Lászlóffy Csaba
Uzsonnaidő
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 1. (471.) SZÁM - JANUÁR 10.

Az idő nekem kedvez, gondolta, és egy nő körvonalai rajzolódtak ki előtte. Fiatalabb koromban, igaz, türelmetlenebb voltam.
Kora hajnalban teljesen ébren fordult jobbra, balra. Női tanyán bérelt lakást magának, vidéken. Az asszonyléptek – nemcsak a padlónyikorgás, a lábujjhegyen járás is – izgalommal töltötték el a csendben. Az egyik magányosnak, nehézkesnek tűnt – még nem öregesen botladozónak; kíméletes volt és megértő. A másik, a fiatalabbé, kutakodóbb, az ismeretlen környezetben kacérkodó, az új lakó fülbejárataiban finoman rezonáló. Legszívesebben lélegzetét visszafojtva követte volna nyugtalan ritmusát. Valahol a nyugodtat s a nyugtalanítót is szíverősítőnek érezte.
Alázatos, éber puliszem, állapította meg az egyik nő.
Húst nem fogyaszt, azt mondta, sohasem volt nős. Az ilyen: fiúcskákkal szokott játszani; a tegnap egy suhanccal láttam, mintha alkudozott volna az utcasarkon, replikázott a másik nő, a vénlány.
Különös úr! – csavarta meg a szó jelentését az idősebbik hölgy. Kínáltam, de csak teát kért.
De azt sem engedte, hogy bevidd…
Illetlenség kifürkészni egy idegen intimitását, hangzott az enyhe korholás.
Hátha gyilkos?
Ahhoz nem elég vérmes kinézésű.
Miért?… Mintha nem volna tele a tévé sápadtképű pszichopatákkal!

A mészáros volt az első, aki szétkürtölte, hogy egy buzi költözött a negyedbe.
Ült a lágy, zöldes homályban. Valamelyik este: mintha langyos víz ölelné át, mondta őszintén kitárulkozva a két nő előtt. Azok meg sejtelmes arccal, megértőn bólogattak. Minden olyan álomszerű, folytatta, még ebben a tavasszal kacérkodó áttetsző fényben is.
Ennyi naivság, vakság hallatán nem csoda, hogy ha megmosolyogják az embert a háta mögött.
A vihar elemi erővel tört ki. A régi, salétromos falak beszívták a nedvességet, s vele együtt mintha a szenvedély hangjai is behatoltak volna a házba, valami alattomosan halk, majd az agyban is észbontó pattogás töltötte meg a gázduruzsoláshoz szoktatott levegőt. Abban az órában kívánkozott ki az új lakóból a fura vallomás:
Meg akartam menteni, s egyúttal magamat is, suttogta. Amikor megismertük egymást, előbb a női szív magabiztossága ejtett ámulatba. Aztán váratlanul a másik arcát is rám villantotta később a végzet. A közömbösségét, meg az önzését…
A lelki jelekre nem könnyű figyelni, jegyezte meg az idősebbik hölgy, és diszkréten megigazította kontyba tűzött fehér haját.
Hűtlenség, veszélynek kitevő kihívások; az önimádat nyelvöltögetései, sorolta a férfi. Ez mind a női rejtelmek dzsungelébe vezet.
A fiatalabbik nő idegesen kezdett fészkelődni a székén.
Szerencsére vannak jóindulatú, béketűrő keblek is, jegyezte meg sóhajtásszerűen a férfi. Az idősebb hölgy ezt megértő mosollyal nyugtázta.
A férfi hirtelen elhallgatott, mint aki tudatára ébred annak, hogy ennek a két idegennek nincs köze azokhoz a szakadékba rántó, egymás testét követelő éjszakákhoz. Amikor a józan ész még tiltakozik a vágy szenvedélyes csábítása ellen, s a meggyőződés még megfoghatatlan. Az összegubancolódó érzések: a sorvasztó kéjé, a túladagolt jóságé és sajnálaté, a féltékenységé, a sértett önérzeté. A védtelenül rád törő idegenségé. Amikor többé már nem lehetsz önmagad.
Nem könnyű párbeszédet folytatni a szeszéllyel, szólalt meg, ha nem is rosszallóan, de kissé didaktikus hangnemben a vénlány. A férfi önkéntelenül is rápillantott, és valósággal feldúlta a gondolat, hogy azon a keskeny homlokon képtelenség lenne megszámolni a szeplőket meg az anyajegyeket. A nő félreértette – parázslónak, bosszúállónak képzelte – a férfi zavaros tekintetét.
Ha nem tőlem volna a gyermek, akkor sem hagynám el Emikét, hörögte az albérlő. Ezt anyámmal is közöltem, aki meg akart óvni a rossztól… S itt anyját utánozta fagyos hangon: „A jövőd érdekében áldozni kell. Sok fiatal férfi követ el meggondolatlanságot; de fő, hogy szabaddá tedd magad! Az a fruska okosabb, mint te. Nem fogja elutasítani a fájdalomdíjat.”
Az idősebbik hölgy begyújtotta a gázrezsót. És ön mit felelt rá? – kérdezte.
Hogy nem tartok rá igényt, hogy megóvjon.
Ön elvesztette az eszét! – fakadt ki, székéről felugorva, a fiatalabbik. A szék fölborult.
Szerencsétlen ügy, sommázta fátyolos hangon társa. Attól, hogy az édesanyja így gondolkozik, még nem veszett el semmi.
Csak a gyerek. Sajnos.
A férfi ezt olyan halkan mondta, hogy a két társalgópartner – vagy legalábbis a neki háttal álló idősebbik – nem értette meg tisztán.  
Hónapok óta megszállottan kínlódom, folytatta a férfi. Arcát rút fintor torzította el; a széket talpra állító nő nevetségesnek látta.
Gondoltam egy kis környezetváltozás, egy új lakás segít, hogy… A férfi hangja itt elakadt; nem fejezte be a mondatot.
Készítek egy rántottát a tea mellé, mondta a gázrezsónál foglalatoskodó nő. Tartson velünk.
Köszönöm, mondta a férfi, és zavartan álldogált tovább.
Kérd, hogy foglaljon helyet, szólt halkan a kontyba tűzött hajú az elhanyagoltabb frizurájú fiatalabbikhoz.
A húga lehet, gondolta a férfi. Biztosan a húga, bár nem nagyon hasonlítanak.
Csupa banalitás, mondta feldúlt hangon a fiatalabbnak látszó nő.
A férfi csodálkozva vonta föl szemöldökét.
Gyertyát gyújtok, mondta révetegen az idősebbik hölgy.
Nem fogják elvenni a villanyt, akadékoskodott a másik.
Nem is azért teszem, lépett az ezüst gyertyatartóval az asztalhoz az idősebbik hölgy… Különben megkérlek, hogy légy…
A maga történetére mondtam, hogy banális, vágott a szavába a fiatalabbik nő, s kihívóan nézett az asztalhoz ülő férfi szemébe.
Arra kérlek: légy tapintatos a vendégünkkel!
A felszólítás ezúttal határozottan csengett.
Sztereotípiákból összeeszkábált élet, dohogott a fiatalabbnak látszó nő égő tekintettel. Még hogy meg akarta menteni!… Jó vicc.
A férfi görnyedten bámult az üres tányérra. Megszámlálhatatlan sok anyajegyet látott.

2006. március 4.