Szőcs István
Sötét őstörténeti folyó-show
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 14. (700.) SZÁM – JÚLIUS 25.


A titokzatos Fehér Magyarország és A Kárpát-medence népessége a VIII–IX. században – Bakay Kornél izgalmas szövegei (részben újraközölve) a Zsarátnok nevű folyóiratban jelentek meg.1

 

Az elsőnek már a címén fennakad az olvasó szeme: miért „a fehér” a titokzatos? Hiszen az, úgy, ahogy, még megvan. A „fekete” tűnt el, illetve letörölték a térképről; nagyrészt még Szent István idején. Ez a Duna–Tisza-táj középpontjából Szabolcs-Szatmáron keresztül Észak-Moldováig terjedt; lásd Iaşi városát („Jászvásár”?), hogy a besszarábiai Chişinău (Kisjenő), Orheiu (Várhely) hozzátartoztak-e? Feltételezzük. Megszüntetése úgy kezdődött, hogy a székelység zömét kiemelték tiszántúli szálláshelyéről és Dél-Erdélybe, főleg a Nagy-Küküllő két oldalára telepítették, amint ezt igazolják az áttelepített folyónevek is, mint a Homoródok, párosával, s az Olt mellékfolyója, a Hortobágy (!), valamint a székely „törzs” – illetve főnemzetségének, Adorján, Medgyes, Berethalom, Feketehalom, Kőhalom, valamint Segesd és a többi ilyen jellegű székelyes helynév! (Később szász terület.) „Fekete” nevek! És – párhuzamosak Felső-Fehér magyar foszlányaival, el egészen a Fekete Ügy folyó forrásáig, valahol Torja tájékig! És – túl a Kárpátokon, Galacig.

 

Bakay szerint a Fehér Magyarország lakói nagyobbrészt a „Szarmata” nevet viselték, s a fehér nevek is inkább nyugat irányába sűrűsödnek. Ez utóbbi állítás nem áll, elég ehhez figyelmesen megnézni a térképet; mint ahogy „Fekete” helynevek, ha szórványosabban, de nyugaton és északon is vannak!

 

Bakay határozottan állítja, hogy a SZÁR szó jelentése „fehér”. Ez azonban csak részben igaz! (Az öreg Freud, a nagy pszichológus vallotta, hogy százszázalékos igazság éppúgy nincsen, ahogyan százszázalékos alkohol sincs!)

 

A leveleknek is van szár-uk, a napraforgónak is! Mindez nem fehér voltukat jelzi; aztán ott van a „származás” is! És tavasszal mennyei növény „szárba” szökken! Egyszóval: a szár nemcsak fehéret jelent; különösen, ha még szál változatát is hozzávesszük: virágszál. Ám most nem is ez az igazán érdekes. Hanem az, hogy nemcsak a „fekete” szó jelent „fekete színűt”! Itt van a „sötét”, melynek első ismert névtulajdonosa Sét, az egyiptomi „rossz” isten. Valószínűleg a Sátán szó is belőle szár-mazott, emiatt nem viselték volna szívesen a népek! Ám van más is!

 

Például a „gyász”! Noha egyes kisnéprajzi csoportok a fehér színnel gyászoltak, mégis a „jász” feketét is jelent. Ott van például a jász ponty. Nem tudom – hogy fekete-e, de biztosan nem fehér! Ott van a jászok népviselete: a fekete szűr, fekete vagy sötétkék gatya. Lásd Fischer Antal Károly vagy Gyárfás István írásait, az ő nevük nincs benne a Kósa-féle Néprajzi lexikonban! (Már ez a körülmény is nagyon figyelemre méltó!) A magyarban a J hang olykor átvált a GY hangba! Jön-gyün, jer-gyere, javul-gyógyul; jer-ke, jérce, gyer-ek stb. Ilyenformán a jász: gyász: „fekete” azonosítása helytálló. A népekre – és nem a földbirtokosokra – vonatkozó „fehér”, „fekete” (s alább majd: „vörös”) jelölés etnikai jellegű, de valójában több is és kevesebb is annál. A lényege ugyanis nem a vérségi kapcsolat, és nem a beszélt nyelv – hiszen ugyanazon nyelvű népcsoport lehet „fekete” vagy „fehér” is. A fő különbségek a harcmodor, a népviselet, a nemzeti jelképül szolgáló „címerállatok” és a férfi-nő viszony között mutatkoznak!

 

Ide s tova négy-öt évtizede, főleg Selyemsárhajó című tanulmányom megjelenése óta igyekszem népszerűsíteni Szotyori Nagy János műkedvelő, esetleg „alternatívnak és délibábosnak” is minősíthető szerzőt, aki dilettáns létére – valami falusi jegyzőféle volt talán – rávert a magyar történetírásra, szociológiára és művelődéstörténetre A székelyek története (Brassó, 1902) című művében! (Főleg az első kötetben.)

 

Szerinte a „fekete” népek jellegzetes harcmodora és hadviselési szokása a „mozgó háború” módszerén alapul: laza felvonulások, kerülgetések, villámgyors megrohanások, színlelt megfutamodással váltakozva, meglepő újrakezdésekkel! Akárcsak Molte szerint: szétoszolva (verteilt) vonulni, egyesülve (vereint) lecsapni! Éppen ezért jelképállatuk valamilyen ragadozó madár, sas, sólyom, karvaly. Kedvenc fegyverük a nyíl, tőr, buzogány. Kifejezetten patriarchalisták, a királynékat nem magasztosítják fel! – a nőkhöz „szigorúan” viszonyulnak. Na és, természetesen fekete süveget, szűrt vagy köpenyt viselnek!

