VARUJAN VOSGANIAN
Suttogások könyve
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 12. (650.) SZÁM — JÚNIUS 25.

(részlet)


Jöttek sorra. Először Arşag a harangozó, aki megszemlélte a környéket. Aztán Varjabedian atya, zömöken, fehér hajjal és olyan szakállal, mintha kezével kerekítette volna le. A sírokhoz mentek és elkezdtek imádkozni és tömjénezni, hol itt, hol ott. Aztán megérkeztek a többiek: Garabet nagyapám, Sahag keresztapám, Anton Merzian, Krikor Minasian, Ohanes Krikorian és a fiatalabbak: Vrej Papazian, Dicran Berdosian, Agop Aslanian és Măgârdici Ceslov.
– Mit csinál az atya? – kérdezi értetlenül Măgârdici.
– Nem csinál – magyarázta nagyapám. – Úgy csinál. Úgy csinál, mintha a síroknál tartana misét. Gyászmisét.
– Gyászmise kedden?
– Ki tudja, talán ilyenek a mi örmény szokásaink. Márpedig, ha nincs gyásznap, mert temetés biztos nincsen, akkor mit keresünk mi itt a temetőben?
Megrezzentek mindannyian. Agop Aslanian:
– Az öreg Seferianhoz hoztunk gyertyákat. Egy kis fényt is ad.
Az apró lángok által megnyújtott arcokon árnyékok kezdtek játszani, elvegyülve a kevés kintről érkezővel. Szemöldökük megvastagodott, és az orruk, ami így is nagy volt, úgy tűnt, mintha táncolna az arcukon. Varjabedian atya felakasztotta a tömjénezőt és leült, helyet szorítva Minasnak is.
– Tudjátok? – kérdezte nagyapám.
Mindenki tudott ezt-azt. Mindegyik félt attól, hogy elsőnek mondja el, amit megtudott.
– Meghalt Kennedy – mondta nagyapám, a tömjénfüsttől még jobban mélyülő csendben.
A kriptában csak akkor találkoztak, ha teljesen szokatlan dolgok történtek. Azok a dolgok, amelyekről csak a kriptában lehetett beszélni: rossz dolgok voltak. Először akkor voltak itt, amikor hírek érkeztek a honosítottakról. Másodjára, amikor lemondott a király. Harmadjára, amikor nagyapám meghozta a hírt, hogy Bukarestben Vazken püspököt kidobták a püspöki hivatalból az édesanyjával együtt, az éjszaka közepén, a püspöki székhelyet pedig faraktárrá alakították át. Negyedik alkalommal a magyarországi forradalom után. Most gyűltek össze ötödik alkalommal. Sok év eltelt, amióta nem találkoztak így, ami nem a békésebb időket jelezte, inkább a növekvő reménytelenséget.
– Mit kell tenni? – kérdezte Anton Merzian.
Természetes volt, hogy ő legyen az, aki kérdez. Anton Merzian kizárólag kérdésekben beszélt. Nem azt mondta: „ma szép nap van”, hanem ezt: „szép időnk van, nemde?” Vagy: „nem érzem ma túl jól magamat, mit szólsz?” Ha pedig már minden egyértelmű volt, és egyetlen kérdésnek sem volt már helye, ugyancsak ő summázott: „világos, nem?” Aztán, mintha az első kérdés túlságosan is hirtelen jött volna, feltett egy másikat: „De ki a bűnös?”
Erre a kérdésre mindenkinek megvolt a maga jól megfontolt válasza. Ahogy következtek:
Sahag Seitanian: Az oroszok a bűnösök.
Der Varjabedian: A kubaiak a bűnösök.
Arşag, a harangozó: A törökök a bűnösök.
Anton Merzian: A törökök a bűnösök.
Krikor Minasian: A maffiózó kamionosok a bűnösök.
Ovanes Krikorian: Az albánok a bűnösök.
Az albánok hibáztatása teljesen szokatlan volt.
– Hallgattam a Radio Tiranát – tette hozzá magabiztosan Ovanes Krikorian. Bosszút esküdtek Kennedynek.
– Bosszút, de miért? – érdeklődött Măgârdici Ceslov.
– Mi tudom én? Bosszút és kész.
– Az albánok az egész világot fenyegetik... – tromfolt Măgârdici.
– Aztán lássuk...
De a feltételezések nem értek véget, mert:
Vrej Papazian: A vietnámiak a bűnösök.
Dicran Berdosian: Az amerikaiak a bűnösök. Az imperializmus. Kennedy demokrata volt.
– Márpedig, ha meg nem haragszol – fordított a szón Sahag Şeitanian, az imperialisták a másik oldalon vannak, napkeleten.
– A bolsevikok a békéért harcolnak – védekezett Dicran Berdosian.
