VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Hogy minél jobban teljen az idő - Beszélgetés Márkus–Barbarossa Jánossal
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.


– Min dolgozol? Milyen hegedű ez?     

– Egy kicsit bonyolult dolgot próbálok restaurálni. Megvettem, nekiestem és rájöttem, hogy sokkal több, mint amire én gondoltam. Ez fordul elő a legritkábban.

– És hogy haladsz vele?

– Sajnos rettenetesen fáj a kezem, mind a kettő. És ez egyre nagyobb bajom. Most jön a büntetés.

– Miért?

– Azért a negyvenévnyi kemény melóért.

– Ez ennyire megviseli a kezet?

– Igen. December óta már hét orvosnál jártam. Idegszálak és ízületek is be vannak gyulladva, és pillanatnyilag még egyik orvos sem tudja a végleges megoldást.

– Hol lehet ilyen hangszereket vásárolni?

– Hát a nagyvilágban.

– A világjárás amúgy is régóta életformád. A hangszerkészítés, restaurálás művészetét is sok helyen tanultad. Hogy kezdődött a hangszerekkel való kapcsolat?


– Gyerekkorom óta zenéltem, zenét írtam és szerepeltem. Sokat szerepeltem tévében, rádióban, színházban is. Még csak azt se mondhatnám, hogy nagyon szegény voltam, mert egy idő után nem voltam az, de éppenséggel – miként ma is – a showműfaj megköveteli, hogy mindig valami érdekességet is mutass a közönségnek. Így, mivel az elején nem tudtam hozzájutni igazán komoly hangszerekhez, legfeljebb csak nagyon sérült állapotban, ezeket vettem meg, utánajártam, kezdtem javítgatni őket. Aztán az sem volt elég, megint tanultam itt-ott-amott, és elkezdtem készíteni magamnak hangszereket. Az elején mindenféle ökörséget, csudaságot, amolyan fantáziahangszereket, amelyek látványelemként – legalábbis úgy véltem – dobtak egyet a show-n. Mondhatom tehát, hogy a helyzet kényszere vitt idáig, de nagyon gyorsan beleszerettem. Én nemcsak zenét tanultam, hanem képzőművészetet is, főleg szobrászatot, ami ettől már nincs nagyon messze.

– Az elején, gondolom, csak itthon lehetett tanulni. Hogy kezdődött a világjárás? Kiktől tanultál?


Nyilván nem nagyon volt az elején mozgási lehetőség, így először is itt az országban próbáltam felkutatni azokat az embereket, akiknek van némi fogalmuk a témával kapcsolatban. Miként most is, rengeteg amatőr volt, de voltak olyanok is, akik segíteni tudtak nekem. Volt egy brassói szász mester, akit szintén a véletlen vezetett ehhez a mesterséghez, az első világháborúban ugyanis olasz hadifogságba került, de nem bezárták őket, hanem „kényszermunkahelyre” kerültek. Friedrich bácsi bekerült Milánóban az akkori világ talán legjobb műhelyébe. Persze sepregetéssel kezdte, de aztán amikor elengedték, nem jött vissza azonnal Brassóba, hanem ott maradt egy ideig dolgozni, tanulni. A hülye szerencse! Az ember azt hinné, hogy a hadifogság csak rossz lehet, ő pedig megtanulta becsületesen a hangszerkészítés mesterségét. Én időközben átkerültem a sepsiszentgyörgyi akkori állami magyar színházba zenészként meg házi zeneszerzőként, innen pedig könnyű volt átjárni Brassóba, így járogattam az öreghez. Aztán van egy régeni hangszerkészítő, Nicolae Ciurba, akitől szintén tanultam. De volt Sepsiszentgyörgyön is egy zseniális cigányember, egy amatőr hangszerkészítő, akit úgy hívtak, hogy Buta Jóska. Igaz, hogy analfabéta volt, de ez az ember egyáltalán nem volt buta. Nemcsak készített, de javított is hangszereket, és a mai napig használok olyan fogásokat, amikre ő jött rá. Volt egy szavajárása: „Drága Jancsikám, ez nem nikkel, ezt tudni kell.” Tőle tanultam meg például a kliensi köröm egyik rétegével, a cigányzenészekkel beszélgetni. Aztán halála előtt minden faanyagát és a szerszámait is rám hagyta, igaz, akkor én már Bécsben voltam, ugyanis kitiltottak az országból, de a haverok csak kicsempészték nekem valahogy ezeket a dolgokat.
A világjárás viszont már korábban, a hetvenes évek végén elkezdődött. Akkoriban csak két évente lehetett útlevelet szerezni. Anyám Bihardiószegen tanította le az életét, én pedig soha nem jelentkeztem be hivatalosan sehova máshova, hanem a diószegi személyim adta élhetőséggel élve kértem kishatárátlépőt a határ túloldalán lévő rokonok meglátogatása végett, ezzel pedig akár hetente is át lehetett menni hivatalosan 15 kilométerre a határtól, tehát mondjuk Debrecenig vagy Létavértesig. Viszont a határ túloldalán senki nem nézte az útlevelet, úgyhogy én ezzel mentem Varsóig vagy Berlinig is akár. A papír az papír, egyetlen emlékem nincs, hogy akadékoskodtak volna a határőrök. Közben elirányítottak egy nagyon jó prágai restaurátorhoz, ő pedig el-elküldött a prágai hangszermúzeumba, meg egy-két kollégájához. Bementem, kérdeztem valamit, ők pedig haveri alapon megmutatták. Aztán Prágából átküldtek a valamikori Kelet-Németországba az ottani kollégákhoz, akik nyitottak voltak mindenre. Aztán jártam egy krakkói mesterhez, Pesten is bejártam egy-két műhelybe, bár – megvallom őszintén – ott túl sokat nem tudtam tanulni. Az elején persze inkább új hangszereket készítettem. Rengeteget.