 

A „fehér” népek az állóharc mesterei, zárt tömegben harcolnak, fő fegyverük a lándzsa és a bárd, a pallos és hajítódárda. Jelképállataik: farkas, medve. Zászlaik, lobogóik, köpenyeik fehérek. Jogrendükben és érintkezési stílusukban nőtisztelők! (Legalábbis eleinte és látszólag.)

 

Végül a „vörös” népek szerveződhetnek „fehér” és „fekete” alapon. Könnyű páncélt viselnek, fő fegyverük a szablya és a csákány (fokos). Harcmodoruk a „mindent egy lapra feltevő, összpontosított lerohanás”. Ezért címerállatuk az oroszlán. (Keleten többfelé a sárkány.) A magyar királyok lobogói vörös–fehér csíkosak (lásd „Árpádsávok”), az oroszlán címereken, pénzeken, síremlékeken gyakori. Lásd Esztergom, Székesfehérvár.

 

Sajnos, magyar néprajzost, történészt nem érdekel ez a kérdés! Vajon miért? Egy fél évszázad során egyetlenegy valaki sem kérdezte meg, hogy ez a Szotyori–Nagy, ez miféle? Írt valaki róla? Neked megvan? (Sajnos, könyvtárból vettem ki.)

 

Persze, mindentől függetlenül, amit Bakay a „fehér” magyarokról ír, igaz és meggyőző, hozzátéve, hogy – amint egyesek fogalmaznak – Erdélyt nem a nemzet, hanem a dinasztia hódította meg! Ehhez tartozik, hogy a Körösök leghosszabb ága, a Fehér-Körös a legkeletebbre nyúlik, a hajdani Zaránd megyében, és mintegy kapcsolódni látszik Alsó- és Felsőfehér megyékhez. És itt van az erdélyi helynevek páratlanul érdekes „ritmikus-szimmetrikus” elhelyezése, amit – tudtommal – még senki sem tanulmányozott!

 

Nyilván helytállóak Bakay állításai és feltételezései a szarmatákról is, mint a Kárpát-medencei „őshonos” magyarság (egyik) tömegösszetevőjéről. Viszont eszembe jut egy félénk megjegyzésem, amit C. Daicoviciu professzornak tettem a kolozsvári Történeti Múzeum olvasótermében, akkor éppen megszólított, kíváncsian ellenőrizve, hogy mit olvasok.2

 

„A te László Gyula barátoddal van egy nagy baj, egy szakmai probléma: nem tudja megkülönböztetni a magyar honfoglalók leleteit a szarmaták leleteitől!...” – mondotta. Erre én kissé ijedten és megjátszott derűvel ezt feleltem: – „Igen, de rektor elvtárs, lehet, hogy a szarmaták is összetévesztették magukat velük! Hiszen mi ma jobban tudjuk, hogy ők kik voltak, mint azt ők maguk tudták magukról.” „Szórakozni lehet, jókat mondani – így Daicoviciu, de a tudomány nem szórakozás. Hozok ki valamit, várj csak!”3

 

És kihozta annak a magyar szakmabeliek által valóban elhanyagolt szerző, Macartney A IX. század magyarjai című könyvének második kiadását, és felolvasta belőle a szerző panaszát: harminc év alatt egyetlen magyar szerző sem találta említésre méltónak a könyvét. Aztán hozzátette Daicoviciu: „Majd meglátod benne, hogy a besenyőktől sem nagyon tudták megkülönböztetni magukat!”

 

Persze, nem mertem neki elmondani, hogy én a besenyők „pecseneg” nevét is a magyar „besenyők” szó görögös vagy szlávos elharapásának tartom, mint ahogy a metanaszta „jazigok” népnevében a jászok többesszámát vélem felismerni. Ami pedig azt a bizonyos „szavartoi aszfaloi” népnevet illeti, amit ma egyesek „nap arcú”-nak értelmeznek, én az óelámiak maradékainak tartom. Ám amikor efelől Hajdu Péter akadémikustól érdeklődni szerettem volna, azonnal megszakította a levelezést. Titokban remélem, Bakay megértőbb lesz e kérdésben a szörnyű melléfogással magát diszkalifikáló Padányi Viktor iránt!

 

Jegyzetek

1 Zsarátnok 67. 2016, május.

2 Mindenkit letegezett, aki nála fiatalabb volt, előttem akkor lett rokonszenves, amikor a tatárlaki leletek miatt Vlasát a támadóival szemben, kedélyeskedve ugyan, de megvédte!

3 Padányi az emigráció körülményei között, tudományos segédkönyvek hiányában Reguly Antal oroszországi utazását tíz évvel későbbre tette, és ebből nevetséges ideológiai és politikai gyanúsításokhoz jutott.

4 A szarmaták azonosíthatók lehetnek a (fehér) matyókkal: Lásd Orosius, Cserép, Marjalaky, Magyar Adorján stb. Érthető, hogy a Szár elemet elhagyták!