– Nem lehetne, hogy kevesebbet harcoljanak? – erősködött Sahag. A sok békeharcban csak hűlt poraink maradnak. És te, elfelejtetted, mit műveltek veled? Csak nem jött meg tőle az eszed?
Dicran Berdosian elvörösödött. Közülük ő volt az egyetlen, aki örvendezett ’44-ben, hogy jönnek az oroszok. Kiment az első sorompóig, hogy fogadja őket. Odasietett az első szovjet katonához, akivel találkozott, és mindkét arcát megcsókolta. A katona hagyta hogy megölelje, némileg értetlenül, aztán megvilágosodott, a fegyver csövét Berdosian álla alá nyomta és a csuklójára mutatott. Dicran Berdosian először hinni sem akarta, de a závár kattanása észre térítette. Levette karóráját és odanyújtotta. A szovjet katonának volt oka az elégedettségre. Dicran Berdosian órás volt és tudta, mit kell választani. A katona felcsatolta az órát, és Dicrant az árokba lökte a puskatussal. Így tehát Dicran Berdosian, a bolsevizmus lelkes csodálója, a sárban hevert és csuklóját dörzsölgette, amíg a nyaka a fegyver csövének helyén már nem mozgott, csak remegett, és így lett ő, igaz, hogy igen kényelmetlen helyzetben, az első, aki megtapasztalhatta a dicsőséges szovjet hadsereget.
– Miért jönne meg az esze? – morogta Krikor, a csizmadia.
Aztán Dicranhoz fordult:
– Vidd el nekik a toronyórát is. Lógassák le a Kreml tornyából.
– Ezek szerint – szólalt meg ismét Anton Merzian – ki a bűnös?
A válasz egyszerre több hangon szólt, de mégis egyként, és meggyőzően:
– A Bolturkurcubamexalbameriak...
Nagyapam felemelte kezét. Csend lett.
– A háború fokozódni fog – mondta.
– Hogyan fokozódhatna? – kérdezte Arşag. Most nincs semmilyen háború.
– Az emberiség választás előtt áll – szólalt meg újra nagyapám. Rejtett válaszút előtt. A szavak harcolnak helyettük, mi pedig helyettük halunk meg.
– Mi azt vártuk, hogy jöjjenek az amerikaiak – sopánkodott Măgârdici. És erre pedig ők meghalnak...
– Lassabban – szólt közbe Sahag. – Menj még ki, atyám, és tömjénezz egy kört.
Der Varjabedian a tömjénező után nyúlt és kilépett a küszöbre. Gyorsan visszahúzódtam a magam gesztenyéivel; ne lássa, hogy hallgatózom. Az atya magához hívott és adott egy áldozati kenyeret. Aztán belépett a kriptába és a tömjénezőt a helyére rakta.
– Van valaki a temetőben? – kérdezte nagyapám.
– Csak a Jóisten és azok, akiknek már megbocsájtott.
– Kevesebb tömjént is tehettél volna a tömjénezőbe – nyavalygott Vrej Papazian. – Mind egy szálig megfulladunk...
– Egy gyászszertartáson így kell lennie – magyarázta Arşag. – Sűrűn kell szálljon a füst.
– Akkor – vakarózott Anton Merzian – legyen könnyű nekik a sír, nem? De arról van szó, hogy mit csinálunk mi?
– A zsidók mit mondanak? – ugrott fel Agop Aslanian. Kérdezzük meg Argintaru doktort. Ha van valami, ők tudják meg először... Ha a zsidók elindulnak, mozdulni kell nekünk is. Azt jelenti, hogy kezdődik újra...
– Én nem megyek sehova, jó? – mondta határozottan Anton Merzian. Van nyugdíjam? Van. Van hely a temetőben? Istennek hála, jut elég az összes megnemszületettnek. Még nyerek valamit a csizmadiaságból? És a feleségem, Zaruhi, nem olyan süket, mint a föld? Hova menjek még?
– Én se mennék tovább innen – mondta Arşag. Számold csak össze: Şabin-Karahisartól Aleppóig, Aleppótól Odesszáig, aztán Kisinyov, Brăila, Silistra, és most, a háború után, itt Focşaniban. Annyit se gyűjtöttem össze ebben az életben, hogy megrakjak vele egy szekeret.
– Te könnyen beszélsz, nem? – mondta Anton Merzian. De én, aki házat építettem? Hátamra veszem, mint a csigák?
– Hogy a sírhelyről már nem is beszéljünk, ugye? – csúfondároskodott Krikor.
