Zsidó Ferenc
Huszonnégy
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 16. (726.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Részlet egy készülő regényből

Nincs más hátra, mint előre. Mintha menekülne, úgy kopogott be Vajda Gergely a tömbház 18-as lakrészének ajtaján. Nagy András. Persze, Bandi bácsi, a lépcsőházfelelős. Őt elvileg jól ismeri, minden hónapban találkoznak, huszadika tájban, amikor Bandi bácsi vízóra-leolvasásra jön. Váltanak pár szót, ő közben megnézi és bemondja a fogyasztást, Bandi bácsi bejegyzi a füzetébe, hogy hány köbméter, s kalap. A felesége, Mária néni végzi a lépcsőház takarítását. Jól jön egy kis pluszpénz, kicsi a nyugdíj. Persze – villant be Vajdának –, Mária néni az, aki ki nem állhatja a bicikliket, aki a szárítóban mérgesen ide-oda lökdösi őket takarításkor… Hisz elmondott mindent a hely szelleme… A hely szelleme? Most, jó pár óra teltével már Vajda sem volt biztos benne, létezik-e egyáltalán. (Eszébe jutott az is, a szárítóban még milyen görcsösen próbált ragaszkodni a diszkrécióhoz, hogy nevek nélkül jöjjenek a történetek. Most már látja, ez lehetetlenség, és különben is, neki ezzel a munkával pont a diszkréció mögé kellene belátni, túllépni a komfortzónán.)

 

Szóval Nagyék… A lépcsőházban sokan nem szeretik őket, de hát ez már csak így szokott lenni: lépcsőházfelelősnek lenni hálátlan feladat. Mert egyiknek ez nem tetszik, másiknak az. Egyesek minden második évben kimeszeltetnék a lépcsőházat, mások morognak: öt éve sincs, hogy mázoltak, miért kell már megint. És Bandi bácsinak meg kell győznie egyiket is, másikat is. Egyesek azt pletykálják róla, csak azért vállalta el a lépcsőházfelelősi tisztséget (mit tisztség? – alja, riherongy munka…), mert így nem kell fizetnie a közköltséget. Merthogy az a „honorárium”. Vajda Gergelyt ez nem érdekelte. Kopogott, mert beszéltetni akart, mert erre vállalkozott.

 

– Igen! – hallotta bentről.

 

– Jó estét! – lépett be.

 

– Adjon Isten. Mi van, elfelejtettem leolvasni a vízórát? – kérdezte Bandi bácsi nem túl szívélyesen.

 

Úgy tűnt, nem szerette, ha a lakásán zavarják. Nem csoda, hisz ez többnyire azt jelentette, valami gond van, kiégett a pincében az égő, vagy eldugult a kanalizálás, netán bűzlik a szellőző, mert beledöglött egy madár.

 

– Dehogy! – próbált hát kedélyes lenni Vajda Gergely.

 

– Akkor? Valami gond van?

 

– Nincs az égvilágon semmi, épp csak beütöttem magam egy percre, hogy beszélgessünk kicsit.

 

– Beszélgessünk… Az asszony még hátul van a disznóknál, a fene tudja, mit szöszmötöl annyit, már el van esteledve. S hát miről kívánna beszélgetni?

 

– Hát… Így, erről a tömbházról… – köntörfalazott Vajda.

 

– Aha. A lépcsőházról? Príma lépcsőház, mit mondjak! Szerintem maga jobb helyet is találhatott volna…

 

Magázódtak. Bandi bácsi még afféle régi vágású polgár volt, aki tisztelte a diplomás embert, tanárt, mérnököt, effélét le nem tegezett volna.

 

– Nem vagyok én egy szikrával sem jobb, mint más, Bandi bácsi…

 

– Hát… Magával könnyű szót érteni. Ha pótolni kell valami javításra, nem sokat húzódozik, még közmunkára is eljön azzal az úri kezével…

 

– Ez így van rendjén… – szerénykedett Vajda, kinek, szó ami szó, jólesett a dicséret. Főleg az úri kezek.

 

– Jut eszembe – csapott a homlokára az öreg –, a padláson kicsit rendet kéne rakni, a cseréptörmeléket összeszedni. Nem jön fel, hogy nézzük meg?

 

Ez volt az öreg stratégiája: ha valami tennivaló került, először csak egy-két embert avatott be, akiket meggyőzött, maga (vagyis az ügy) mellé állított, akkor aztán jöhetett az egészpályás letámadás.

 

Vajda Gergely egyedül szeretett volna menni a padlásra, és valamivel később, munkája befejező mozzanataként, ezért most megpróbálta lebeszélni az öreget:

 

– Hagyja el, Bandi bácsi, megnézzük holnap-holnapután. Most már sötétedik, úgyse látunk jól.

 

– Igaza van. Egy gyűlést se ártana összehívni, nemrég kaptunk egy felszólítást a rendőrségtől, hogy a saját biztonságunk érdekében szereltessünk kaputelefont.

