FAZAKAS ATTILA
Versek
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 02. (712.) SZÁM – JANUÁR 25.

Talizmán

 

Valahol máshol tartotta,

tatarozta a lelket. Látott

sok embert, volt gyakorlata.

Gondosan összehajtogatta,

jól elcsomagolta. Mint

ami még valamire jó lesz.

Megtanulta ezt is. Ahogy

annyi mást.

Korpán a lefordulást, a fogást…

De utálta, de tudta: másként nem lehet.

Tűrte, cipelte, magában

nem nevetett. Lélegzetébe

rejtette, egy tétova mozdulatba,

vagy filcpróbaként remegett

a csuklóján, a fáradt alkar izmán.

Talizmán. Néha már ő sem

tudta, hogy hol van. Élek, mondta,

élek. Mintha kést mondott volna,

kések… Nehezen őrzött

rejtekhelyeket, rejtjelet. Egyszer-

máskor kipakolt, s aztán sietve

újra mindent át-, felforgatott, ismét

berendezkedett. Máskor

a tűrődések nyomait vizsgálta

rajta. Hogy minek ez az egész?

Ócska színházasdi, minek létkérdése

képmutogatás, penész… Ilyenekbe

keveredett bele, ilyenek keverték fojtón.

De nem adta mindenkinek. Nem

is őrizte. Ha meglenne fotón…

De néha megvolt, máskor

meg elejtette. Nézett, semmit

nem nevetett.

S ettől – már – nem szenvedett.

 

 

Aranyhal(ál)

 

Tudod, haletetés

     közben érted

meg a lényeget –

    (néha megérted

te is), amikor a szárított

bolhát éjféltájt beszórod

 

– ahogy ez a kövér

aranyhal narancsszín uszályban

felszínközelbe jön,

tátog, kering,

    kifulladva kapkod…

 

      …te sem különben,

          te is

ugyanígy, ennyiért – egész napon át

        hogy szórják, szitálják

már a mannát, te pedig

a morzsákért

                    felsiess,

uszályos lelkedet csóváld,

  meg-meglebegtesd,

felúszhass hálásan, s ott

   fulladásközelben –

           tátogj,

           keresgélj,

    tátogj,

    keresgélj

keresgélj,

           tátogj…

 

 

Partszél

 

én most már csak

egy olyan príma gyöngyházfényű

villantót

(…………………………)

amilyennel az öregem horgászott –

egy olyant

ha lehetne

 

azon a nyáron

amely már szét nem bontható

ajándék maradt

a Nagy Varázsló életet mutat

és elpakol sietve mindent körülötted aztán –

könnyű ezt így, könnyű

Igazi Megasztár

könnyű

udvariasságból még tapsikolni is Neki

semmi sem csodálatosb minálunk, ugye –

 

s hogy nincs hová dobnom

forgatom, pörgetem ujjaimmal

nézem a játékos fényét

a játékos fény is néz engem

hisz ismeri jól ez a szem

ha törli is magát tudja

 

mert hol az a víz

hol az a fény

az a hal, az a gyermek

s hol az az apa

ismétlem: Apa

öröklétnek fel-feldobott,

felmutatott partszéleket

a nyarat

együtt átdobálni már

 

Medalion

 

mert

van nekem szabadabb lépésem is valahol

szabadabb tekintésem

szabadabb fordulásom

szabadabb szabadulásom

van nekem van nekem

szabadabb s benne legeslegszabadabb –

 

kicsinyke hit

ott jön-megy, sertepertél

tör-zúz, felforgat, dúl-fúl

      semmihez sem ér

 

 

Fejmozi

 

fejmozi minden, dé I

I akár te, akár téged néznek I

I csakhogy I

I kiknek fülük hallásra, szemük látásra I

I azok I

I szotyiznak I

I moziznak,

 tévéznek I

 

 

Mandzsetta

 

hiába, hiába, tudod, hogy hiába –

az oltár nyitva feledve, kicsapva, kitárva

s abban is mind a Bárány vérzik el,

ha a kegyetlenség halk párnacsatáit

csak szóban végzik el –