Régóta versengtek egymással. A szüleik Malatyában voltak csizmadiák. Ugyanabban az utcában, ferdén nézve a másik cégérére, mindegyre azon voltak, hogy elcsalják a másik klienseit. Abban az időben a csizmadiáknak nagy volt az ázsiójuk, és nem volt akármilyen dolog, hogy eltanuld a ragasztás és a megfelelő kaptafa kiválasztásának mesterségét. A műhelyeket földdel egyenlővé tették a szegények, a kurdok és a törökök, miközben az örményekből konvojokat állítottak össze a város szélén. A szüleiktől tanult mesterséggel a legények megmenekültek az éhhaláltól. És a saját útját járva, ezer kilométerrel odább mindkettő ugyanahhoz az útkereszteződéshez ért. Műhely műhely mellett, csizmadia csizmadia mellett, Focşaniban a Nagy utcán, a zsidó üzletek között. A zsidók vagy elmentek, vagy felhagytak a kereskedéssel, de kettejük boltja megmaradt. Tulajdonképpen a klienseik maradtak meg, mert a műhelyek nagyjából törvénytelenül működtek, cégér és engedély nélkül. Ettől csak még magacsabb és süketebb lett kettejük csatája. Az utóbbi időben Anton Merzian előnyre tett szert. Fiait, Cocort és Dicrant a Termelőszövetkezetnél alkalmazta, ők hozták napnyugtakor a bőröket, a csirízt, a talpakat és a szegeket, melyeket az otthoni műhelyben igazítottak ki. Krikor azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti őket a rendőrségen, a titkosszolgálatnál, a pénzügynél, mindenütt. Hülye vagy? – nevetett fel Anton. Mielőtt hozzám kerülnének, nem vinnének el előbb téged? Neked hol a cégéred? Krikor szárazon nyelt egyet, neki nem volt gyermeke, aki segítsen, és esténként csak ült a feleségével, Paranţemmel, azaz Paraschivával, és irigykedve számolta a klienseket, akik elhasznált cipőkkel teli szatyrokkal kopogtattak Merzian ajtaján.
– Talán háború lesz... gondolkodott el Vrej Papazian
– Ha háború lesz – szólt közbe Ovanes –, lesz kivel háborúzni, egyik a másikkal, és nem lesz már idejük ránk.
– A háború a legrosszabb – állapította meg Dicran, aki a szovjet katonával történt találkozása óta tudott, amit tudott, és már nem hordott órát a karján. – Ha nem ölnek meg szándékosan, véletlenül ölnek meg.
– Ha az oroszok az amerikaiakkal háborúznak, akkor talán mégis eljönnek az amerikaiak – mondta Sahag, aki megmaradt beteljesületlen álmánál.
– Csak ne húzzák meg a harangokat – morogta Ovanes. – Egész életemben mást sem csináltam, csak vártam az amerikaiakat. Először, amikor kölyök voltam, 1909-ben, Adanában. Amikor elkezdődtek a mészárlások, apám azt mondta: fussunk a kikötőbe, mert biztos, jönnek az amerikaiak és megmentenek. Aztán mind vártuk, hogy 1918-ban megszabadítsanak a törököktől és az oroszoktól is. Aztán ’44-ben; mit is mondhatunk még?... Emlékezz csak Sahag, hogy álltál egy héten át a templomtoronyban, denevérek és halállepkék között, mert elsőként akartad látni az amerikaiakat. Mi jutott nekünk? Jöttek az oroszok, és repedt szét a gatyájuk a nők után, kiszáradt torkuk pedig a vodkát követelte. Ez az értetlen Dicran Berdosian pedig, mint egy félkegyelmű, ment fogadni őket. Túl keveset vettek el tőled, az órádat, el kellett volna vegyék a nadrágodat is, hogy szó szerint csóré seggel járj. Nem csináltak meg veled mindent, mert lám, még most sem jött meg az eszed.
– Nekem, ha meghalok – mondta vágyakozva Măgârdici –, hívjatok egy amerikait, hogy az húzza a harangot. Legalább akkor lássam, hogy megjöttek az amerikaiak...
Legvégül így is történt. Nem jöttek az amerikaiak, de ő elment az amerikaiakhoz, egész családjával együtt vándorolt ki a ’70-es években. Nem tett jót neki, hamar meghalt és a harangozótól egészen a kötélig, a kongástól a gyásszertartás hamburgereiig, a lehető legamerikaiabbnak bizonyult minden.
– Eléggé elszállt az agyatok – döntötte el Arşag. – Nem jönnek hozzánk csak a bajok. Így volt ez Szarajevóval és Armand Călinescu halálával is. Ma is emlékszem, hogy lőtték le őket, meg a kartondarabra a mellkasukon.
– Szervezkednünk kell – szólt közbe nagyapám.
– Rejtsük el a nagy csillárt és az ezüst kegytárgyakat – tette hozzá Varjabedian atya.
– Szaladjunk a hegyek közé – fokozta Agop Aslanian. Amíg elcsendesednek a dolgok.
– Keressük meg Dro tábornok fegyvereit – mondta Sahag Şeitanian.
Beállt a csend. Dühösen nézték egymást.


KARÁCSONYI ZSOLT fordítása