versei
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 5. (667.) SZÁM – MÁRCIUS 25.

Ablak a világra

Gyermekkorom ormós vessző,
égi hintán nagy tekergő.
Gyermekségem végtelenség,
szivárványszín égi festék.
Gyermekszavam igaz eskü,
imádságos esti szekfü.
Gyermekhitem de nagy ravasz,
felhőbe is lyukat ragaszt.
Gyermekerőm fogyhatatlan,
benne ezer szikra pattan.
Gyermekfogam tejre vágyó,
cukor-, dió-, csontdaráló.
Gyermekeszem lyukas malom,
kergetőző, ősi vadon.
Gyermekszívem áldott kereszt,
sok csínyt cipzár alá rekeszt.
Gyermekvágyam csupán annyi,
csak játszani, játszani csak.


Szerenád

Vallomás öt felvonásban

I: Poiészisz
Ó, ha volna hangom eldalolni
színes strófákban illanó neved,
addig írnám, bontanám szárnyait,
míg varázsomtól önként vall neked.
Nem kímélném öleléstől lázas,
még félholt, szirmaid leső szemem,
addig, míg e nehéz esti ködben,
fénylő ajkad bájait meglelem.
S ha meglelem is egy pillanatra,
és tollammal szépséged elfogom,
mégis a te szíved-lelked hamva
Ott él örökké minden papiron.

II: Katharszisz
Ruháid friss csengése-lengése,
tombol szememben örökkévalód:
hótiszta hangodnak csobogása,
farkasvonyítás-csókomról a sód;
ízem vagy, étkem, létezésem,
acélfonállal körülkötözöl,
sejteim örök-egyformasága,
s ereimben hús-mázad öldököl;
a világ mint egyetlen pillantás
szemedről leperegve most pihen,
s a sors, az idő, s ez a vallomás
igyekszik hozzád csendes-szelíden.

III: Ekszallatusza
Ott búvok árva szívvel nyakadon,
s követem végtelennyi vonalad,
mintha saját ívemként formáznám
képzelt testedet, lélek-vázadat.
És rejtelek, szorítlak makacsúl,
mint kinek kiadatott, mi jutott,
lombhullató arcodról a rímek
heve enyémbe némán átfutott.
Azóta vigyázom karcsú nézésed
apró szívrobbanás-atomjait,
jobban-jobban érlelődik bennem
az érzés, mely megköt és megjavít.

IV: Eikón
Papírra vésem be nőiséged,
s mi előttem lebeg, te vagy magad,
mint festett hímjét világ-hegyeknek:
üdvétől megfosztott álarcodat.
Mondat vagy tán, mi számban pihen,
vagy a bőrömön feszengő pára,
vagy képzeletem vacogó,
lelkemen játszó bűvös talánja.
Száz és ezernyi alakodból én
megszerettem az örökkévalót,
ezt a hízelgő madárcsicsergést,
az egyszeri szellő-múlandót.

V: Müthosz
„Szeretlek”, azt hiszem, ez a szó az,
mely felkerülhet majd a pont elé,
és így: „vala egy ifjú, kinek nagy
fájdalma vala, és az elnyelé”.


Éjféli kézirat

Lám, a gondviselő Isten karja
homályba öltöztet mindeneket,
a távolságot, mint sav, felmarja,
mint ki előhoz rejtett kincseket.
Ilyenkor lágyan szusszan ki fáradt,
altat a huhogó hívogató,
a nesztelenség szellője árad:
csillagragyogás-éji takaró.
Ciripel a fák lenge árnyéka:
holdsugárban fürdő levélhomály,
a hideg, az est mumusos játéka
emészti most a mindenség-uszályt.
Füst és reszketés olvad a tájba,
a kopott-rengeteg sűrűjébe,
míg tart a fénynek fulladozása,
míg láthatatlan a semmi éle.
Merengő, lenge parázsolással
nyugszik a hold is leselgőn, szelíden,
ezernyi parányi horkolással
a mély örökkévalóság pihen.