MÁRTON EVELIN
Kolozsvár
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.

A város, ahol lakom,

nem mindig otthonos.

 

 

Néha megkérdezik, hogy honnan vagyok. Ilyenkor mindig hosszas magyarázkodásba bonyolódom. Ritkán válaszolom, hogy kolozsvári vagyok. Pedig itt születtem, itt nőttem fel, igaz, minden évben hónapokra elmentem innen máshová, egy másik világba és valóságba, ami sokkal kisebb volt ennél, ennélfogva hamarabb és jobban megismerhető. De ha valaki azt állítja, hogy nem is vagyok akkor kolozsvári, az rosszul esik, egyenesen fáj, és azonnal bizonygatni kezdem, hogy de igen, az vagyok, hiszen itt születtem, itt jártam iskolába, talán itt voltam először szerelmes, itt vágtam először eret magamon, itt ittam az első féldecit, itt írtam az első történetem, itt mentem világgá, itt bolondultam meg, itt gyógyultam meg és bolondultam meg újra.

 

Nehéz az otthontalanságról mesélni. Valahogy mindig a hálátlansággal és a gyökértelenséggel kapcsolják ezt össze. Pedig gyökereim vannak, mélyen belefúródva az erdélyi tájba, sőt, az én gyökereim Debrecentől Magyarbikalig, Tordától Sínfalváig, Lövététől Kézdi­szárazpatakig nyúlnak, és én ma, mint e gyökerek tulajdonosa, itt állok, szinte középen: Kolozsváron.

 

Mikor gyermek voltam, nem tudtam, mi az, hogy otthon. És lehet, hogy soha nem is tanultam meg rendesen. Így hozták a körülmények. Szeretem ezt a várost, de annyira személyes a kötődésem hozzá, hogy szinte nem tudok úgy beszélni róla, hogy az, amit mondok, ne legyen közhelyes, szomorkás, nosztalgikus, eltúlzott, unalmas, fárasztó, érthetetlen, túl átlátható.

 

Emlékeimben napsugarakra vadászom az üveges verandán, fényükben porszemcsék lebegnek, az udvaron almafa, alatta egy kupac homok, benne gyufásdoboz koporsóban pillangók fekszenek. Kis kádban víz melegszik, majd belemászhatok, még nem szól rám senki, hogy meztelenül nem illik. Még mindent szabad. A kapun túl poros utca, távolba vesző nyárfasor, ennyi a város, még csend van, még nem jár villamos a kertben, még alig tudom, ki vagyok.

 

Kényes városi vagy, mondja valaki az apám családjából, amikor náluk falun kiütéseim lesznek a házi tejtől. A kolozsvári tejet biztosan vizezik, de úgy látszik, azt te jobban szereted – mondta ez a valaki rosszmájúan.

 

Szóval a kolozsváriak kényesek és vizezik a tejet. Eleinte szégyelltem, hogy nekem közöm van ezekhez. Aztán dacosan vállaltam. Kicsit büszke is voltam, és régi korokról képzelődtem, amikor még mindennek megvolt itt a rendje, minden mindig ugyanúgy történt, mindenki tudta a dolgát, de persze ebben a nagy rendben, csendben, a becsukott kapuk, ajtók és ablakok mögött ugyanúgy zajlottak a drámák, mint máshol.

 

Mire tudni kezdtem, ki vagyok és kik között élek, milyen a mi rendünk, mihez illik igazodni, és mihez nem fogok tudni igazodni, elkezdték bontani körülöttem a házakat, az utcákat, emberek kerültek el egymás mellől, szomszédságok szűntek meg és újak jöttek létre. Ezek is vizezték a tejet, de már nem voltak olyan kényesek.

