Papp Attila Zsolt
Nincs fikció – beszélgetés Bartis Attila íróval, fotográfussal
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 2. (688.) SZÁM – JANUÁR 25.

– A nyugalom 2001-ben jelent meg, aztán egészen 2015-ig nem jelentkeztél regénnyel – bár színművet, novellát, tárcanovellát írtál. Hogyan „dolgozik benned” a regény? Párhuzamosan fut más műfajokkal, vagy időnként teljesen félreteszed a regényírást, akár évekre is?

– Ezt a hosszú időbeli kihagyást, amely a két regény, A nyugalom és A vége között eltelt, nem az okozta, hogy más műfajokban is alkotok – hanem a szöveg személyessége. A személyesség azzal jár, hogy sok minden érzelmileg nagyon erősen érinti az embert. Én ezt a könyvet nagyon régen elkezdtem írni, rögtön A nyugalom megjelenése után, 2002-ben. Csak aztán meghalt apám, és ez azt jelentette, hogy az addig megjelent részek jelentős hányada átértékelődött, megváltozott az érzelmi viszonyom hozzá – és lényegében kezdhettem elölről az egészet. Azért mondom ezt, mert ez egy jól elmondható példa, de sok más is történik az ember életében, ami radikálisan kihat a szövegre, valamilyen módon. Tehát ezért született meg ilyen lassan A vége. Másrészt a szöveg végső változatának mintegy kétharmadát az elmúlt másfél esztendőben írtam meg. A befogadás szempontjából pedig mindegy, mennyi ideig írta a szerző a művét, ezzel a filológusok elszöszölhetnek, de egyébként nem érdekes.

– Visszatérnék kicsit az elmúlt egy-másfél évhez, amely alatt a regény nagy része megszületett. Ezt az évet, ha jól tudom, Jáva szigetén, Indonéziában töltötted. Kellett a távolság, az eltávolodás, hogy regénnyé szervesüljön ez a történet?
– Nézd, ezt nem akarom túlmitizálni. Én akkor is elmentem volna Jávára, ha nem írok regényt. Amikor odamentem, nem volt honnan tudnom, hogy az ottlét mennyit segít nekem a munkában.

– Tehát nem azzal a feltett szándékkal mentél oda, hogy ott majd befejezed a regényt?

– De igen, ez volt a feltett szándékom, csak hát először jártam ott, így nem volt honnan tudnom, milyen hatással lesz rám. És hál’Istennek tudtam dolgozni, nagyon sokat – de nyugodtan előfordulhatott volna az ellenkezője is, vagyis hogy feleannyit sem tudok dolgozni Jáván, mint Budapesten vagy Szárhegyen vagy bárhol itthon. A távolság sokat segített nekem, erre utólag jöttem rá, de ez a távolság akkor is segített volna, ha nem írok egyáltalán. Más turistaként járni valahol, mint ott élni huzamosabb ideig. Kereken egy évet töltöttem Jáván, május közepétől május közepéig, és kialakultak a napi rituáléim, a szó szerinti szürke hétköznapok. Ugyanúgy telt az életem, mint itthon, megvolt a sarki fűszeresem vagy a kedvenc helyeim...

– Ráadásul az egy kulturálisan tőlünk nagyon különböző közeg...

– Olyannyira más, hogy nem is nagyon lehet jól beszélni róla. Hiába próbálnám elmesélni, mert nem sikerülne. A Közel-Keletet el tudnám mesélni úgy, hogy abból átjöjjön valami, de a Távol-Keletet nagyon nehéz. És ezt itthon is problémaként élem meg: Jáva egyfajta második vagy harmadik otthonként épült be az életembe. Tehát szó szerint honvágyam van. Jávával egy erős, intenzív, zsigeri valóság „jött be” az életembe – és ezzel nem vagyok egyedül, mert az összes ismerősöm, aki hosszabb időt töltött odakint, egytől egyig visszament egy idő után, és én is azzal a feltett szándékkal jöttem haza, hogy majd egyszer visszamegyek. Nem egy életre, mert eszem ágában sincs elhagyni Magyarországot vagy Európát, de szeretnék ott még eltölteni valamennyi időt, visszamenni abba a valóságba, amely olyan erővel van jelen az életemben, hogy gyakorlatilag párhuzamosan létezik egymás mellett a két világ, az itthoni és az ottani. Majdnem kiszaladt a számon, hogy otthoni, de ez hülyeség, mert abban a kultúrában mindig kívülálló leszek: egyrészt nem is áll szándékomban asszimilálódni, másrészt törekedhetnék rá bármennyire, úgysem sikerülne. Ha indonéz feleségem lenne, és ott születnének a félvér gyerekeim, akkor is bulé maradnék a szemükben, vagyis fehér, nyugati, kívülálló. Tökéletesen beilleszkedni tehát nem lehet, de ha hosszabb időt eltöltesz abban a létformában, az sok mindent átértékel benned. Amennyire ez egyáltalán lehetséges, előbb-utóbb egy kicsit kívülről is rálátásod lesz a saját kultúrádra, és ez alatt nemcsak a magyart értem, hanem a nyugati, fehér, zsidó-keresztény kultúrkört. Hogy aztán ezt sikerül-e később használnod valamire, az más kérdés.

