Bogdán László
Madáremberek és őrszobrok
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 3. (689.) SZÁM – FEBRUÁR 10.

Frédi beül a szikla árnyékába, a kőnek vetve hátát, ráérősen kezdi el. – Te ültél már hajón? – kérdeztem a szép Máriát, aki talán a legjobban elbűvölt engem, öregedő férfit, a fantasztikusan megfiatalodó nagymamák közül. Nem, még nem. És Éva? Ő sem. Pontosan ezért gondoltam valami hajóstörténetre, ezt, mivel nincsenek valóságos tengeri élményeink, kiszínezhetem, és ő is tovább fejlesztheti, hogy lekösse és semlegesíthesse a Fényfal hatását, amely, mint gyertyafény a lepkét, egyre nyomasztóbban, egyre ellenállhatatlanabbul vonzza magához. Bizonyára érti, nem szeretnénk elveszíteni őt. Én különösen nem, hiszen – vörösödött el – nagyon megkedveltem. Szembe­nézett velem. Igen, kedves Frédi, minden értelemben. Lehet, hogy a mi szerelmi életünk, amely annyi örömet okozott s annyi nem várt gyönyörben részesíthettük egymást, feladva merev, heteroszexuális elképzeléseinket, Ödön von Boticselli utópiája, de ez lényegében mindegy is, ugyanúgy átélünk mindent, mint egykor, régen elröppenő ifjúságunkban. Nekem ez különösen újdonság, hiszen én, a férjemmel kialakuló kapcsolatunkban, házasságunk alatt igazán nem a szexualitásra helyeztem a hangsúlyt. Meg­bol­do­gult férjem – akit hiába kerestünk a mi világunkban, egyszerűen fellelhetetlen volt, nem tudjuk, hova kerülhetett? – görög katolikus pap volt, gátlásokkal teli férfiú, aki imádott ugyan engem, de félt is tőlem, ritkán közeledett hozzám, minden alkalommal, ha nem restellném, úgy is mondhatnám, nekem kellett elcsábítanom. De igazán nem akarok rosszat mondani megboldogult uramról, teljes harmóniában éltünk, soha a hangját sem emelte fel, türelmes volt, megbízható s a maga módján kedves is, csak… Különben hitbéli meggyőződése miatt hét és fél esztendőt raboskodott Románia különböző, rossz hírű börtöneiben, Zsilaván, Máramarosszigeten, Sza­mos­új­vá­ron, majd, már súlyos betegen, a deltába került, egy kényszermunkatáborba. Egyetlen fiunk, a Carmen édesapja tizenhét éves volt, amikor elhurcolták, mivel nem egyezett bele a görög katolikus egyház megszüntetésébe, illetve a görögkeleti egyházba való erőszakos beolvasztásába. Pap­tár­saival és püspökeivel együtt, elszántan vállalta a megpróbáltatásokat is, de nem alkudott. Szegény, el sem tudta volna képzelni, milyen szenvedések várnak rá a kommunista börtönpokolban. Én harminchat éves voltam akkor, amikor elvitték, és szexuális életünk, még nem sejtettem, be is fejeződött, hiszen 1957-ben már halálos betegen, roskatag öregemberként tért vissza. Fiam korán nősült, még mindketten egyetemisták voltak a gyönyörű feleségével, aki félig magyar, félig szász családból származott, a mi családunk triplán is kevert. Azt se tudom, hogyan vették fel őket az egyetemre, mindkét családnak priusza volt, apatársam, jó nevű szász ügyvéd is börtönben volt akkor, csak azt ne kérdezze, miért. A vádak amúgy is koholtak voltak. A gyerekek jól tanultak, tudták, bármikor vége lehet, kirúghatják őket. Igyekeztek nem belekeveredni semmibe. Ez főként 1956 szeptemberében és októberében volt nehéz. Akkor már megszületett a kis unokám, fiam őrizte a menyemet, az utcára se jártak ki. Az órákra, a gyakorlatokra és haza. Menyem végül is gyógyszerész lett, fiam sebész. Carmen