Ruxandra Cesereanu
Angelus
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 9. (671.) SZÁM – MÁJUS 10.

(részlet)

A haza utolsó állampolgárának ajkát elhagyó ködképző diskurzus

Az Elnök jól tudta, hogy televíziós beszéde alkalmával különleges öltözetben kell megjelennie: mindenekelőtt elhatározta, hogy egyszerű, falusi embernek fogják maszkírozni, és az angyalok viseletéhez hasonló valódi inget ölt magára. Mindemellett az Elnök azt is tudta, ha sikeres akar lenni a nép előtt, minél természetesebben kell viselkednie, mert végül is, az is lehetséges, hogy a három idegen nem más, mint a következő választási kampánya égi mannája, tehát miért ne éljen a lehetőséggel, hogy oltalmába vegye őket?
Kedveseim, kezdte mondandóját aggodalmaskodó arckifejezés kíséretében, különleges alkalomból szólok hozzátok, ugyanis óriási hírem van számotokra: Metropoliszunkba leszállt néhány polgár, akiket egyesek feltehetően angyaloknak hisznek. Nem tudjuk, hogy valójában angyalok-e vagy sem, de anélkül, hogy feltétlenül hitetlenek lennénk, kezünket a szívünkre tesszük, és azt mondjuk, hogy emberek vagyunk, és ennek következtében jogunk van ahhoz, hogy higgyünk, de ugyanakkor ahhoz is, hogy kételkedjünk. Úgyhogy, akik hisznek, higgyenek, ám akik nem, azok is emberek és a Haza polgárai! Az elnöki beszéd ezen pontján az operatőrök visszafogott hahotázásba kezdtek: vajon az Elnök felöntött a garatra, azért szólítja meg ily módon a népet? A nemzeti televízió igazgatójának felháborodott pisszegése lecsillapította, majd néhány gyengédebb nyakleves egészen megnyugtatta a kamerák mögötti arcátlan kölyköket. Kedveseim, azt kérdem én is, akárcsak Önök közül annyian, folytatta az Elnök, miután retorikai lendületét újból visszanyerte, mik lehetnek az angyalok, és miért nem adatott meg nekünk, hogy gyakrabban láthassuk őket, feltéve, ha egyáltalán láthatjuk őket életünk során? Az ehhez hasonló kérdésre nem létezik pontos válasz, vonta le a következtetést a szónok. Az angyalok valóságos titkok. Vagy talán úgy is mondhatom: csodálatos lények. Hogy vehetné észre, hogyan érinthetné meg, vagy éppen hogyan foghatná fel őket az ember? Sehogyan, jelentette be az Elnök a nemzetnek maximális magabiztossággal. És mégis, néhanapján jeleket adnak nekünk, sőt megjelennek előttünk: általában álmainkban. De mi történik akkor, ha valóban megjelennek? Hát jól van, akkor megdöbbentenek és bámulatba ejtenek, lévén, hogy azt sem tudjuk, hogyan fogjuk fel őket, és miként szóljunk hozzájuk. Az Elnök bölcsessége a lehető legnyilvánvalóbbá vált, és a tévékészülékek előtt ülő értelmiségiek csodálattal ismerték el az elnöki beszédet összeállító személy zsenialitását. Ki lehetett az? És lévén, hogy nem tudunk kommunikálni velük, az angyalok nem is időznek túl sokáig közöttünk, és csak ritkán mutatkoznak, teljesen váratlanul, hogy aztán visszatérjenek saját világukba, saját dolgaik körébe. De milyen dolgai és feladatai lehetnek az angyaloknak? Kedveseim, ahogy már sejtitek, az angyalok általában az emberek javát szolgálják, ám munkájuk többnyire láthatatlan. Éppen ezért, ezen lények munkáját képtelenek vagyunk értékelni: semmi mást nem tehetünk, csupán megcsodálhatjuk azt. Tetteiket szemtől szembe vagy hátuk mögött méltányolhatjuk vagy gyaníthatjuk. Ez után a mondat után az operatőrök újból oldalba bökték egymást, és nyomban be is zsebeltek cserébe néhány újabb nyaklevest. De vajon ki küldi az angyalokat? Minden bizonnyal ez egy olyan kérdés, amire minden óvodás tudja a választ, én mégsem fogok felelni rá. Éppen azért nem, kedveseim, mert nem akarok gőgösnek tűnni: a nemzet választott vezéreként az a kötelességem, hogy én legyek a haza utolsó polgára, és alázatosságról tegyek tanúbizonyságot. Úgyhogy alázatosan, kezemet a szívemre téve mondom nektek, hogy nem akarom tudni, ki küldi közénk az angyalokat. Mindannyian tudjuk, miért küldi, de, hogy ki küldi – azt hiszem, jobban járunk, ha ezt a titkot nem feszegetjük tovább, és nem teszünk fel további nyugtalanító kérdéseket. Ejha, az elnöki beszéd ezen pontján még az elit értelmiségieknek is leesett az álluk. Az egész világ tudta, hogy az Elnök megrögzött ateista, és mégis beszédével egyszerre több kapura is játszott, egyik pillanatban az angyalokat védte, a másikban megjátszotta, hogy olyan alázatosnak kell lennie, hogy még csak nem is beszélhet róluk.