– A vége főhőse, Szabad András természetesen fiktív figura, mégis nagyon erős hasonlóságot mutat azzal a Bartis Attilával, akit interjúkból, más írásaiból vagy a Kemény Istvánnal közös beszélgetőkönyvből megismerhetünk. Több ponton az életrajz is egyezik: börtönviselt apa, az anya korai halála, a fotográfusi lét. Hogyan kezeled ezeket az „átjárásokat” a saját életed és a hősöd élete között, hogyan működnek ezek a párhuzamok, hol ér véget az egyik „karakter” és hol kezdődik a másik?

– Ezek a párhuzamok kétségkívül léteznek, de nemcsak az elbeszélőre érvényesek, hanem a többi szereplőre is. Érvényesség alatt most az érzelmi azonosulásról beszélek, meg arról, hogyan éli meg a szituációkat az ember munka közben – mert az a tapasztalatom, hogy amit leírsz, annak „meg kell történnie” benned. Ezt annak idején Flaubert úgy fogalmazta meg, hogy Bovaryné én vagyok. Igen, Szabad András én vagyok, de nemcsak Szabad András vagyok én, hanem a többi karakter is, és ugyanez vonatkozik Weér Andorra és A nyugalom többi szereplőjére. Az nagy baj lenne, ha csak egyetlen szereplővel lennék azonosítható.

– Egyáltalán lehetséges tisztán fiktív, a szerző valóságtapasztalatától független művet írni?

– Nem. Nekem szent meggyőződésem, hogy nem. Az ember gondolkodik, és gondolkodás közben nem tud eltekinteni a tapasztalataitól, a meglévő tudásától. Nincs fikció. Hogy a tapasztalat, az ismeret, a tudás milyen szűrőkön megy keresztül, hogyan szublimálódik, amíg irodalmi mű válik belőle, az már más kérdés, de számomra elképzelhetetlen, hogy valakinek semmilyen egzisztenciális köze ne legyen ahhoz, amit ír. Megértem én azt is, amikor egy szerző megpróbálja eltávolítani magától a szöveget, arra hivatkozva, hogy az „csupán” irodalom, fikció – van, aki ezt hitelesen, van, aki kevésbé hitelesen műveli. Azért értem meg, mert nagyon sérülékeny állatok vagyunk mindahányan, és az alkotással – és ez nem exhibicionizmus – az ember tényleg pőrére vetkőzik. Érthető tehát, ha valamilyen pajzsot próbál maga elé tartani, és el akarja távolítani magától a szövegét, hogy az azon át érkező sérelmeket el tudja hárítani. Ezt okosan meg is lehet ideologizálni, egész könyveket írnak arról, hogy miért nem tehetünk egyenlőségjelet a szerző és a műve közé – és ezt egyébként magam is így gondolom.

– Sokan tudják, hogy gyakran hazajársz Gyergyószárhegyre, afféle „erdélyi főhadiszállásnak” nevezed az Amiről lehet című beszélgetőkönyvben...
– Mivel Vásárhelyen nem maradt semmim, ezért csak Szárhegyre tudok hazamenni.

– A kéklő párában van egy írás, amelynek címében Gyergyó a „megérkezéssel”  azonosítódik (Gyergyó éghajlata, avagy a megérkezés története). Számodra ez Szárhegy, a „megérkezés”?

