„És a körúton újra csend volt.”
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 14. (652.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Az április 24–27. között megrendezett Apáczai Csere János Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Tantárgyverseny házigazdája idén a dévai Téglás Gábor Elméleti Gimnázium volt. Lapszámunkban a díjnyertes dolgozatokból (I–III. helyezés) közlünk részleteket.

9–10. osztály:
Képzeld el, hogy te vagy Pacsirta! Írd meg napló formájában három napod történéseit! A naplóbejegyzések három különböző életszakaszból származzanak!



BOGDÁN ESZTER
Zilahi Református Wesselényi
Kollégium

1879, tavasz (március 22.)
Nem kell iskolába mennem, mert tavaszi szünet van. Nagyon szeretem a tanórákat, most mégis jól esik némi pihenés, különösen, ha ilyen szépen süt a nap, és egész délután a kertben kézimunkázhatok. Ma délelőtt segítettem anyának takarítani, letöröltük a port az összes polcról, s mivel közeledik a húsvét, kimostuk a poharakat, tányérokat, az ágyneműt is, itt szárad az udvaron. A szél időnként bele-belekap egy lepedőbe, és az hullámozva lebeg, felemelkedik a tiszta ég felé, mit egyetlen felhő sem torzít el. Délben rizses húst ebédeltünk, és apa különösen dicsérte, mert ez volt az első alkalom, hogy segítség nélkül megfőztem az ebédet. Anya mosolyogva mondta, hogy egyszer rengeteg udvarlóm lesz, mert a rizses hús, amit készítek, a legfinomabb egész Sárszegen. Éreztem, hogy ez kissé túlzás, de apa is megerősítette, hogy egy napon majd kiváló háziasszony leszek. Ha az orrom nem is olyan szép, mint az osztálytársaimnak, és magasabb is vagyok náluk (azt mondják, ez nem tetszik a fiúknak, de én nem hiszem, mert a színház legszebb énekesnője is nagyon magas, mégis mindenki belé szerelmes), legalább finomat főzök, és a tanárnő is hosszasan méltatta a hímzésemet. Ma délután is a kertben hímeztem, egy gyönyörű terítővel készülök anya névnapjára. A fa árnyékában ültem, mert az a divat, hogy a lányok bőre hófehér kell legyen, és különben is, a napsütéstől mindig megjelennek a szeplőim. Végül egészen elfáradtak az ujjaim, és már nem is volt kedvem a kézimunkához, mert eszembe jutott, hogy a többi lány a tavaszi szünetben nem terítőt hímez az édesanyjának, hanem a sok-sok udvarló közül próbál meg válogatni. Mari még a tanórákon sem figyel, szüntelenül az ablakon néz ki, és valamelyik fiatal katonáról ábrándozik, aki rámosolygott és szerelmes levelet írt neki. Igaz, Mari szőke, és nagyon szép lány… Anya szerint a tizenöt éves fiúkat csak az érdekli, hogy milyen hosszú szempillája van a kiszemelt lánynak, majd csak később értékelik az olyanokat, mint én. Apa megígérte, hogy holnap vacsora előtt elmegyünk sétálni, és vesz egy új tollat, mert a mostaninak a hegye teljesen elkopott a sok írástól. Remélem, nem találkozunk egyik osztálytársammal sem, mert ők késő délután az udvarlójukkal és nem az édesapjukkal sétálnak a főutcán (…)