 

– Szereltessünk…

 

– Jó-jó, de az pénzbe kerül! Abba mindenkinek bele kell egyezni. Ezért kéne összehívjam a lépcsőházat…

 

– Aha…

 

– De már előre irtózom, mert úgy húzódoznak. Mintha minden héten volna egy gyűlés… Mondja meg maga is, gyakran van?

 

– Ugyan dehogy! Rég volt legutóbb, amikor a lépcsőházi világítás…

 

– Látja! – csapott le az öreg Vajda mondatára. – De amikor kell, akkor kell! Bezzeg régebb mindegyre összeverődtünk, csak úgy, hogy találkozzunk, most kerüljük egymást, mintha mindenki utálna mindenkit. Pedig nem, csak ez az örökös sietség s a tévé, s a fityfene!

 

Vajda egyetértően bólogatott. A fityfenét nem értette egészen pontosan, de voltak elképzelései, mire céloz az öreg.

 

– Tudja maga, micsoda összejövetelek voltak itt még húsz-huszonöt évvel ezelőtt?

 

Vajda kikerekedett szemmel nézett rá:

 

– Milyenek?

 

– Húsvétkor például a lépcsőházban összeverődött az egész férfi. Egyet énekeltünk az asszonyoknak, hogy visszhangoztak a folyosók, s aztán csoportokba verődve végigjártunk, s megöntöztünk mindenkit. Illároztunk is egy kicsit, na. De csak módjával. Az asszonyok nem haragudtak, inkább velünk ittak. Névnapoztunk is. S hajjaj… Volt úgy, hogy a második emeleti folyosón karácsonyi báloztunk. Zenésszel, mindennel, ahogy illik. Hajnalig táncoltunk. Ej…

 

Vajda elismerően füttyentett.

 

Az öreg egészen megszépült a lelkes emlékezésben, arca felderült: bőre egészséges-pirospozsgás volt, szinte ránctalan, nem olyan fakó és petyhüdt, mint az idősebbeké általában.

 

– De az más világ volt! – folytatta Bandi bácsi. – Az is számított, hogy sokan voltunk egyidős-formák, akik ide költöztünk. Mindenki összejárt mindenkivel. Beütöttem magam valahová, egyből étellel, itallal kínáltak. A Gábosék leánya félig itt nőtt fel nálunk. A feleségem mindig úgy terített, hogy egy tányérral több volt az asztalon.

 

Vajda elismerően füttyentett.

 

– Na, látja, akkor könnyű volt elvállalni a lépcsőház-felelősséget! Akkor még volt közös akarat.

 

– Azért most is… – próbálta mondani Vajda, de Bandi bácsi leintette:

 

– Lassanként szétment minden. Egyesek elköltöztek. Mások itt maradtak, de megváltoztak…

 

Mintha Irma nénit hallaná! – fordult meg Vajda fejében.

 

– Régebb örültek, amikor mentem vízórát leolvasni. Most alig várják, hogy kihúzzam a lábam. Mert éppen a Barátok közt-öt nézik vagy az Éjjel-nappal Budapestet, vagy tudom is én, melyiket, annyi adás van, a fene se tudja számon tartani.

 

– Bandi bácsinak nincs kedvenc műsora?

 

– Én is nézek, de csak egyet. A Jóban-rosszbant. Igaz, hogy már a háromszáznegyvenkettedik résznél tart, de azt szeretem. Abban aztán benne van az egész életünk, lássa-e!

 

– Aha.

 

– Na, de hagyjuk a televíziót a csodába, arról akartam beszélni, hogy lassanként megváltozott a menet itt a lépcsőházban is. Ahogy az egész világban. Azt hiszem, azzal kezdődött, hogy meghalt Géza.

 

Vajda nagyot nézett:

 

– Az Irma néni férje?

 

– Az hát. Ha jól emlékszem, néggyel vagy öttel volt nagyobb, mint én, elég hamar elment. Élhetett volna még szegény. Erősen sajnáltam. Komoly, ügyes ember volt.

 

– Nem volt… Hogy is mondjam: papucsférj? – kérdezte Vajda, mert az Irma nénivel folytatott beszélgetés során az a benyomása támadt.

– Papucsférj? Jó férj volt, kérem szépen! És jó szomszéd! Ha tudott, segített, ha nem, nem bajlódott! Hány költözést, meszelést végigcsináltunk együtt! Hány embert kisegített a bajból! Hol pénzzel, hol egyébbel. De hát maga ezekről nem hallott semmit?

 

Vajda megrázta a fejét, hogy nem.

 

– Hiába, hálátlanok az emberek. Hamar felejtenek. Pedig Füleinének például lett volna, amit meséljen! Fiatal házasok voltak, elég kikapós fehérnép volt, vagy legalábbis úgy hírlett. Mostanában mintha le volna csendesedve egy kicsit…

 

Vajda erre a lecsendesedésre nagyot nyelt.