 

Egy zöld szék az előszobában. Egy kisebb, amit vinni tudok, időnként felállok rá és kinézek az ablakon. Nem messze tőlünk egy domb tetején várszerű épület. De se lovak, se lovagok nincsenek körülötte, csak egy harang szól időnként. Nagyapám azt mondja, az a Kálvária. Az mit jelent, kérdem, mert gyakran hallom ezt a szót, hogy egyesek micsoda kálvárián mennek keresztül, belerokkannak vagy ellenkezőleg, mentek magukat szarvasnak álcázva, átszöktek egy nem-hazába, ahonnan egyre szebbnek tűnik ez a város. Sokan a nyári szabadságukat is úgy időzítik, hogy a nagy fesztiválokra hazajöhessenek, és itt nyitott szemmel álmodhassanak egy olyan várost, ami csak néhány napig ilyen. Érdekes módon ezeken a bizonyos fesztiválnapokon a város nem nagyobb, hanem sokkal kisebb lesz, a Főtér, mint egy faluszéli piac, ahol mindenki mindenkit ismer, ismerni vél vagy az éjszaka folyamán megismer.

 

De van olyan is, aki soha többé nem jött ide. Benne vajon milyen város lakik? Hány zár van az ő városának kapuján, és még él-e Virág János.

 

A székemmel a felnőttek körébe is befurakodom. Ülök középen, figyelek, hallgatózom. Kolozsvárról mesélnek. Egy másik Kolozsvárról. Nem olyan már a város, mondták, mint volt régen – mondják.

 

Mi lesz velem – gondoltam, hiszen én még nem is ismerem. Hova lett az, amelyikről ők beszélnek? És mi az, hogy valami megváltozik? Csak későn, nagyon későn tudom meg, hogy mindenkiben létezik egy mása ennek a városnak. Kolozsvár nem lenne a kolozsváriak nélkül, de ki állapíthatja meg, hogy ki a kolozsvári. Az ide születettség nem lehet kizáró ok. Azok az idők már lejártak.

 

A sörgyárat hamarabb ismertem, mint bármi mást, előbb a szagát, aztán magát az épületet. A belváros fele vezető első utamon sokkal jobban érdekelt egy furcsa saroktelek, és rajta az a sárga bérház, mint a tornyos templom, amit nagyapám Kakasosnak nevezett. Ezt legalább értettem, mert a kálváriával még mindig nem voltam tisztában. Kicsit később kiderült, hogy mindenkinek van saját kálváriája, sőt, nagyapám szerint legalább egyszer mindenkinek harangoznak is. Én ebben már nem vagyok olyan biztos.

 

Az első osztályt 42-en kezdtük. Fél év múlva felére apadt a társaság. Ki szarvasnak, ki egyébnek álcázva magát szökött el egy új hazába, és kezdte meg az örök hontalanok életét. Egyszer csak eltűnt a Szamosról a sziget, Szamos, mely inkább szürke vagy kávébarna, ritkán szőke vagy talán soha, komótosan folyik át a városon, mint aki nézelődik, idegen, aki kevés időt tölt itt és nem tér vissza soha.

 

Szeretem a város csendjét, a zaját, a szagát, néha illatát, idegen vagyok benne ma, holnap éppen otthon, ismerkedem vele, minden nap meg tudna lepni, máskor legyintek, unom, mindent tudok már róla, mondom, pedig nem igaz, nem szeretem ezt a legyintős magamat, de másképp talán nem lehet kibírni, a városok fárasztják az embereket, időnként fölöslegesen, de fel is pörgetik, és kényszerítik, hogy kicsit többet tudjanak a világról, még akkor is, ha semmi szándék nincsen bennük erre, akkor is egymásba botlanak, és elviselik, sőt, talán még szeretik is, hogy nem ugyanazt a nyelvet beszélik, és egy ideje már az sem feltűnő, hogy a nyelvek palettája szélesebb lett.

 

Keresem néha azt a Kolozsvárt, amiben gyermek voltam, kicsit szorít a torkom az első iskolám előtt, a házunk helyén, vagy csak úgy, a Szamos parton álldogálok, és jól érzem magam, és nem gondolok sem múltra, sem jövőre, de még a jelennel sem törődöm, csak a vizet nézem és a fejem kiürül. Ezt jelentené itthon lenni?