WALCZ BEATRIX

Székely Mikó Kollégium,
Sepsiszentgyörgy


(Vajkay remegő kezével kinyitotta a kapcsos füzetet.)
1891. március 20., Sárszeg

Milyen gyönyörű, különleges nap volt ez a mai! Végre a hosszú tél után madárcsicsergésre ébredtem, a nap cirógató sugarai köszöntöttek ágyamban. Boldogan nyitottam ablakokat, hogy a friss tavaszi levegő betöltse szobámat. Kint a kertben az üveggolyós karók közül mintha bekacsintott volna a törpe. Miután alaposan kiszellőztettem, a küszöbről édesanyám hangját hallottam, amint sétára hív. Csábító ajánlatát azonban kötelességeimre hivatkozva szelíden visszautasítottam. Nekiláttam az ebéd elkészítésének, föltettem a tűzre az erőlevest. Ma végre rászántam magam, hogy egy kevés sót is tegyek bele, hiszen drága szüleim mindig azt hajtogatják, hogy milyen jól főzök, kár, hogy nem ízesítem az ételeket. Miután megebédeltünk és kitakarítottuk a házat, a verőfényes napsütésben kiültünk az udvarra, hogy magunkba szívjuk a tavasz éltető ibolyaillatát. Szüleim csendesen beszélgetve iddogálták a gőzölgő kávét, míg én a fa lombja alatt kézimunkáztam. A padon, a diófa árnyékában előrehajtottam fejemet, hogy fekete hajam arcomba hulljon. Úgy tűnt, hogy így, ebben a helyzetben esik a legjobban a munka.
(–  Igen, szegény leányom – sóhajtott fel az öreg Vajkay –, elrejtve a világ szánakozó és kárörvendő szemei elől…)
Végül eljött megszokott esti sétánk ideje. Felöltöttem magamra legszebb ruhámat, míg édesanyám fölvette fekete ruháját, édesapám pedig egérszürke pantallóját s fellegszín zakóját. Elindultunk, ahogy mindig is szoktunk, és középen drága édesanyám vidám beszédét hallgatva, míg édesapám szótlanul, behúzott bal vállal lépdelt mellettem, mintha terhet cipelne.
(– Az élet terhét – mormolta az öregúr –, az élet, a fájdalom és a hazug boldogság terhét.)
Hirtelen szegény édesapám kínzó fejfájásra kezdett panaszkodni. Míg én elsiettem a legközelebbi gyógyszertárba, édesanyámmal karöltve hazamentek. Mikor én is utánuk indultam, a Magyar Király előtt Cifra Gézát pillantottam meg. Bő vasutasöltözékében, sápadt arcával, meggyszín pattanásaival talán nem a legvonzóbb fiatalember Sárszegen, de előzékeny kedvességével, amint felajánlotta kíséretét, elnyerte tetszésemet.
(– Ó, a gazember! – Szegény öreg haragját, megszégyenült csalódottságát nem enyhítették az évek.)
Egészen a Baross kávéházig kísért, és végig hallgathattam kellemetes társalgását. Az időről beszélgettünk, erről a gyönyörű, melegen hűvös, tavaszi napsütésről. Így néhány perccel nyolc óra után érkeztem haza, ahol szüleim kitörő örömmel fogadták a történetemet, hiszen ismerik kissé nehezen megnyíló természetemet. Még édesapám fejfájása is enyhült boldogságában.
(– Épp eleget fájt a fejünk miatta utána – dörmögte Vajkay.)
Ezután nyugovóra tértünk, és én nekiálltam olvasni Jókai népszerű regényét, A kőszívű ember fiait, de gondolataim minduntalan elkalandoznak, így lassan én is álomra hajtom fejem.
(...)
1899. szeptember 8., Sárszeg
Új szakaszába léptem ma az életemnek: a csalódás, a kiábrándulás, a kilátástalanság öregkorába. Föleszméltem eddigi életem hamis boldogságából, abból a boldogságból, mely szüleim hazug öröméből táplálkozott. Mert hazug mosolyomat mindig visszatükrözte álarcuk, mely most lehullott, és csak a kín, a szenvedés mocska rejtőzött alatta. Nincs innen menekvés, nincs innen kiút: örök halál az életem. De mi értelme ennek a szenvedésnek, ha soha nem ér véget? És egyáltalán… mi, mi az oka ennek a kínnak, mely szüleimet gyötri? Miért nem képesek már úgy szeretni, hogy elfeledjék bánatukat? Mi a forrása a szenvedésüknek?...
(– Az, hogy csúnya – fakadt ki Vajkayból, újra, részegen. – Nem szeretjük… gyűlöljük… mert nagyon csúnya! – Szeme elé emelt kezéből kihullott a napló.)