– Akkoriban volt egyáltalán az országban hangszer-restaurátor?


– Ma sincs sok. Rajtam kívül még van egy bukaresti fiatalember, aki ilyet is tanult az egyik nagyon jó strasbourgi kollégámnál.

– Miért tiltottak ki Romániából?


– Bohóckodtam épp eleget. Romániá­ban én írtam és játszottam egyedül politikai dalokat, elég sokat, közel ötszázat. Nem csak amolyan célozgató stílusban, hanem kicsivel keményebben csináltam ezt. Bereményi Géza zseniális szövegeket írt Cseh Tamásnak, az enyém annál durvább volt, és ebből nyilván bajok keletkeztek, odáig menően, hogy kitiltottak színpadokról, kitiltottak a televízióból, a rádióból, végül kiraktak az országból is. Hál’ istennek. Onnantól nyilván egyszerűbb volt, megnyílt előttem a világ. Akkor már amúgy is régóta tartottam a kapcsolatot a prágai és németországi mesterekkel, ők pedig sorra elküldtek újabb mesterekhez Amszterdamba, Párizsba, Londonba, Milánóba, Velencébe. Volt, ahol hónapokat, volt, ahol heteket ültem, és megpróbáltam minél többet ellesni a szakmából. Egyenesen elmondták, amit én is elmondok bárkinek, aki tanulni akar, hogy „idáig én tudom, innen a másik jobban tudja”. Persze a kezdetek kezdetén nem kaptam a műhelyekben szakmunkát, mert annak idején elég sovének voltak az ottani vezető műhelyek tulajdonosai. Akkoriban volt egy érdekes beosztásom: az ENSZ-nek dolgoztam, a menekültügyi osztály egyik felét nekem kellett vezetni. Egyébként is szerencsém volt, mert már akkor beszéltem hat nyelven, így sokszor szinkrontolmácsként kerestem a kenyerem. Aztán Bécs második legnagyobb műkereskedőjénél nekiálltam mindenfélét restaurálni. Életemben annyira laza embert nem láttam. Képzelj el egy akkora műkincsraktárat, mint kétszer az Insomnia, tömve mindennel. Rámutatott valamire és azt mondta: „Ha azt mondod, hogy ezt te meg tudod csinálni, csináld meg. Itt a kulcs.” Nekem kellett a klienseivel is tárgyalni egy bizonyos fázisig, aminek révén magamnak is kiépítettem egy egészen szép klientúrát, annyi pénzt össze tudtam szedni, hogy megnyissam a szaküzletemet, és közben pedig járkáltam a nagyvilágban, közben nagyon sokat segített Lujza asszonyom, ő ült az üzletben, míg meg nem halt.

– Mikor jöttél vissza először?


– ’90 január elsején kíváncsiságból eljöttem, és akkor beengedtek a határon. De nem mondhatom, hogy visszaköltöztem, állandóan ingázom. Általában két hetet töltök Kolozsváron vagy máshol, viszont a szolgálataim Bécshez kötnek. Lujza halála után meguntam, hogy az üzletben üljek és tereferéljek a zenészekkel, úgyhogy leegyszerűsítettem kicsit. Közben jött egy felkérés, aminek az eredetét mai napig nem tudom, a Dorotheum Aukciósház vezetősége felkért, hogy legyek a szakértőjük. Azóta tekintenek rám nemzetközi szakértőként, rám van bízva ez a teljes műfaj nemcsak a Dorotheumban, hanem a legfelső törvényszéken, meg az uniós törvényszék műkincsrészlegén. Úgy osztottam be az időmet, hogy a hónap második felében intézem ezen teendőimt, emellett pedig – mivel üzletben nem árusítok már, ekkor találkozom a megrendelőimmel is.