Ennek következtében, nem tartom kötelességemnek, hogy arról beszéljek, ki küldi vagy nem küldi az angyalokat, hanem ennél sokkal fontosabb dologról szeretnék szólni, éspedig arról, hogy ha az angyalok mégis megjelennek, csakis olyan nemzetek és népek előtt teszik, akiknek mondanivalójuk van számukra. Amennyiben a mi esetünkben bebizonyosodik, hogy a három jövevény mégiscsak angyal, akkor lám, egy bizonyos céllal bukkantak fel a szent Haza területén. Ám jövetelük célját, kedves honfitársaim, csakis akkor fogjuk megtudni, ha kellőképpen türelmesek leszünk. És ehhez szigorra van szükség – ekkor már az operatőrök jóízűen nevettek –, bizalomra, ám mindenekelőtt hazafiságra. Ugyanis hazaszeretet nélkül, amennyiben valóban angyalok, még az angyalok sem érthetők meg. És lévén, hogy nem értjük őket, fennáll annak is a veszélye, hogy ki tudja miféle veszélyes entitásokkal tévesztjük össze őket. És ez könnyedén vitát, viszályt és egyéb ármánykodást szülhet. Úgyhogy, kedves városom lakói, polgártársaim, honfitársaim, egyetlenegy kéréssel fordulok hozzátok: legyen az elkövetkező időszak próbatétel a három országunkban letelepedett idegennek, de ugyanakkor az egész népünk számára is, főként azoknak, akik derék fővárosunkban élnek. Minden lakos legyen tudatában annak, hogy a három idegen leereszkedése az állampolgárok hazafias próbatétele is lehet, de ugyanakkor akár egy ismeretlen céllal történő provokáció is. Éppen ezért legyetek szemfülesek, éberek, de semmi esetre sem erőszakosak! Az Állambiztonság és a Hadsereg szintén feszülten fog figyelni, a Kormány és az Elnökség szintúgy. Béke honoljon a világon, és a Szülőföldünk váltson meg minket most és mindörökké! Ezzel a mondattal fejezte be az Elnök az évszázad beszédét. Tapsolt a nemzeti televízió igazgatója, kuncogtak az operatőrök, általános megdöbbenés lett úrrá a népen, a munkásosztályhoz és az értelmiségihez tartozókon egyaránt. Igen, igen, az Elnök kétségtelenül alaposan bámulatba ejtette szavazóit, sőt még azokat is, akik másra voksoltak. Beszéde egyfelől egyszerű, másfelől nézve összekuszált volt, kis híján elvette néhány politikai elemző eszét, akik a közvetítést követően nyomban nekiláttak az éppcsak, hogy véget ért elnöki kinyilatkoztatás tudományos elemzéséhez. Lángelmére vallott-e ez a beszéd, érzelmi vagy inkább érzéki szempontból? Az angyalokról beszélt-e a szó szoros értelmében, vagy az angyal kifejezés csupán álcaként szolgált: az Elnök katonai terveiről, nemzetközi összeesküvésről, esetleg belső puccskísérletről, vagy a földönkívüliek támadásról hivatott elterelni a figyelmet (és lám, a Szükségbizottság egyik hadnagyának a földönkívüliekre vonatkozó gyanúja valamelyest mégiscsak helyénvalónak bizonyult!). De az Elnök ateizmusa vajon mégiscsak elmozdult valamilyen irányba? Esetleg változás vagy kinyilatkoztatás történt az Állam első emberének hitetlen életében? Egy damaszkuszi út? Megtérítette esetleg valaki? És, ha igen, akkor milyen hitre térítették az Elnököt, mert ez egyáltalán nem volt világos! És miért a Metropoliszt, igen, miért épp ezt a szörnyűséges várost sújtották a három idegen földreszállásával? Mi volt ebben a városban annyira különleges, ami kiválthatott egy ilyen szokatlan eseményt? Ki tudja, milyen féltékenykedést, irigykedést és versengést fog szülni ez az eset, vagy bombatámadás fogja érni a Metropoliszt, esetleg porig rombolják és eltüntetik a föld színéről? És ha a három idegen nem éppen szokványos angyal, hanem az Apokalipszis hírnöke? És ha az Elnök tudomására jutott ez a dolog, és nem tudta, hogyan hozza ezt a lakosság tudomására anélkül, hogy megfélemlítené őket? Miért szálltak le a feltételezett angyalok épp a Metropolisz és nem egy másik város felett? Lavinaként zúdult a politikai elemzők és újságírók fejére a kérdéssorozat, akik ki szerették volna bogozni az elnöki beszéd rejtélyét, minél nagyobb csinnadrattát csapva a médiában. Lehet, az angyal szó mágikus, varázslatos vagy veszélyes? Semmiképpen sem volt közönséges szó, tehát olyan, ami ne lett volna a valóság fedezete nélküli erőkkel felruházva.


