Tar Károly
A rendes ruhájú emberek meséje
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 01. (711.) SZÁM – JANUÁR 10.


Volt egyszer egy rendes ruhájú ember és egy rendes ruhájú asszony. Nem akartak megöregedni. Egy kicsi kincses faluban laktak, hétcsúcsú fenyőfa nőtt a kertjükben. Nem akarták, de mégis minden egyes nappal idősebbek lettek. Az asszony egy reggel tükörbe nézett, észrevette: hiányzik egy haja szála, egy másik pedig kopottkendő-szürke lett. Az ember is tükörbe nézett, vagy nem nézett, nem tetszett neki, amit ott látott, ezért lekókadt a bajusza.

 

– Minden rendben? – kérdezte szelíden hites felesége, Űrkovácsné.

 

– OK! – felelte Űrkovács, hiszen rendes ruhájú nyugdíjas volt már. – Ennek a negyede se tréfa – szólt aztán és hosszan tanakodtak az asszonnyal vagy röviden tanakodtak, mire eljött a telehold, összecsomagoltak és elmentek világgá. Hosszan mentek, rövid ideig mentek, ki tudja ezt könyv nélkül? Emberjárta emberes vidéket kerestek. A Holdon megpihentek, a Marson tábort vertek. Elüldögéltek a sátruk előtt, ahonnan esténként jól látták a Földet. Beszélgettek, kávézgattak, sörözgettek. Várták, hogy eljöjjön az ember világának a kora, az ő idejük.

 

Három felnőtt lányukat hagyták a kicsinyke kis kincses szülőfalujukban.  A nagyobbik férjhez ment Űrszabóhoz, a középső Űrmészároshoz, a legkisebb édesszájúnak született, Űrcukrászt választotta élettársául. Szépasszonyok voltak, éltek, mint hal az akváriumban. Gyerekeket is szültek. Ki-ki egy-egy fiút és leányt. Az édesszájú Űrcukrászné egy édes pofa babaarcú harmadikat is, aki későbbre halasztotta, hogy nagykorában földet bejáró férfi vagy űrtáncos nő váljék belőle.

 

Szüleik időnként, amikor kifogytak a teendőkből, okostelefonon saját szüleik hogyléte felől érdeklődtek.

 

– Minden rendben? – kérdezte Űrmé­szárosné a rendes ruhájú édesapját.

 

– OK! – felelte az apja.

 

– Minden rendben? – kérdezte Űrcuk­rászné a rendes ruhájú édesapját.

 

– Hiányoznak az unokáim – felelte az anyja.

 

– Messze vagytok, kétszer is át kell szállni a földfelettin, hogy eljussunk hozzátok.

 

A rendes ruhájú asszony elpityeredett, az okostelefon képernyője átázott, Űrcukrászné elszomorodott, vásárolt egy még okosabb telefont, és megegyezett az édesanyjával, hogy időnként, amikor az unokák ráérnek, rendre elugornak egy percre nagyszüleikhez. Ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó! De az unokáknak egyre több dolguk akadt. Iskolába jártak, zongorázni tanultak, légúszásedzésre és a digitális könyvtárba jártak minden áldott nap, közben még növekedniük is kellett, a szigorú iskolaorvos ezt hetenként mérte centiméterrel.

 

Telt, múlt az idő rendesen. Egyszer mondja Űrkovács a fiának.

 

– Idefigyelj, Nyúltalpas Fájlvadász! Csipkedd magad! Ugorj át a nagyszüleidhez.

 

– Menjen a húgom – mondta félvállról Nyúltalpas Fájlvadász –, nekem most sok az elmentenivalóm.

 

Szólítja Űrkovács kedves lányát, Derékig Szőke Mosolyt.

 

– Idefigyelj, kiskedveském! Ugorj át a nagyszüleidhez…

 

– Nem tehetem, műkorcsolyaedzésem van, alig akad időm arra, hogy a dupla Lutznál hátrafelé koszorúzva valamiféle nem szokványos forgással befejezzem a kűrt…

 

Űrmészáros pofát vágott, amikor felesége arra kérte, noszogassa fiát és lányát, kukkantsanak már be a nagyszüleikhez, különben rendes ruhájukban teljesen eláztatják könnyeikkel a Marsot. És mert panaszkodhatnékje nem ismert határt, azt is szóvá tette, hogy nincs egy rendes ruhája, amit az iskolai évzáróra felvehetne.

