot keres

Talpam csiklandozza reggel
egy kupaliszt, pöttöm legényke,
erre ébredek – nem hiszem, hogy
tudja, ki vagyok, szegényke.

Jó, hogy épp ide zuhantam a
hatalmas repülés után:
tegnap azt hittem, ott halok meg
a tengerbe fúlva bután.

Hét lélek-év múlt a pillanattól,
hogy utolszor kitártam szárnyaim
otthonom felett. S otthagytam ezzel
örökre magányom, s árnyaim.

Szeretnem kell nekem is valakit,
jogom van bánatra, reményre – 
s éppen most csiklandozza talpam
egy kupaliszt, pöttöm legényke.

Várok, míg hátamra mászik,
felfedezi, hogy lábam a párkány,
mielőtt megmutatom neki, hogy
nem vagyok más, mint a rettegett sárkány.