FECHITA LUJZA MÁRIA
Bolyai Farkas Elméleti
Gimnázium, Marosvásárhely


1871. március 15.
Kedves Naplóm!
Ma volt az előadásom az iskolában, melyre oly izgatottan készültem. Anyuskával olyan lázasan tanultam a verset, a híres Nemzeti dalt! Szép, fehér ingecske volt rajtam, meg egy régi kokárda feltűzve a mellemre, melyet még Apuska szedett elő valahonnan a megyei levéltárból. Nagyon féltem, mert Orosz Margitka a főpróbán is kinevetett, s azt mondta, hogy egy cirkuszi bohócra hasonlítok. Nagyon sokat sírtam ezért, és nem értettem, hogy Apuska miért szigorodott meg oly hirtelen… Az előadáson azonban én pont Margitka után következtem a szavalatban, és ő csak egy csekély verset mondott: Szabadság, szerelem… kezdetűt. Mindenki hangosan megtapsolta, visítottak a nénik, örvendeztek a bácsik, általános derű uralkodott el a tömegen. Ekkor megörvendtem: no, most jön Pacsirta, s e fennkölt versre már csak fel fognak állni az emberek elismerésképpen! Nagyon beleadtam magam, már majdnem szárnyaltam, az utolsó szakasznál még a szemem is behunytam, és úgy vártam a tomboló tapsvihart, de csak az általános elismerő taps hangzott fel. Végignéztem csalódottan az arcokon: mindenki komolyan nézett rám, Anyuska és Apuska sétált. Nálam miért nem örvendeztek az emberek, és miért nem lelkesedtek velem?

1883. augusztus 20.
Édes Naplóm!
Már csak neked mondhatom el bánatom. Úgy érzem, hogy mióta Apa nyugdíjba lépett, házunkban minden megváltozott. Apa és Anya nagyon keveset beszélnek, én pedig egész nap csak dolgozom. Oly édes a házi teendő, minden gondolatomat betölti. Ezelőtt egy hete megismertem Gézát, az új vasúti alkalmazottat. Családi neve Czifra, akárcsak az a büszke bajusz a csevegő szája fölött.
Apa nagyon kedveli, Anya meg csak róla beszél. Vajon eljött az én időm is? Lehetséges az, hogy az én egemen is felragyogjon a szerencsecsillag?
Ma este bált rendez a Katolikus Nőegylet. Anya a legszebb ruhámat készítette elő, de én megkértem, hogy takarja el a tükröket. Legyen meglepetés még nekem is az új kinézetem…
Apa és anya folyton pusmognak, lázasan készülődnek. És mégis, nekem csak az a Csokonai-vers jut eszembe, hogy:
„Földiekkel játszó, égi tünemény!
Istenségnek látszó, csalfa vak Remény!”

1919. december 24.
Azt hiszem, karácsony van. De nem vagyok benne biztos. A szomszédból kalácsillat meg sült pecsenye ízei áramlanak át kis porfészkembe. Jövő hónapban lesz három éve annak, hogy Apát eltemettük, és két éve annak, hogy Anyát is elvesztettem.
De ez a halovány sejtelmem, hogy karácsony lenne… Rég nem voltam templomban. Nem is megyek, habár senki sem ismerné már meg a kopott, megsoványodott és megsavanyodott Pacsirtát. Még az a másik se, ki a múltkor Béla bácsi halálhírét hozta a vasúttól.
Vajon, jól bezártam az ajtót? Ne jöjjenek alkalmatlankodó kántálók…
Ma is, ahogy felkeltem, a kovács unokái visítottak át a sövényen. Szokás szerint végigbabráltam a házban, jobban elhúztam a redőnyöket, hogy a hó fehér csillámlásai nehogy beférkőzzenek kis lakomba. Nem eszem. Semmit. Mostanában csak elmélkedem. Folyton. És várok. Várom... De sokára jön…

11–12. osztály
Az alábbi sorok Csáth Géza novelláiból valók. Alkoss szabadon választott műfajú szöveget, amelynek kezdő-, illetve zárómondatai az adott idézetek legyenek! Írásodnak adj címet!

1. „A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé.”
2. „És a körúton újra csend volt.”