– Az egy nagyon furcsa szöveg. Úgy született, hogy amikor Bodor Ádám hetvenéves lett, akkor megkértek engem is, több más íróval együtt, hogy írjak valamit a születésnapjára. Én el is kezdtem tisztességgel írni egy novellát, a címe – Gyergyó éghajlata – egy Bodor-parafrázis (az ő egyik novellájának is ez a címe), van benne egy mondat is tőle. Csak közben az történt, hogy apám a másik szobában haldoklott. És egy idő után rájöttem, hogy sokkal inkább szól ez a szöveg arról, hogy apám ott pusztul el a másik szobában, mint Ádám születésnapjáról. Apám végül szűk három héttel a hetvenedik születésnapja előtt halt meg, és ez akkor már tudható volt. Így született ez a szöveg, és ezért szól, a cím ellenére, sokkal inkább apámról, mint Ádámról.

– Ha már Szárhegy: fotózod még a Délhegyet?

– Most már nem.

– Hány fotó gyűlt össze abból a sorozatból?

– Nem tudom. Igazából a felhőket fényképeztem a Délhegy fölött, nem magát a Délhegyet. 2002-ben kezdtem el fényképezni, nagyon messze volt egy kőrisfa, csak azt a kőrisfát kivágták, utána még készítettem pár képet, de aztán felhúztak egy kerítést, ami most már nagyon látszik, meg valami gazdasági épületet is, és akkor már nem volt, amiért fényképeznem. Azt hiszem, négy évvel ezelőtt készítettem ott utoljára képet.
– Maradva a fotográfiánál: azt nyilatkoztad, hogy A vége után egyelőre biztosan nem írsz regényt, mert rendszerezned kell egy csomó fotót. Hogy kell ezt elképzelni, mekkora munka, és lehetséges-e hosszú ideig, évekig elszakadni az irodalomtól?

– Valóban, eszem ágában sincs most regényt írni a közeljövőben. Alkalmas sem lennék rá, de tényleg ott van a fotográfia, amely számomra nagyon sokat jelent. Az a rengeteg kép, amit készítettem és ami nem maradhat hagyatékban, akkor lesz igazán kész, ha én átnéztem az egészet, lenagyítottam, kiválasztottam, megszerkesztettem. A fotográfia esetében a válogatás ugyanúgy az alkotói folyamat része, mint az exponálógomb megnyomása. Nyilvánvalóan senki más nem tudná úgy kiválogatni és megszerkeszteni a saját fényképeimet, mint ahogy én szeretném, és ez nagyon nagy munka.

– Az Amiről lehetben azt mondod a fotográfiáról, hogy nem alkalmas zseniális művek létrehozására, illetve hogy nem tud olyan módon katartikus lenni, mint más művészetek. Ez azt is jelenti, hogy másként „működsz” fotográfusként, mint íróként?

– Igen, mert egészen másfajta szemléletmódot és ráhangolódást kívánnak. Egyébként akkor, amikor Istvánnal beszélgettünk, én nagyon komolyan gondoltam ezt. Azóta viszont kicsit felülírtam ezt a hajdani állításomat: ma már inkább azt mondanám, hogy másképpen katartikus a fotográfia, mint az irodalom. Van egy fontos különbség a kép és a szöveg között: az időhöz való viszony. Vagyis az, hogy a képnek – szemben az írott és olvasott szöveggel – nincs ideje, egy álló kép nem hordoz magában múló időt (a mozgókép kivétel ez alól). Így ha okoz katarzist, az egészen másképp működik. Viszont ma is azt gondolom, hogy igazán nagy, katartikus kép nagyon kevés készült a fotótörténetben. És ez nem is baj.

– A végében többször visszatér a Gaga­rin-motívum mint egyfajta végső magány metaforája. A nyugalom címe a Nyugalom tengerére utal, A kéklő párában van egy holdraszállás-novella (Neil, avagy az emlékezés története), az Amiről lehetben is szó esik a témáról. A világűr, a Hold, az űrhajós-lét miért foglalkoztat ilyen intenzíven?

– Attól tartok, hogy ennek a gyökere nagyon banális. Visszamennék A sétához, az első regényemhez, amelyben szerepel egy festmény leírása: teliholdas tájkép egy tengerszemmel. Már nagyjából készen volt a szöveg, amikor tudatosodott bennem, hogy azt a képet írom le, amely ott lóg velem szemben a falon, a szobában. De nem is ez az érdekes benne, hanem az, hogy amikor én kisgyerekként a vásárhelyi Tisztviselő-telepen néha egy-egy éjszakát anyai nagyanyámnál töltöttem, és vele egy ágyban aludtam, akkor erre a festményre láttam rá – egy 19. századi, álromantikus tájkép volt. Nagyanyám egy saroképületben lakott, az ablakon keresztül pedig pont erre a képre esett az utcalámpa fénye, és ettől tényleg úgy nézett ki, mintha világítana a telihold. Spekulálhatok, kitalálhatok én mindenféle teóriákat, de valószínűnek tartom, hogy az elementáris gyerekkori érzet miatt lett ez annyira fontos téma számomra. Nem is a történetet vagy a látványt tudom felidézni, hanem az érzést, hogy milyen volt nekem akkor abból az ágyból azt a festményt nézni éjszaka.