egyéves volt akkor, amikor csontsovány nagyapja reszkető fejű aggastyánként hazaérkezett. Elmesélte, sokszor térdig, derékig vízben állott, két napig is, ez volt a büntetés. Minden börtönben, ahol megfordult, voltak ilyen cellák, lábon állott, térdig vízben, ha nem bírta, mert görcsöt kapott a lába, le kellett ülnie. Azok a szadista vadállatok, akik őrizték és kínozták, különösen a görög katolikus papokat büntették így! Amíg a vízben állotok, vigyorgott az egyik börtönparancsnok, gondolkodhattok, alája írjátok-e vagy nem, hiszen ha elfogadjátok az elkerülhetetlen egyházegyesítést, azonnal ki is kerültök innen, szenvedéseitek véget érnek! Persze, erre sem volt semmi garancia, volt, aki megtette, s mégse szabadult ki, sőt, egyfolytában gúnyolták az őrök. De férjem, társai többségéhez hasonlóan, egyszerűen képtelen volt megalkudni, inkább didergett a jeges vízben. Arra kevés fenevadat vitt rá a lélek, hívő parasztemberek voltak végül is, sokakat közülük gyóntatott is titokban, hogy őt, az isten szolgáját meg is verjék. Az, hogy a jeges vízbe állítják, s ott tartják napokig, úgy látszik, összefért keresztény hitükkel. Szamosújvárról került a deltába, ott is állandóan vízben állva dolgoztatták, túlélte szegény, de ott szerzett betegségeiből vesetuberkulózist kapott, igen hamar belehalt. De nem akarom életem tragédiáival untatni, kedves Frédi, elképzelheti már csak ezért is, mennyire becsülöm az unokaöccsét, aki felvállalta Maria Cristina asszony hagyatékát, s hamarosan nyilvánosságra hozza a felkavaró, tragikus, a megalázó börtönviszonyokat, az eszméletlen állapotokat leleplező, a foglyok minden mértéket meghaladó kínzását és szenvedéseit bemutató dokumentumokat. S most halljam a tengerésztörténetet, fogy az időnk, kedves Frédi. Tudja, kedves Mária, kezdtem el, én bejártam a világ tengereit, holland kereskedelmi hajókon, legtöbbet az Indiai-óceánon hajóztam, de sokat hajózhattam az Atlanti-óceánon is, eljutottam Ausztráliáig, Új-Zélandig és Patagóniáig, amit nem véletlenül neveznek Tűzföldnek! Beha­tóan megismerhettem a polinéziai sziget­világot is, Tahiti édenkertjétől a Sala­mon-szigetekig, sőt eljuthattam a Húsvét-szigetekre is, ahol, mint bizonyára tudja, hatalmas szobrok állanak a parton, mintha a szigetet őriznék. Ma sem tudni, kik csinálták eme óriási, fenyegető kőkolosszusokat, s ha tényleg fagörgőkkel szállították volna őrhelyükre, ahogyan sok tudós állítja, honnan szerezhettek fát, hiszen a sziget fában igen szegény. De nem a tudomány megoldatlan kérdéseire keresem a választ, amikor ezeket a várakozó kőszobrokat felemlegetem. Egy alkalommal három napig várakoztunk a kikötőben, vihar volt és nem futhattunk ki, már első éjszaka elhatároztuk egy yorki cimborámmal, hogy meglátogatjuk a szobrokat, kíváncsiak voltunk, tényleg igazak-e a babonás matrózok körében terjengő legendák, és megmozdulnak-e a sötétségben várakozó szobrok, ha idegen közeledik feléjük? Hittük is, meg nem is. Sokan a tengeri kígyót is látni vélték, de egy olyan öreg szeszkazánnal is beszélhettem, aki látta a Leviatánt, sőt a titokzatos kísértethajót is, amely dagadó vitorlákkal repül a tengeren, lobog a komor és baljós emlékeket idéző fekete zászló, de a kormánykeréknél nem áll senki, a fedélzeten sem látni a kapitányt, mintha a matrózok is láthatatlanok lennének. Aki meglátja