Bakk Ágnes
Mindnyájan rablók és áldozatok vagyunk
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 17. (679.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.

Mielőtt beültem volna Jafar Panahi Taxi Teherán című filmjére, vettem egy nagy adag pattogatott kukoricát. Utólag teljesen feleslegesnek tartom. És nem a mennyiség miatt.
Jafar Panahi egyik előző filmje, a Zárt függöny (Pardé) című alkotás, amely ugyancsak berlinalés sikert aratott (megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó díjat), számomra, az egzotikumán túl nem nyújtott szüszpanszt, inkább egyfajta tiszteletbeli gesztusként néztem végig, és egyetértettem a válogatókkal, hogy igen, ezeket az alkotásokat is be kell mutatni a világ egyik legnagyobb fesztiválján. Utána azért elgondolkoztam, hogy ne fotózkodjak-e én is Panahi életnagyságú kartonfigurájával (mivel a rendezőt az iráni állam nem „engedte el”). Ezért a Taxi Teherán című alkotását már kevésbé vártam, bár az nagyon ígéretesnek tűnt, hogy Panahi egy Teheránban furikázó autó sofőrjeként akár különböző kalandokat is átélhet.
A film nem annyira kalandos, inkább hosszú távon elgondolkodtat, és két, talán első látásra nem annyira összefüggő etikai problémát boncolgat: a halálbüntetés, valamint a filmek cenzúrázásának kérdését. Jó lenne, ha ennek a kettőnek direkt összekapcsolása csak legvadabb álmainkban fordulhatna elő, de így is mindkettő alapvető emberi (az élethez, valamint a szólásszabadsághoz való) jogok megtiprását jelenti.
Az egyáltalán nem meglepő, hogy a filmben Panahi önmagát és a sofőrt is alakítja egyben, és talán az sem, hogy a beszálló utasai előre megírt szituációkat mutatnak be. Igaz, ezek a helyzetek (helyzetjátékok?) az elején nagyon erőltetett párbeszédeket eredményeztek: például, hogy kell-e halálbüntetés, miért járna mindez és kinek. Nő és férfi vitatkozik, és mintha kissé sztereotipikus módon a férfi áll a halálbüntetés oldalán, aki az autóból kiszállva még odaveti, hogy azért ő is rabló, de nem olyan szerencsétlen. Aztán elkezdett izgalmas lenni a történet: beszállt egy súlyos motorbalesetet szenvedő férfi és felesége, aki siratja. Videokamerára veszik a végakaratát, nevezetesen, hogy asszonyát senki ne semmizze ki az ő halála után. Mikor elértek a kórházhoz, a nő kétszer is visszament az autóhoz, hogy bebiztosítsa magát és özvegyi sorsát, és elkérte a sofőr számát, hogy a felvétel eljusson hozzá. Félelmetes és teljesen érthető.
Panahi látszólag külső szemlélő szeretne lenni, aki a taxiban elhelyezett „kandikamerát” igazgatja a helyzetnek megfelelően. A film végére viszont a felmerülő etikai problémák egyre közelebbről érintik: egyik barátját például megverték, de a barát nem szándékszik feljelenteni a tetteseket, mivel nem akarja kitenni őket a halálbüntetés veszélyének. Panahi vállát, bár továbbra is távolságtartó marad, egyre inkább nyomják az etikai szempontból eldöntendő kérdések, ezáltal lesz emberi és szerethető a figurája (bár szerénységének ellentmond, hogy azt is beleírta, mekkora köztiszteletnek örvend). Szinte mindig van egy állandó kísérője/utastársa, először egy kétes, törpe testalkatú zömök figura, aki hollywoodi filmekkel dílerkedik, vagy Panahi unokahúga, aki szívesen dicsekedne osztálytársai előtt nagybátyjával, a nagy rendezővel, és aki azt kapta házi feladatául, hogy egy „forgalmazható filmet” készítsen. Rögtön el is sorolja, hogy melyek az Iránban forgalmazható filmek ismérvei: például a rút realizmust nem lehet bemutatni, a pozitív hősök ne hordjanak nyakkendőt, ne legyen benne semmilyen deszakralizáló jelleg, a férfiak és a nők ne kerüljenek intim kapcsolatba semmiképp, és varázslatról sem lehet szó, így a Harry Potter is kimaradt ott. Mindez a vallásosság jegyében, hiszen Iránban már régóta a hatalom ellensége a film: Ajatollah már a hetvenes években elítélte több írásában is a filmeket, 1978-ben iráni iszlamisták felgyújtottak egy abadani mozit, 400 ember halálát okozva. Az iráni forradalom után is több mint 180 üres mozit égettek porrá. Később, mivel a vezetők nem akarták, hogy az iszlám vallásos erkölcsöt bármilyen külső hatás is befolyásolja, rengeteg külföldi filmet cenzúráztak: egyrészt sok filmet egyáltalán nem forgalmazhattak, másrészt kivágták a nem megfelelő jeleneteket. 2010-től viszont már új technikákkal módosítják a képeket vagy az elhangzott dialógusokat, például illetlen ajánlatot házassági ajánlatra. Panahi unokahúgának tulajdonképpen az ebből a „hagyományból” fakadó szabályrendszer szerint kell megalkotnia a filmjét, ezért buzgón neki is áll forgatni a kis fényképezőgépével.
A rendező is tulajdonképpen ezen elvek alapján „rendezi” meg az apróbb jeleneteket, de a visszásságokat is bemutatja. Rámutat, hogy úgy is lehet „csúnya realitást” ábrázoló történetet bemutatni, hogy közben a jó tettekről szól, illetve azt is bemutatja, hogy milyen az, amikor erőszakosan megmásítja valaki a történetet. Sokáig didaktikusnak hat a leitmotívumként előforduló halálbüntetés témája: nemcsak a beszélgetések tematikájában merül fel a lopás vagy a rablás halálbüntetéssel történő büntetése, hanem Panahi, bármennyire is kívülállónak tűnik, egyre érintettebb lesz ezekben a kérdésekben. A film egy mesteri csavarral ér véget, amely egyedül hagyja a nézőt a rengeteg kérdéssel.  Panahi filmje műfajilag leginkább a fikciós dokumentumfilmek közé sorolható, a helyzetek nem valósak, de a történetek, amelyeket a szereplők elmesélnek, azok igen. A film végén beül az autóba a rendező korábbi ügyvédnője, aki már annyira hozzászokott az igazságtalanságokhoz, hogy mosolyogva beszél arról: már az ügyvédi kamarából is kitették, mert segített és lelki támaszt nyújtott az egyik rabnak. Könnyed mosolya beleég a néző szemébe, hisz úgy néz ki, az iráni állampolgárok nem félnek semmitől, csak teszik a dolgukat: az egyik megélhetésért rabol, a másik megvédi a bezártakat, a harmadik pedig filmre veszi a realitást. Az olykor csúf realitást.
Megjegyzés: a film végén nincs feltüntetve a stáblista, mivel ez nem egy forgalmazható film. Nem tudjuk tehát, hogy a szereplők valójában kik is voltak, ezért önmagukat „játszó”, valós személyeknek tekinthetjük őket.

 

Taxi Teherán, színes iráni film, 82 perc, 2015. Rendező, forgatókönyvíró és producer: Jafar Panahi.