BIRÓ MÓNIKA-ANITA
Márton Áron Elméleti Gimnázium, Csíkszereda

Drága unokafivérem!
A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé… Csak ez a kép jár az eszemben…
Akkor abban a pillanatban mozdulni sem bírtam, csak azon járt az eszem, hogyan fogom én ezt végigcsinálni. Az első pillanatban, azon a bizonyos napon, április 10-én, ha jól emlékszem, hajnali fél hatkor, még akkor azt hittem, magamon segítek, úgyis végem lenne. Hogy történhetett ez…? Saját magammal végzek, szépen, lassan, folyamatosan. Tönkretettem önmagam, tönkretettem az életem! Most is érzem… bennem van, egyre mélyebbre és mélyebbre jut. Csodálatos és kegyetlen egyszerre. Úgy emel egy pillanatra az égbe, hogy majd a sárba tapos… De a legrosszabb: egy pillanatnyi repüléstől már el is felejtesz járni. Vergődsz csupán a földön, azért, hogy egy pillanatra aztán újra szállhass. Az ördögi kör kikezdi eszmém… lassan elfelejtem, ki vagyok. Minden sötét, egy villanás, újra sötét…
Valaha azt írtad egy leveledben nekem:
„Te a halálé vagy, zarándoka az árnyék,
Ki bátran indultál, kapudat megtaláltad az éj felé!
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
Feledve önmagam, jajokba fúltan lettem az életé.”
Akkor még te sem tudhattad, drága jó rokonom, mit is beszélsz rólam. Én sem tudtam… Teljesen összetört mindaz, mi enyém volt. A MORFIUM… mindent elvett tőlem: szerelmem elenyész, elmém beborul, életem lesüllyed a sötétségbe. Mégis! Micsoda morbid komikum! Ő öl el, de mégsem… én magam… én magam vagyok kíméletlen hóhérom… Fivérem, nem élhetek így tovább, ha életnek nevezhetem létezésem egyáltalán. Elmém nem uralhatom, ez így vagyon, mégis mi más irányíthat?! A test! A kéj, a vágy ez, mi tönkretesz. Ismerője vagyok az embereknek, tudom, mit gondol, mit akar gondolni, pszichéjét a két kezemben tartom, s felmutatva azt, tükröt tartok elé, melyet szemlélve szárnyaló biztossága önmagába és azonosságába vetett hitében szempillantás alatt az enyészetté lesz. Akkor mégis, milyen groteszk játékot űz velem sorsom… Elmém erejét testem, eszmém hatalmát az anyag dönti meg.
Azon a bizonyos estén, akár egy vízió hatolt belém ereje… Annyira szeretem, s mégis gyűlölnöm kell! Akkor láttam először, legalábbis látni véltem. Iszonyú látomásom borzongató valósága belém hatolt hatalmas erővel. Ismerem a félelmet én, tudhatod te is, de mégis elviselhetetlen súlya… Végzetem fekete kocsin, testen öltve jött el hozzám, hogy szenvedésem, kéjörömem minden pillanatát megnyújthassa és keserűvé tehesse. Ez a kép… én tudtam, tudtam, mi történik, vagy nem tudtam… mit ér az, drága jó fivérem… mit ér tudni?! Úgyis legyőz, magába ás majd eltemet a Végzet! Vízióm szorítása késdöfés gyorsaságával dobott ki magából, mikor a kocsis a lovak közé csapott. Az ostor jeges csípését éreztem magamon is… azóta is az hajt tovább.
Mindezt leírom neked, ha nem tenném… tükörképem beesett szemeinek sem hihetnék. Mit is láthatnék benne: kegyetlen hóhérom, üldöző végzetem visszanéz rám. Fenyeget!
Drága Olgám?!... kérdenéd, vele mi van… itt pihen… itt pihen… vasszívvel nézi meredten kihunyt csillagát…
Véget vetek mindennek! Véget fogok vetni… Már véget is vettem! Utolsó soraimat olvasod, drága jó vérem! Emlékezz: Őt ne vedd magadhoz… mert bűvössé tesz. Ebben a percben és utolsó alkalomnak magamévá teszem, s mielőtt birtokába venne, emlékezem: a kocsi elment… és a körúton újra csend volt!
Végső odaadással, Csáth Géza (a te Józsefed)
1919. szeptember 10.

SÁRKÁNY TÍMEA

Bod Péter Tanítóképző,
Kézdivásárhely


A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé! A konflis kerekei csattogtak a macskaköves pesti utcán. A kabinban József ült. Fiatal, ereje teljében lévő, jóképű barna férfi. Nyolcvanhét, egy hótól csillámló éjszakáján született. Ma volt a születésnapja. Harminckettő.
Kata, Kata! Miért is álmodozol te Csáth Gézáról? Kettőezer-tizennégy február reggelén… Ma se konflisok, se fiatal, ereje teljében lévő csáthgézák, sőt, még éjszaka sincs. Nohát, fél négy. Hamarosan… Talán mégis. Látod, hogy repül az idő, ha egész nap utazol? Látom. Látom, mert nem érzem. Ahogy az órák összevissza vernek. Szegény Kosztolányi. Bárcsak én is ismerhettem volna Csáth Gézát.
Vágyakozol. Vágyakozom. Vágyakozunk. S ha úgy lesz?