a halálcsillagot, mert ez van felfestve az oldalára, igaz, már nagyon kopott a felirat, motyogta a vén tengeri medve és fogatlan szája mozgott, rendületlenül rágta a bagót, az elkészülhet a legrosszabbra, a halálra, s arra, hogy ő maga is hamarosan a kísértethajóra kerülhet, amelyet a titokzatos bolygó hollandi irányít, ám őt még soha nem látta senki. De vissza a Húsvét-szigetekre, a föld eme páratlan helyére, nem véletlenül nevezik a világ köldökének. A viharban aránylag könnyen, feltűnés nélkül hagyhattuk el a hajónkat, az őrt álló matróznak adtunk egy üveg pálinkát, hunyjon szemet, nem hagyhattuk volna el másként a hajót. Kimentek, döbbent meg és összekoccant a foga, mi lesz, ha eltipornak ezek a behemót, négyemeletes házaknál is magasabb kőszörnyetegek? Nem féltek? – hányta babonásan a keresztet, de azért a pálinkát természetesen elfogadta, s elfordult, amíg mi a kötélhágcsón leereszkedtünk a kis csónakba. Meleg pulóver is volt rajtunk, s viharkabát, de mégis cidriztünk a tengert korbácsoló, csónakunkat dióhéjként pörgető szélben, minden tapasztalatunkra és ügyességünkre szükségünk volt, hogy a partig evezhessünk, egyre erősebben, feltartóztathatatlanul zuhogott. Az időn túli esőben, megmarkolva zseblámpáinkat, dideregve és – bevallom annyi év után – teljesen elbizonytalanodva szálltunk ki a ladikból, és a nedves homokra húztuk ki, nehogy elsodorják a hatalmas, fenyegető őslé­nyekre emlékeztető hullámok, amelyek, mintha a minket váró, egyenes vonalban álló kőkolosszusok vízből lévő hasonmásai, megelevenedő, de azonnal darabokra is hulló, majd ismét hullámokat öltő, fenyegető tükörképei lettek volna. A lámpák erőtlen, sárga fénykörei vibráltak előttünk, amint a pocsolyákat kerülgetve, bokáig süllyedve a nedves homokban, megindultunk a szobrok felé. Villámlott, s az egymást követő villámok vakító, fehér fényénél már megláttuk az első kőóriást, amikor váratlan dolog történt, a szakadó esőben megázhattak az elemek, az ő lámpája is, az enyém is váratlanul, egyszerre kialudt, s ott dideregtünk a sötétségben, a szobrokkal szemben! A villámlások fénye egy-egy végtelennek tűnő pillanatra kiemelte a minket bámuló szobrok fejét a sötétből, mintha röhögtek vagy tátogtak volna, megmozdult fogatlan szájuk, furcsa remegések futottak át rajtuk, mintha készültek volna valamire. Nem vagyok félős, kedves Mária, sok mindent átélhettem már évtizedek alatt a tengereken, yorki cimborám sem volt gyáva legény, már az is bizonyítja, hogy vállalkozott erre a kalandra, de akkor, hirtelen valami esztelen, páni félelem kerített hatalmába, el akartunk futni, de már nem tudtunk, és nem is volt hova. Előhúzta a már a hajón indulásunk előtt megkezdett pálinkásüveget, átnyújtotta nekem, meghúztam, ő is ivott, de remegésünk nem szűnt, mintha a látásunkat is elhomályosító esőből és a nedves földből áramolt volna szívünkbe a rettegés. Egyre követték egymást a villámok, kimetszve a sötétség hullámzó kárpitjára a fenyegetően ránk meredő monstruózus fejeket! Egyes szobroknak már a törzse sem látszott, évszázadok során temethette be őket a föld, de fejük változatlanul ránk meredt. A mennydörgések a szobrok körül görögtek, s mintha tényleg megmozdították volna őket, először csak azt észleltük, döbbenten, hogy felénk fordulnak, ez már nem lehetett optikai csalódás, igen, kedves