– Tehát a költészet a dalszövegekből indult el.


– Igen, ott indult. Dalszövegeket nagyon korán elkezdtem írni. Őrzök egy nyomtatványt, a Siculus Fesztivál külön katalógusát, és mellette egy diplomát: 13 évesen engem díjaztak mint a legfiatalabb erdélyi dalszerzőt. De folyamatosan írtam, később verseket, prózát is. Mondjuk nekem más a hozzáállásom, mivel effektíve nem ebből élek meg, így nem is szeretek közölni. Nagyon ritkán teszem. Inkább évekig ülök a szövegeken, aztán amit én és a szerkesztőim is jónak látunk, azt könyv formájában megjelentetem. De nyugodtan mondhatom, hogy 15 éves koromtól kezdve szinte naponta foglalkozom írással.

– Hogy fér el ennyi minden egymás mellett? Hogy néz ki egy átlagos munkanap?

– Éjjeli ember vagyok. Kolozsváron például, furcsa mód, nem tudok írni vagy csak nagyon keveset. Néha ötleteket jegyzetelek le vagy magnóra mondom a szövegemet. Az írás nálam általában úgy néz ki, hogy legtöbbször egyedül autókázom a nagyvilágban, a zsebemben van egy reportofon, és diktálok, aztán később letisztázom a szöveget. Bécsben általában 8-10 körül leteszem a fizikai munkát – legyen az hangszer vagy más műtárgy –, aztán hajnali 4-5-ig, néha 6-ig irkálok ezt-azt, majd alszom 11-12-ig. Egyébként pedig változó ez, rapszodikus embernek tartom magam. Mindenféle munkába bele lehet fáradni egy idő után. Abban a pillanatban, hogy megunom a hangszereket, félreteszem, és elkezdek mással foglalkozni. A mai napig foglalkozom képzőművészettel, festek, faragok, ha azt is meguntam, akkor írok. Sokan azt tartják, hogy szétaprózom magam, és semmiből nem jön össze valami jó. Így is lehet látni. Én úgy kommentálom az egészet: az a fontos, hogy minél jobban teljen az idő. És pont.

– Főleg verseket írsz?

– Mindenfélét, csak a prózai írásokból keveset láttak eddig az emberek. Jelenleg is dolgozom egy regényen, már megvan belőle vagy 270 oldal. De nem csak ez. A gépeimen van még legalább 12 kiadatlan könyv – vers és próza vegyesen –, amit vállalhatónak érzek. De nálam nem úgy múködik, mint sokaknál, hogy összegyűlt egy kötetre való írás, és annak azonnal meg kell jelenni. Egyébként a hetvenes években még volt bennem ilyen szempontból lendület. Ha akkor a cenzúra nem csap nyakon, a Forrás-sorozatban az én kötetem is megjelent volna. Talán ettől is elment a kedvem, így csak gyűjtögettem halomba a kéziratokat. Nagyon későn döntöttem el, hogy néhány kötetet mégiscsak jó lenne megjelentetni, mégpedig a kisebbik fiam unszolására.

– Hangszeren játszol még?

– Játszanék, csak a kezem miatt pillanatnyilag nem tudok. De még egy fél évvel ezelőtt is gyakoroltam rendszeresen, sőt – bár ezt kevesen tudják – a mai napig is írok dalokat. Az idénre egy koncertturnét is terveztem a régi zenésztársakkal, csak közbejött a kézproblémám.

– Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának is alapító tagja, sőt a második elnöke is voltál. Hogy indult a szervezet?

