Portik Blénessy Ágota
Időutazás hetven év erdélyi képzőművészetében
XXVI. ÉVFOLYAM 2015. 17. (679.) SZÁM – SZEPTEMBER 10.

A budapesti Magyar Nemzeti Galéria Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című, áprilisban nyílt tárlata nagy adósságot törleszt: hét évtized művészetét átfogóan, eddig még nem látott gazdagságban próbálja bemutatni.
Miért és mennyire indokolt egy ekkora korszak átölelése egyetlen kiállítás keretében? S mindemellett a címválasztás is megnehezíti a problémánkat: mit jelent az, hogy erdélyi magyar? A tárlat kilenc szekcióját végigjárva megállapíthatjuk, hogy a szervezők Erdélyt tágabb földrajzi keretek között értelmezték, nem mondva le olyan fontos partiumi központok bemutatásáról sem, mint Nagybánya, Temesvár vagy Nagyvárad.
A kiállított, mintegy 430 műalkotás (festmények, szobrok grafikák, plakátok, textilek, objektek, video installációk, stb.) közel nyolcvan, nagyrészt erdélyi, illetve külföldi köz- és magángyűjteményből származik. Szücs György, a kiállítás kurátora, az MNG tudományos főigazgató-helyettese elmondta, hogy a kiállítás célja az emblematikus, ismertebb művészek alkotásaira koncentrálva hét évtized nagyívű átnézetét tematikus egységekbe tagolva bemutatni, kevésbé ismert alkotók vagy tárlatokon régóta nem szereplő művek kiállítását is szem előtt tartva. Nyilvánvalóan az idő szorítása, illetve a kiállítótér behatároltsága kompromisszumokra kényszerítette a szervezőket. Egy beavatott szemnek feltűnhet, hogy nem mindegyik művész adott alkotói periódusának legjobb munkáit láthatjuk kiállítva, mint például Egon Marc Lövith vagy akár Kusztos Endre nemrégiben elhunyt grafikus esetében.
A kiállítás első szekciója az ember és táj viszonyát tárgyalva a nagybányai örökségre és tájképfestészeti hagyományára koncentrál, mely mindvégig hangsúlyosan határozta meg az erdélyi művészetet. A Thorma Jánost követő generációktól, Zifferen Sándortól, Mikola Andrástól Szolnay Sándoron át Nagy István, Kusztos Endre vagy Kuti Dénes munkásságáig időben nagy ívet ír le e válogatás. Az erdélyi hagyományos kő- és fafaragás jól ismert mesterei, Szervátiusz vagy Márkos András mellett, a következő szekcióban olyan formaújítók alkotásai is megtalálhatóak, mint Egon Marc Lövith vagy a Temesváron működő Jecza Péter. Benczédi Sándor karikatúraszobrai érdekes látleletét nyújtják a korabeli erdélyi művészeti életnek.
A két világháború közötti avantgárd művészet hangsúlyos szerepet kapott a válogatásban, így Mattis Teutsch János munkásságának bemutatása is, ugyanúgy, mint a meditatív, sajátosan realista Nagy Alberté. A szervezők nem tértek ki különösebben a szocreál propagandaművészet bemutatására, de ugyanakkor nem is zárták ki mesterséges sterilitással a szociális érzékenységű tematikát. Nagy hangsúlyt fektettek viszont a szürnaturalista, illetve a neoavantgárd irányzatok bemutatására. A kurátor személyes kötődése is megnyilvánul az 1960–1970-es évek marosvásárhelyi képzőművészeti életének részletes tárgyalásakor, melynek kulcsfigurája a művész, pedagógus és művészeti író Nagy Pál. A Marosvásárhelyi Műhely még az 1980-as években szinte teljességgel emigráló művészei is mind kiemelt szereppel bírnak, hisz a határokat feszegető, expanzív kísérleteik (legyen szó festményről, mail art-os objektről, land artról vagy akár performanszról) az erdélyi kortárs művészet nagyon jelentős színfoltját képviselik.
A kiállítás tudatosan vállalt nagyívű áttekintés, mely kérdésfelvetésre, továbbgondolásra készteti a nézőt. Célja tehát nem egy művészettörténeti korszak kibontása és feldolgozása, csupán az irányvonalak megadása. Ilyen értelemben viszont Szücs György ezen merész vállalkozása mindenképp egyedülállónak számít.