Mária, minket néztek, lampionszerű szemük fenyegetően ránk meredt, mintha akartak volna tőlünk valamit, tekintetüknek villámlások fényénél villódzó hálójából nem volt menekülés! Rettegve vettük észre, hogy ismét megmozdulnak, ez sem lehetett káprázat, a hat kolosszus lassan csusszanva előre a nedves homokon, egyszerűen megindult felénk, hallottuk, amint a pocsolyák szétspriccelnek többtonnás súlyuk alatt! Mozgásuk érzékelhetően felgyorsult, s egyszerre remegve vettük észre, hogy félkör alakban fognak körül! Nem véletlenül nevezték őket az őslakók, villant fel bennem a felismerés, sétáló szobroknak. A nagy kérdés velük kapcsolatban ugyanis az volt, hogy hogyan juttathatták el őket az ismeretlen szobrászok, a sziget távoli pontján, a másik felén lévő kőfejtőből ide, a tengerpartra? De nem volt időm ezen a rejtélyen töprengeni, bizonyára, bármilyen furcsának is tűnik, a saját lábukon juthattak idáig, hiszen láthattam, hogy mozognak. Váratlanul hallottuk meg a titokzatos hangokat is, kik vagytok, mit akartok? De nem válaszolhattunk, mert mit is mondhattunk volna? Szembenéztünk velük, delejes tekintetük nem eresztett, de már akkor sem menekülhettünk volna el, ha képesek lettünk volna egyáltalán megmozdulni, de már nem bírtuk felemelni a lábunkat, a nedves homok fogvatartott, mintha folyékony betonba léptünk volna, amely elkezdett lassan megkeményedni, megkötni. Nem, egyszerűen nem volt menekvés. Úgy éreztük, az őrködő, komor kőszörnyetegek közölni akarnak velünk valamit, valami fontosat, ami meghatározhatja további életünket is, kihatással lehet a sorsunkra! A mana, a benső erő, ami bennük volt, áramolni kezdett lassan felénk. Már nem féltünk! Kiderült, ők sem értenek egyet egymással. A bal szélső, baltafejű nagyon bizalmatlan volt, talán mert a lába, ha volt neki lába egyáltalán, de vaskos törzse is már elsüllyedt a homokban. Ezek alkalmatlanok, hallottuk a mély hangját, mintha egy kút vagy egy pince mélyéből jött volna. Idegen tengerészek, mormogta a társai fölé magasodó óriás, nem is értenek, mert nem is érthetnek meg minket, hiszen nem is ismernek, nem tudják, hogy kik vagyunk, mit akarunk? Helyzetünkben, tudjátok, nem válogathatunk, mondott ellent egy mellette álló, valamivel alacsonyabb kőkolosszus, és érdeklődve pillantott ránk, az üzenetünket azért elvihetik! Nem érzitek, hogy hisznek nekünk, mormogta a jobb szélen álló óriás, és szeme ránk villant, ők lehetnek a hírvivők! De akkor hirtelen állt el az eső, egyre ritkábban villámlott, elhalkultak a még mindég óriási, háznagyságú hullámokat görgető mennydörgések is, a még mindég háborgó, nyughatatlan óceán belseje felé távolodtak, s a szobrok hirtelen tértek vissza a helyükre, már nem foglalkoztak velünk! A varázslat úgy ért véget, ahogy kezdődött, s mi, mintha álomból ocsúdtunk volna fel, megremegtünk, ittunk egy-egy kortyot a zsebünkből előhúzott üvegünkből, egyre jobban fáztunk, gondoltuk, csak felmelegít, s tétován megfordultunk, most már ki tudtuk húzni csizmánkat a nedves, gőzölgő homokból, nem tartott vissza semmi! Intettünk a közömbösen távolba meredő szobroknak, mi elvisszük a hírt, állottunk meg, szembe velük, de már nem foglalkoztak velünk, számukra már nem is léteztünk, csak egy felesleges, gyorsan elhibbanó lehetőség lehettünk, sok évszázados őrszolgálatuk egy bizarr eseménye, azonnal