*
Reggel hat óra. Váróterem. Veremhideg. Kiss Kata áll, nem ül le, nehogy megfázzon. A lányok már csak ilyenek. Budapestre készül. Februárban van az egyetemi felvételi. Az út tizennégy óra. Berobog a vonat. Felül. Egy Csáth-összest szorongat kesztyűs kezével. Azt hiszi, majd olvasni fog, pedig nem. Aludni fog. Vagy hányni. Nem bírja az utazásokat.

*
2014. második hava, nemtudom­hánya­dika
Arra ébredtem, hogy megállt a vonat. A fülkében vaksötét, odakint beesteledett. KOLOZSVÁR – írta egy kivilágított tábla a megállóban. Három, négy, öt. Te jó ég! Még öt óra Budapest. Tovább nem is tudtam rágódni rajta, mert kopogtak a fülkeajtón. Az ajtórésen beszüremlő kinti fény egy kalapos férfit láttatott. Fantasztikus, lesz egy hipszter utazótársam. Tényleg ez volt az első gondolatom. De mikor felgyújtotta a villanyt, a körte mintegy glóriaként égett a feje felett. Csáth Géza volt. Szakasztott Csáth Géza.

*
Kiss Kata, 19 éves.
Semmelweis Orvostudományi Egyetem.
Elme- és idegosztály.
Páciens.
Érkezés: 2014. február 15.



NAGY HILDA
Bolyai Farkas Elméleti Gimná­zium, Marosvásárhely

Élvezet. Élvezd?
A kocsis a lovak közé csapott. És elrobogtak a villámfényes főutca felé. A nő már túllépte a negyvenet, habár még mindig fel tudta csigázni a kedélyeket… Vállig érő, festett szőke haját átdobta a jobb oldalára, mintha ezzel valamely mesteri festményt leplezett volna le. A kocsisnak megálljt parancsoltam a sarki kocsma előtt, és beküldtem két liter jó erős pálinkáért. Továbbhaladtunk.
A nő terhessége hatodik hónapjában járt. Igen csodálkozott, amikor magamhoz hívtam. Pupillái majdnem akkorára tágultak, mint hasfala. Nem kérette magát. Jött. Látom, hogy nem bánta meg. Látom, hogy meg fogja bánni.
Közelségét senki sem tűrte el. Bódítószer nélkül tekintete a kereszthalál fájdalmaival lehetett kapcsolatos. Az élvezet receptje: morfium és nő. Van, akinek már ez sem elég. Az élet nem élvezet, de élvezheted, ha úgy éled, hogy élvezhető legyen.
A kocsi megállt a kapu előtt. Bementünk és felkészültem az élvezetes életre. Közöltem vele, hogy nem három hónap múlva fog valami aljas porontyot világra hozni, hanem most. A szívemben kiélesített késsel elkezdtem hasfalát metszeni. Menekülni, ellenszegülni kívánt, de száját a pálinkásüveggel töltöttem be, ügyelvén arra, hogy fele megmaradjon.
Már láttam a nyomorult csecsemőt, alig vártam, hogy a nyakát szorongassam. Kitéptem az anyjából. Talán pár percet élt, de nekem egy pillanatnak tűnt. Mily undorító és mily gyönyörű az ember belei mellett termelt húsdarab. A kályhába hajítottam, hogy megmelegedjék. A szőke nőben tátongó űrbe a maradék pálinkát loccsantottam bele, hogy legyen még valami élvezete a kimúlás előtt.
Elkéstem ezzel, már nem is pihegett. Nem bántam. Még egy utolsó élvezetes pillanatot okoztam magamnak, ha már kéznél volt…
A törött karjánál fogva visszaráncigáltam a kocsiba. Már nem helyezgette kívánatos portékáit. Kidobtam a sarkon, pontosan ott, ahonnan felszedtem. Elégedettségemben még kurjantottam egyet. És a körúton újra csend volt.