Mire jó az Apokalip­szis, és főleg kinek?


Az elnöki beszédet követően, legalábbis a fővárosban élő hétköznapi emberek, sőt néhány értelmiségi körében is legelőször a következő gondolatok vetődtek fel: annak ellenére, hogy az Apokalipszis kapcsán négy lovasról beszéltek, megtörténhet-e, hogy időközben megfogyatkoztak, és csak hárman maradtak? És amennyiben igen, éppen ezért a Metropoliszra alászállt idegenek nem lehetnek-e épp az Apokalipszis lovasai, annak ellenére, hogy szám szerint eggyel kevesebben vannak? Magától értetődő, hogy akik ily módon tették fel ezt a kérdést, száz százalékosan vallásosak voltak, sőt vakbuzgók; és lassacskán bármilyen szemszögből nézve egyértelművé vált, hogy a Metropolisz tehető felelőssé a következményekért a föld minden tagja előtt. Itt már nemcsak Alfáról és Omegáról volt szó, hanem egy harmadik szent betűről is, attól függetlenül, hogy ez a hang elhagyta-e vagy sem az Apokalipszisra oly jellemző trombitát. És vajon a három angyal nem hasonlított-e, amennyiben valóban angyalok voltak, a János evangéliumában megjelenő tűzláng tekintetű, selymesen rézvörös hajú jelenségekre? Igaz, hogy az idegenek némák voltak, és ez egy problematikus, valós ellentmondás volt, tehát a süvítő hang és a szájból előtörő kétélű kard a jövevények alakjával semmiképpen nem volt összeegyeztethető. De másfelől úgy tűnt: a földreszálltak megpróbálják elmondani az őslakosoknak, hogy ne féljenek, lévén, hogy elegendő kulcsot hoztak az élethez, még akkor sem, ha kiderül, hogy a halál kulcsai is számottevőek. Az idegenek eljövetele kapcsán a szent hetes számot sem sikerült felfedezni: akárhogy osztottak-szoroztak, a szóban forgó szám nem került napvilágra! De miért kellene úgy lezajlania az Apokalipszisnek, ahogy azt megírták, hiszen attól csak emberibb, ha a jelenlegi állapotokhoz alkalmazkodik. Éppen ezért a főváros lakosai folytatták a nyomozást, mely azt hivatott kideríteni, hogy a minden gyanú szerint angyali lények az Apokalipszis lovasai-e vagy sem? De vajon melyik Apokalipszisről beszélünk? Az első ezer év immár a múlté, a második ezer szintén eltelt, még ha nem is oly rég, és a Metropolisz polgárai, akárcsak a Terra apraja-nagyja a harmadik évezredben találták magukat. Lehetséges-e, hogy valamennyit késlekedjen az Apokalipszis, és kicsit később jöjjön el? Ugyanis egy Metropoliszban bármi lehetséges, még az is, amiről épp most regélünk. A lakosok nyugton kellett volna maradjanak, mellőzve mindenféle aggodalmat: igen, minden bizonnyal történni fog valami a Haza fővárosában, valamiféle feltárulkozás, és lehetséges, hogy végül elegendően fognak enni az élet fájáról, feltéve, ha előzőleg bűneiket megbánják, ellenállnak a csábításnak, és haláluk pillanatáig hívők maradnak. De eljön még egyáltalán a második halál vagy sem? Az is elképzelhető, hogy az apokalipszisi szent száj kétélű kardja sokakat kettéhasít, de ahogy azt már korábban is jeleztem, valami mégsem egyezett: ugyanis a feltételezett angyalok némák voltak. Úgyhogy senki sem tudta, hol lehetett az Isten házának új oszlopa, és az élet új koronája. Az Apokalipszis csupa szem lényei négyen voltak, és nem hárman! Hol volt a fehér ló, a veres, a fekete és sárga, valamint a négy lovas az íjjal, a karddal, a mérleggel, és a bilinccsel, hogy megbosszulják az áldozati oltárokat? Hol volt a négy