meg is feledkeztek rólunk. Elkeseredetten baktattunk vissza, a nedves homokban csillogó pocsolyák között a csónakunkig, kitoltuk a vízre, beültünk és reszketve eveztünk a hajónkig. A matróz már részeg volt, benyakalhatta a pálinkát, remegő kézzel húzott fel, jó hogy éltek, dadogott, azt hittem, elragadnak vagy eltipornak ezek a kőfenevadak. Elő­húztuk az üvegünket, ittunk néhány kortyot, őt is megkínáltuk, de már nem kért, közeledett a váltás ideje, s bizonnyal nem akarta, hogy észrevegyék részegségét. További jó szolgálatot kívánva mentünk be a kabinunkba, le­fe­küd­tünk, tovább ittunk, hallgatva álomban vergődő társaink hortyogását, de benső remegésünk nem szűnt, egyre a kőkolosszusokat láttuk, amint fogatlan szájuk vigyorra húzódik és lampion nagyságú szemeik vörösen égve merednek ránk. Másnap reggel kábultan riadtunk fel, szaggatott a tarkónk, égett a szemünk, de gondolkodás nélkül, kábán indultunk el, újra beszállottunk a csónakba, kieveztünk a partra, a napfény már felszárította a pocsolyákat és a könnyeket. Tétován álltunk meg a kőkolosszusok előtt, de már tudomást sem vettek rólunk, a harsány fényben egy irányba, az óceán egy távoli pontja felé néztek, mintha jelre vártak volna, egy soha el nem hangzó jeladásra, most nem is mozdultak meg, s akkor egy pillanatig azt hittem, mégiscsak érzéki csalódások áldozatai lehettünk az éjszaka, hát hogyan is mozdulhattak volna meg ezek a földbe süppedő, több tonnás kőszörnyek? Egy ágyékkötős bennszülött öregember állott meg mellettünk, beszélni kezdett hozzánk, tört spanyolsággal, kézzel, lábbal mutogatva, saját, számunkra érthetetlen szavait is zagyvának tűnő beszédébe keverve közölte velünk, hogy a szobrok azt a helyet nézik az óceánon, ahonnan építőik ideérkezhettek. Még mindég őket várják! Az első tiszt is odajött hozzánk, ámultan hallgatta az öregembert, s amikor az hirtelen távozott, mintha jelt hallott volna, elmesélte, hogy a sziget őslakói körében él egy legenda, ők egy távoli, elsüllyedt szigetről kerülhettek ide, nagyon régen, a sziget neve is fennmaradt nyelvükben, mondáikban! Hiva, így hívják, akárcsak első, nagy törzsfőnöküket, akit állandóan visszavárnak, a másik világból. A térképen ilyen nevű sziget nem található. A legenda szerint elsüllyedhetett, földrengések következtében tűnhetett el örökre az óceán mélyén. Lakói, az indiánok, a mai szigetlakók ősei, megneszelve a veszélyt, Hiva vezetésével, csónakjaikba szállva, úgyszólván az utolsó pillanatokban menekülhettek el! Idejöttek, a Húsvét-szigetekre, ahol szobraikat is faragták, talán hogy nagy főnökeiknek, kedves halottaiknak állítsanak emléket, talán azért, hogy a hatalmas szobrok őrködjenek, védjék a szigetet, és őket, a titokzatos, legendáikban ugyancsak szereplő madáremberekkel együtt, az óceán folyamatos támadásaitól! Amikor elmeséltük, mi történt velünk éjszaka, a viharban, a tiszt megdöbbent. Biztosan nem érzékcsalódás volt, kérdezte, a villámlások fényében tűnhetett pillanatokra teljesen valószerűnek, hogy megmozdultak a szobrok? Nem, mondta eltökélten a yorki haver. Körbefogtak, érti, s közölni akartak velünk valamit, éreztük, hogy hogyan áramlik felénk a mana, az ő benső erejük, de aztán váratlanul elállott az eső, egyre kevesebbet villámlott, távolodtak a messzi óceánon görögve a mennydörgések is, s a varázslat