Lászlóffy Zsolt
Erdélyi muzsikusok Dél-Ameriká­ban (1.)
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 17. (655.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

A nemrég lezajlott brazíliai foci-világbajnokság him­nusz­ka­val­kád­ja felidézte bennem a több évtizede Svédországban élő magyar zeneszerző, Maros Miklós szavait, aki egyebek mellett arról értekezett a kortárs zenének szentelt Földvári Napokon, hogy választott hazájának himnusza ma már csak a futballmérkőzések alkalmával hallható. (Maros Miklós, a Kodály-tanítvány Maros Rudolf zeneszerző fia, előadásában kitért a közép-európai felfogástól lényegesen eltérő svéd identitásnélküliség véleménye szerint előnyös és hátrányos oldalaira.)
A kisméretű, de a labdarúgás szempontjából mégiscsak jelentős országok himnuszait és ehhez kapcsolódóan a játékosok szájmozgását kezdtem figyelni a közelképen. A harapásbotrány miatt elhíresült és viszonylag korán kiesett Uruguay himnuszára: annak terjedelmes zenekari bevezetőjére és az olasz operára emlékeztető, de annál mégis egy kicsit darabosabb, indulószerűbb karakterére figyeltem fel. Ma már tudom – ebben az ügyben az Argentínában letelepedett magyar újságíró, Szabó László értékes kutatásai1 jelentik a megbízható forrást –, hogy szerzője Francisco José Debali, vagyis a magyar származású Debály Ferenc József, aki minden valószínűség szerint Erdélyben, a Kolozs megyei Kajántón látta volt meg a napvilágot 1791-ben (Mozart halálának évében).
Az osztrák hadsereg katonazenészeként működő Debály Joseph Haydn-nek volt tanítványa (más források szerint az édesapja volt Haydn-tanítvány – talán innen a keresztnév-választás is), 1820-ban Milánóban szerelt le. Ekkorra már túl volt a napóleoni háborúkon, melyekben részt vett. Az ifjú Debály apja ösztökélésére Lipcsébe megy, hogy tovább fejlessze zenei tudását. Innen az útja Bécsen keresztül ismét Itáliába vezet, ahol a piemonti lovasezred karnagyává lesz, de nyughatatlan természete – genovai feleségével és hat gyermekével az oldalán – az öreg kontinens elhagyására kényszeríti 1838-ban. Valójában ekkor kezdődik meg életének igazán jelentős korszaka. Az úticél Brazília, ahol akkoriban sárgalázjárvány tör ki, így végül a család Uruguay fővárosában, Montevideóban állapodik meg. A polgárháború kitörése után nehéz idők köszöntenek rájuk, így Debály, karmesteri és zeneszerzői múltja ellenére, kénytelen elszegődni zenekari muzsikusnak. Mi több, amikor új hazája földjét ellenség kezdi fenyegetni, katonának jelentkezik, ám tehetségének és felkészültségének köszönhetően azonnal a tábori zenekar karmestere lesz. A győztes ütközetek után komponált harcias indulói nagy sikert aratnak.
Debály áttételesen az olasz és a magyar szabadságharc előkészítésében is részt vállal, hiszen ekkoriban veszi át az uruguayi csapatok vezetését Giuseppe Garibaldi, aki sikert sikerre halmoz. A Guerra Grande néven ismert, Argentina és Uruguay között 13 évig tartó háborúskodás (1838–1851) az uruguayi történelem legzűrzavarosabb időszaka. A kezdeti sikerek után a védők már nem bírnak az argentin túlerővel, és 1843-ban megkezdődik a teljesen bekerített Montevideo kilenc évig tartó ostroma. 1848-ban Garibaldi visszatér az óhazába, nem feledve el a magyar muzsikust, aki még fiait is kivitte a frontra zenélni, hogy lelkesítse a katonákat. (1851-ben Juan Manuel Rosas tábornok elbukik és az ostrom a védők győzelmével zárul.)
Debály tehát ebben az időszakban, 1841-ben zenésíti meg Francesco Acuña de Figueroa költő versét, melyet ma érdekes módon a világ leghosszabb himnuszaként tartanak számon. Ismeretes, hogy a zenei anyag szerzőségét sokáig vitatták. A sors fintora, hogy 1848. július 26-án rendeletben mondták ki, hogy a himnusz zeneszerzője valójában egy uruguayi dalszerző: Fernando José Quijano (1805-1871). A jelenlegi álláspont szerint Quijano pusztán segített megérteni és értelmezni a szöveget, de a himnusz zeneszerzője biztosan nem ő. Egyébként a himnusz zenéje a Lucrezia Borgia című Donizetti-operára emlékeztet, tehát olyan áthallásokat tartalmaz, amelyek Quijano szempontjából egyszerűen értelmezhetetlenek.
Debály Ferenc életének hátralevő részét nagy népszerűségben töltötte, 1859-ben bekövetkezett halálakor hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. És ami talán a legfontosabb: ma már hivatalosan is őt tekintik az uruguayi himnusz zeneszerzőjének. A született tehetség és a megszerzett tudás birtokában, erejét nem kímélve – emigránsként is – a (világ)szabadság ügyét szolgálta. Emlékezzünk rá!

1    Szabó László: Magyar múlt Dél-Ameri­kában (1519–1900). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982.