kiválasztott fehér ruházata? Merthogy az idegenek csak tunikát, farmert és kék köpenyt hordtak. Valójában a farmert meg sem kellett volna említeni, ugyanis nem felelt meg semmiféle Apokalipszis-interpretációnak, hanem inkább az oly megvetett, határtalan hippikorszakra utalt. A fővárosban nem feketedett el szőrzsákként a nap, és már senki sem emlékszik, mikor volt utoljára véres a hold, olybá tűnik, talán több száz évvel ezelőtt. Soha sem hulltak le a csillagok az égről, és a szigetek sem moccantak egy tapodtat sem. És ha már itt tartunk, miféle barlangba bújhattak volna az Apokalipszis elől a lakosok, ha a környéken barlangnak még nyoma sem volt? Az értelmiségiek összeültek, és ilyenféléken rágódtak, bár más dolog is foglalkoztatta őket: miért mondták a napról, hogy megfeketedett, mint egy szőrzsák? Ugyanis az angyalok haja aranyszőke volt és nem barna! Van valami trükk ebben az egészben? És miért mondták az égről, hogy összetekeredett, mint a pergamen? Kié volt az a tekercs, és mi állt rajta? A szőrzsák és a pergamen, igen, ezek voltak az igazi talányok. Egy szőrzsák úgy jöhet létre, ha valakit vagy valakiket megnyírnak, és vajon mit jelenthet a pergamen? Hogy valakit megnyúztak, egy embert vagy egy állatot? Túl sok kérdés, és ráadásul három idegen identitásának ügyét közel sem oldaná meg. Ráadásul ennek a világnak négy sarka van, és nem három, tehát az angyaloknak a föld négy szeglete felől kellett volna érkezniük, és ami a legfontosabb, kezükben pecséttel, amennyiben ők valóban az Apokalipszis angyalai. És be kellett volna jelenteniük, hányan vannak, és kik azok, akik ezentúl soha többé nem éheznek, nem szomjaznak és nem perzseltetnek meg! De a Metropolisz lakosai semmiféle trombitaszót nem hallottak, és nem volt részük jégesőben, és vérrel elegyített tűzben, és a birodalom határain belül sehol sem ment végbe szemmel látható mészárlás. Ami az Absintos nevű csillagot illeti, azt sem pillantotta meg egyetlen lakos sem. Sasokat néhol még láttak a levegőben, igen, de önmagában ebben nem volt semmi szokatlan; és a sáskák is ellepték néhanapján a Haza földjeit, sőt még olykor az emberek házait is, de nem hasonlítottak holmi fogas asszonyokra, sem a sivatag oroszlánjaira. Abbadonról, a halál démonjáról pedig csak annyit, hogy eddig soha senki nem hallott róla; aztán tűz, füst és kénkő, lehetséges, hogy korábban is előszivárgott innen-onnan, de semmiképpen nem öltött semmiféle alakot. És mégis a három idegenről elmondhatjuk, hogy szivárványra hasonlítottak, ragyogott az arcuk, de senkit sem etettek szent könyvvel. De a legfontosabb mégis egészen más volt: hol van az Apokalipszis híres Sárkánya? A megkoronázott sárkány farka egyetlen mozdulatával lesöpörte az égről a csillagokat, és emberi száma volt: hatszázhatvanhat. Hová tűnt, ugyanis sehol sem volt! Meg aztán a tüzes üvegtenger és a madarak lakomája! Igen, háromszor égettettek meg a hamis próféták a tüzes tengerben. De semmi esetre se zárjuk le ezt a fejezetet az Apokalipszis szerzőjének tüzes szavaival, még akkor sem, ha egyesek úgy értelmezik, hogy erről is szó esett a fenti összekuszált történetben, hanem zárjuk le a híres evangélista szavaival, hiszen minden úgy van, ahogy ő mondja. Kezdetben volt a szó. Ez sohasem lesz másként. Még akkor sem, ha az angyalok általában hallgatnak.


KARÁCSONYI NOÉMI fordítása