 

– Álljatok elém tüstént, gyerekek! – szólt vérmesen a szigorú mészáros. Éppen nem a rendes ruhája volt rajta.

 

– Te, Bárdolatlan Puskatus, és te, Piros Arcú Csizmaszár, két anyaszomorító kölyök, mit hallok?! – szólította megszokott barátságosságával két, maga nevelte lurkóját. – Nagyanyaszomorítókká váltatok? Mi a borjúszemű szamárbőgéses kustifája történik ebben a házban, miközben én az űrmészárszékban helyt állok a folytonos szabadesésben? Rögtön összeakad a bajszunk, ha szabadidőtökben nem látogattok anyai nagyszüleitekhez…

 

„Bezzeg az én szüleim szóba sem jöhetnek” – dohogott magában, mert csak az űrökrök között volt bátor és messze hangoskodó, a felesége társaságában űrnyuszmuszként viselkedett.

 

Űrmészáros két gyereke születésük óta nem ellenkezett, megfogadták, amit meg kellett fogadniuk. De mert szabadidejük nem akadt, hiszen Puskatus céllövészetre járt, Csizmaszár pedig népitáncoskodott az országos hírű iskolai együttesben, egész tanítási évben nem jutottak el a Marsra, szünidőben pedig az árvagyerekek ingyen vacsorájára gyűjtöttek adományokat úton és úttalan utak környékén, ahol még az eldobált szemetet is összegyűjtötték.

 

Űrcukrászékon volt a sor.

 

Fiuk, Keserédes Csócsó, egy picit cukorbajos volt, ezért kímélniük kellett. Lányuk, Tejszínhab Tortán pedig, mert minden apróságtól hamar összement, az orvosok szerint egyelőre nem vállalhatott semmiféle megerőltetést. Harmadik gyermekük, Szivárványhátán Csusszanó jó egészségnek örvendett, de határozatlanságával sok(k)ségbe döntötte környezetét. A szülők és a városnegyedi elöljárók nem tartották alkalmasnak nagyszüleik gondjainak enyhítésére.

 

A rendes ruhájú nagyszülők el voltak egy darabig a Marson. Beszélgettek, kávézgattak, sörözgettek. Várták, hogy eljöjjön az ember világának kora, az ő idejük. Addig nézték az űrtévében az űrsorozatokat, amíg elunták magukat, és napról napra öregebbek lettek.

 

Az ember is tükörbe nézett, vagy nem nézett, nem tetszett neki, amit ott látott, ezért még inkább lekókadt a bajusza. Egy szép napon, amikor a szoláris nap győzedelmesen delet mutatott, felkerekedtek, vagy nem kerekedtek, hosszan utaztak, vagy rövid ideg, elég az hozzá, visszatértek a Földre. Jó szomszédjaik örömmel fogadták őket. Azt állították vagy csak úgy mondták, hogy semmit sem öregedtek.

 

– Nyilván – mondta Űrkovácsék fia, Nyúltalpas Fájlvadász –, mert a Marson a napok jó háromnegyedórával hosszabbak, mint a földön. Hát ezért.

 

A rendes ruhájú ember és a rendes ruhájú asszony beszélgettek, kávézgattak, sörözgettek, és sorra kapcsolták a tévén fogható összes csatornákat. Híradásokat néztek, filmeket néztek vagy nem néztek szerelmesekről, világkörüli utazásokról, futballbajnokságokról és szakácsversenyekről. Még rendesebb ruhákat hordtak, őszülésüket hajfestékkel leplezték. A még rendesebb ruhájú ember hegyesre penderítette bajuszát, és ügyelt arra, hogy még véletlenül se akassza össze valakivel.

 

Vasárnaponként unokáikat látogatták. Az unokák pedig, mert akadt valamennyi idejük, mogyoróhéjban gyönyörű mesékkel szórakoztatták őket arról, hogy eljön az ember világának kora, az ember világának az ideje.

 

Az ilyen égig érő mesék hatására megtorpant – vagy nem torpant meg, ki tudja? – a mindig rendes ruhájú emberek öregedése. És még ma is élnek, ha meg nem haltak.