megszűnt! Egyszerre azt vettük észre, hogy ott állanak ismét, a régi helyükön, de már nem figyelnek ránk, tekintetük egy irányba néz, a még mindég háznagyságú hullámokat görgető óceán egy igen távoli, rejtelmes pontja felé. Hirtelen megint feltűnt az öregember, s valami repülő madáremberekről zagyvált, akik holdfényes éjszakákon még mindég feltűnnek a sziget felett, s vijjogó hangokat hallatva köröznek a szobrok körül. Ők a mozdulatlanságra kárhoztatott, élő szobrok repülő hírnökei. A legenda szerint, fejtegette keresztet vetve az első tiszt, a sziget mondáiban, énekeiben, táncaiban szereplő madáremberek tényleg valami különös, misztikus kapcsolatban állhatnak az őrkolosszusokkal. Több szobron is látszanak a repülő madárszerű embereket ábrázoló, már elmosódó rajzok, sőt a szigetlakók máig megfejthetetlen beszélő tábláin is feltűnnek, amelyeket az ő nyelvükön rongo rongo-nak neveznek. Furcsa, különös ábrákat ábrázoló rovátkák látszanak, egymást követő sorozatokban e táblákon. Értelmüket máig nem tudták megfejteni, pedig sokan próbálkoztak vele. A közel hatszáz kész és négyszáz félbehagyott szobor, s a beszélő táblák számtalan érdeklődőt, szélhámost vonzottak ide, de tudósokat is, az ókori ékírások elismert szakértőit, de ez ideig még nem jutottak meggyőző eredményre, nem tudták megfejteni a beszélő táblák titkát. Másnap éjszaka, amikor elállott a vihar, s végre kifuthattunk a sziget kikötőjéből, furcsa álmot láttam! Ott repültem a kék égen, a madáremberek között, s felülről bámulhattam a fegyel­me­zetten várakozó őrszobrokat! Meg­é­rez­tem, hogy őriznek valamit, nem véletlenül vannak ott, ahol vannak. Ők is megérezhették a jelenlétemet, mert váratlanul felfele fordulva nézni kezdtek, de akkor a madáremberek, mintha féltettek volna, eltakartak, beszélni is kezdtek hozzám, de nem értettem szavaikat, mert váratlanul felráztak, eljött a szolgálatom ideje, váltanom kellett a kormányost. Soha többé nem álmodtam sem a kőko­losszu­sok­kal, sem a madáremberekkel. De máig nyugtalanít az a furcsa éjszakai találkozás, ma sem tudom, hogy mi volt ez az egész? Éber álom, hallucináció, de egy bizonyos valami igen-igen fontosat, a sziget jövőjére kiható titkot szerettek volna közölni velünk, s amíg csak élek, sajnálni fogom, hogy végül is nem mondották el, talán segíthettünk volna nekik. Köszönöm, Frédi, nézett rám ámultan Mária. Ebből, ha elmesélem Évának, szinte leporellószerűen egymásba nyíló, egymást folytató és kiegészítő illúziókat teremthet, amelyek titokzatosságukkal remélhetőleg lenyű­gözik képzeletét, s nem fog szegénykém állandóan az őt halluci­na­tó­ri­kusan magához vonzó, rémes Fényfalra gondolni. Meghallottuk a jelt, indulni kellett vissza a többiekhez, a tűzhöz, így Mária nem tudott többet mesélni kamaszlány kori hódolójáról, arról a bizonyos Boticselli Tóbiás nevű ügyvédbojtárról, és én sem mondhattam el, hogy igen, egy unokatestvéremről van szó, aki nem lett ügyvéd Kolozsváron. 1938-ban Párizsba távozott, beállott az idegenlégióba, 1941-ben megszökött, eljutott Casablancára, és kiment Amerikába. Valamikor 1946-ban tért vissza, Regensburgba telepedett le, hajóval járta a Dunát, és ott élt 1992-ben bekövetkező haláláig. Könnyen kiszámítható, hogy most valahol a Fény Világában lehet, talán a Zónában.

(Részlet A katona és a démon című, készülő regényből)