– A kolozsvári esteden említetted, hogy afféle átutazóként jártál haza eddig Vásárhelyre, most először jössz úgy, hogy dolgod is van. Miről van szó?

– A színházról. Ennek az az előtörténete, hogy bemutatták Vásárhelyen A nyugalom színpadi változatát, amelynek a bemutatójára nem tudtam eljönni, mert épp Jáván voltam, de amikor hazajöttem, akkor megnéztem az előadást Sepsiszentgyörgyön. És utána, a szentgyörgyi színház aulájában volt egy beszélgetés – későig, éjfél utánig tartott az előadás, mégsem rohant el a közönség –, ott volt Radu Afrim is, a darab rendezője, és akkor kiszaladt a számon egy felelőtlen mondat: azt mondtam, hogy egyszer én is szívesen kipróbálnám a rendezést. Rá egy-másfél hónapra felhívott Keresztes Attila, a vásárhelyi színház művészeti igazgatója, és meghívott, hogy dolgozzak együtt a társulattal. Az alapötlet az volt, hogy valami közös improvizáció legyen, az improvizálás azonban nekem nem erősségem, mert nagyon lassú vagyok. És nem is az érdekel, milyen egy vadidegen szöveg alapján kitalálni különböző helyzeteket, hanem az, hogyan tudunk dolgozni már meglévő érzelmekből, feszültségekből, indulatokból. Úgyhogy azt találtam ki improvizálás helyett, hogy megrendezem egy darabomat, a Rendezés címűt, amit eredetileg a Vígszínháznak írtam. El is kezdtük a próbákat november 25-én, nem könnyű senkinek, sem nekem, sem a színészeknek, de úgy tűnik, hogy szeretik. Köztes helyzetben vagyok, mert eszem ágában sincs színházi embernek tartani magam, de sokkal többet tudok a színházról, mint egy klasszikus értelemben vett civil. Többek közt azért, mert a színház mellett nőttem fel, ott laktam Vásárhelyen a Köteles Sámuel utca 8. szám alatt, és a stúdiószínház vészkijárata az udvarunkra nyílt: ha telt ház volt, a konyhánkból vittük át a hokedliket, sokszor beültem próbákra is. A nyugalom is kötődik a színházhoz, nem véletlenül. De ettől én még nem lettem színházi ember, más irányból, az irodalom felől jövök. Nagy szükségem van a társulat segítségére, és ezt meg is kapom...

– Ez a munkafolyamat többé-kevésbé állandó jelenlétet feltételez...

– Igen, gyakorlatilag Vásárhelyre költöztem, napi nyolc órát próbálunk a társulattal, a bemutató január 30-án lesz. Egészen biztos, hogy nem én fogom forradalmasítani a színházat, de ha egy vállalható előadás születik, akkor már elégedett leszek.

 

 

 

Bartis Attila

1968. január 22-én született Marosvásárhelyen. Családjával 1984-ben költözött Buda­pestre, amikor édesapját, Bartis Ferenc költőt megfosztották román állampolgárságától. 1995-ben jelent meg bemutatkozó regénye, A séta, ezt követte három évvel később A kéklő pára című novelláskötete. A nyugalom című nagysikerű regényét 2001-ben publikálta, ebből színházi adaptáció (Anyám, Kleopátra, Garas Dezső rendezésében, 2003-ban) és film (Nyugalom, Alföldi Róbert rendezésében, 2008-ban) is készült. Egy évig írt tárcákat az Élet és Irodalomnak, ezekből az írásaiból született A Lázár apokrifek című kötet. Amiről lehet című, Kemény Istvánnal közös beszélgetőkönyve 2010-ben jelent meg. Könyveit több nyelvre lefordították. Fotóművészként fényképei számos kiállításon vettek részt. Legutóbbi műve, A vége című regény 2015-ben látott napvilágot.