– Volt Hargitafürdőn egy találkozó, ahol egy kicsit felment a cukorkám, mert valami olyasmi készült, amit nem véltem ildomosnak. A Magyar Írószövetség közlönyében megjelent egy szöveg, miszerint az erdélyi magyar írók kollektíven belépnek a szervezetbe. Én erre kivonultam a megbeszélésről, és többen követtek is, akik egyetértettek abban, hogy ezt a játékot nem muszáj végigcsinálni. Akkor Gergely Edittel és Sántha Attilával beszéltünk arról, hogy kellene csinálni egy saját írószövetséget. Hargitafürdőről lefele jövet beszéltünk Csíkszeredáig a témáról, Gergely Edit hazament Gyergyószentmiklósra, viszont Sántha visszajött velem Kolozsvárra. Az autóból körbetelefonáltam mindenkit, akit utolértem, mire Kolozsvárra értünk, meg volt alakítva az írószervezet, és már volt 25 tagja. Így kell kimondani, vagy nem, de valahogy a dac szülte ezt a szervezetet. Közben Csíkszeredából elhoztam a feleségem unokatestvérét, akit Emiliának hívnak, azaz Emi. Ebből jött nekem az, hogy Erdélyi Magyar Írószövetség, EMI. Felhívtam KAF-ot, hogy mit szól hozzá. Ő azt mondta, nem fog belépni – mai napig nem lépett be –, de felhívta a figyelmemet, hogy EMI már volt a harmincas években. Mondtam, hogy akkor el van cseszve, akkor nem EMI. Az E-MIL név egyértelműen Szőcs Géza érdeme, ő jött később azzal az ötlettel, hogy nem tanács, nem szövetség, hanem liga, Erdélyi Magyar Írók Ligája legyen. Aztán az alapszabályzat kidolgozásában már sokan részt vettek, többek között Sántha, Gergely Edit, Király Zoli, Nagy Koppány Zsolt, Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila és mások.

– Milyen ma a művészek helyzete szerinted?

– Azt tapasztalom, hogy a legtöbben nem érnek rá hosszabban gondolkozni valamin, mert a helyzet kényszere mást követel. Te mennyit kapsz egy versért? Ebből meg lehet élni? Annak idején a hetvenes években mondjuk egy Forrás-kötetért volt, aki 30 ezer, volt, aki 70 ezer lejt kapott, ami akkor sok pénz volt. Ilyen összeget ma a legtehetősebb kiadók sem fizetnek ki.

– És hogyan lehetne ezen változtatni?


– Mindenképp rá kell venni a tehetősebb réteget, hogy támogassák a kultúrát – mint ahogy egyesek támogatják is –, illetve bizonyos javak szétosztásánál is figyeljenek erre, hiszen a kultúra önmagában soha nem állt meg a talpán, mindig is támogatták az ókortól kezdve napjainkig, éppen azért, hogy aki ezzel foglalkozik, jusson ideje erre koncentrálni. Egy korrupt politikai rendszeren belül, amelyben az állami bevételek javát ilyen-olyan formában privatizálják, honnan is jutna támogatás? Ki kéne gondolni és okosan megszervezni a mecenatúrát. Többeket – köztük engem is – felkértek mostanában, hogy szóljunk hozzá a kulturális autonómia-tervezethez. Miért most kaptuk meg a felkérést? Elküldhették volna húsz évvel ezelőtt is. Gyomrozni kell a politikusokat egyfolytában, követelni kell a művészeti szervezeteknek azt, ami nekik jár, egyébként nem fog változni semmi. Van egy nagyon jó barátom, akivel együtt nőttünk fel, jelenleg New York egyik menő festőművésze. Neki volt egy szándéka: hogy tanuljon, menjen, lásson. Elkezdett éhségsztrájkolni Váradon, naponta vitte őt is a Szekuritáté, mint engem, de neki minden kérdésre volt válasza. Ugyanaz az egy mondat: „Vreau să plec!” Aztán őt is kirakták az országból. Vannak helyzetek amikor csak ez a hozzáállás működik. De azt is el lehet mondani, hogy „bocsánat, többet akarok!” Csak ez el kell jusson a megfelelő fülekbe is. Bármilyen technikát, akár zsarolást is lehet alkalmazni a politikummal szemben, hogy ez a probléma megoldódjon.

– Mióta van meg a szakáll?


– 1973 óta. Azóta csak kétszer vágtam le, egyszer egy tévés szereplés, egyszer egy színházi szerep miatt. De már 14 évesen szakállas kép volt a személyimben, holott az ortodox papokat leszámítva tiltották a szakállviselést. Szerencsére találtam egy váradi bőrgyógyászt, aki adott egy papírt arról, hogy krónikus szakállfertőzésem van, így nem vághatom le. Az a papír mindig nálam volt.

– Tehát ez is a lázadás miatt fontos.

– Igen, a lázadás egy nagyon gyerekes formája volt, de ennyire gyermekesnek tűnő formákat ki lehet találni a hatóságokkal szemben, hogy végül is elérd azt, amihez jogod van.

 

Márkus–Barbarossa János

Költő, író, hangszerkészítő, régiségkereskedő, irodalomszervező. 1955. június 4-én született Szilágyzoványon. Képzőművésznek tanult, de zenész, zeneszerző, szövegíró lett. 1975−1984 között a Sepsiszentgyörgyi Színház művésztársulatának tagja volt, közben hangszerkészítővé, később hangszer-restaurátorrá képezte magát. 1984-ben feleségével Bécsbe disszidált. 2005−2008 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke volt. Eddig főleg verseskötetei jelentek meg.