 

– S az ura is… – folytatta Bandi bácsi. – De akkoriban még egymást érték a patáliák. Marika bizony sokszor meghúzta magát Géza bácsiéknál, ha szorult a kapca! Mert Fülei János akkoriban még erősen féltékeny volt, és ha megneszelt valamit, eltángálta az asszonyt. Az állítólag magához járatta a leánykori szeretőjét. Én ezt nem láttam, úgyhogy nem állítom, de azt már sokan beszélték, hogy egy alkalommal János kiállta a nagy sort a boltban, vett egy kiló húst – maga még emlékszik-e, milyen volt az ántivilágban, alig lehetett egy kicsi húshoz hozzájutni?; Vajda bólintott, mire Bandi bácsi folytatta –, szóval hazavitte a húst, s meghagyogatta Marikának, hogy amire a munkából hazajön, süssön neki flekkent. Az asszonyka állítólag a szeretőjével végére járt a húsnak, s hát amikor az ember hazaér, sehol semmi. Hol a hús, te asszony, kérdezte, hát nem készítetted meg? Hát azt biza megette a macska, bökte ki az asszony. Meg-e?, szikrázott a János szeme, azzal elővette a konyhamérleget, s rárakta a macskát. Az épp egy kilót nyomott. No, te asszony!, intette oda Marikát: ha itt a macska, akkor hol a hús? S ha itt a hús, hol a macska? S bizony, nem vette tréfára a dolgot, elsupákolta a fehérnépet. De úgy látszik, nem volt nagy eredménye, mert Marika édes ettől még kikapós maradt. S ha észrevette, Jánosnál megint betelt a pohár, egy-két napra meghúzta magát Keszegéknél. Géza bácsi védőszárnya alatt biztonságban volt. Aztán lassan lecsendesültek Füleiék. Túlságosan is. Mostanában olyan nyomott ez a János, alig lehet egy szót kihúzni belőle. S Marika édes… Hát, az idő vele is kezd eltelegetni… Alighanem elmaradoznak a szeretők…

 

Vajda hitetlenkedve hallgatta az öreget. Ez a sztori: mintha egy múlt századi anekdota volna. Ki tudja, hol olvasta, hallotta Bandi bácsi, s beépítette a Füleiék életébe... Hiába, az öregek nagy hantások tudnak lenni, de úgy, hogy meg vannak győződve, ők csakis a színtiszta igazságot mondják…

 

– Nem is tudom… Ez tényleg… – motyogta, mert kételkedését nyíltan nem akarta kifejezni.

 

– Már én se. De azt igen, hogy macskái mindig voltak Marika édesnek, akkor is, most is.

 

– Azt én is láttam…

 

– Igen? – húzta föl a szemöldökét az öreg.

 

– Náluk is voltam beszélgetni…

 

– Aha… – bólogatott sokatmondóan Bandi bácsi.

 

Vajda érezte, kezd kínos helyzetbe kerülni, így hát visszakanyarodott az iménti történetre:

 

– Mintha egy falusi komédiából volna ez a jelenet…

 

Az öreg legyintett:

 

– Elég sok itt a falusi származék. Legalábbis azok, akik az első szériában költöztek ide. Hisz tudja, mi volt a kommunisták jelszava: urbanizáció!

 

Vajda elmosolyodott, s csöndes hangon mondta:

 

– Hogyne tudnám, Bandi bácsi, ahol én gyermekeskedtem, az a blokk is így nézett ki...

 

– Színe városi, a fonákja falusi, van is fonákolás elég, ugye? – kérdezte együtt­érző­en az öreg.

 

– Van, van!

 

– Elég, ha megnézzük például Sima Lacit.

 

– Az özvegyembert mondja a földszintről, ugye?

 

– Azt, azt! Ő is csak teng-leng, kallódik, amióta beköltözött. Sóhajtozik, a teheneken s a kaszálnivalón jár az esze. Még most, húsz év után is. Tudom én jól, milyen ez…

 

– Hm…

 

– De ami azt illeti, neki jobb volt, hogy beköltözött…

 

– Ezt hogy érti?

 

– Nem volt egészen tiszta dolog, hogy halt meg a felesége…

 

– Hogyhogy? – ütközött meg Vajda. – Nem ráesett a…

 

– De. Úgy lehet, igen… Habár…

 

– Kicsit túl misztikus a történet ugye?

 

– Én nem tudom, mi az a misztikus, s azt se mondom, hogy nem úgy volt. Végtére is a rendőrségi kivizsgálás lezárult, Lacit nem csukták le…

 

– Úgy láttam, Istenfélő életet él…

 

– No, azon nem csodálkozom! De hagyjuk a Simáék dolgát, az már el van igazítva. Nézd meg Lajtáékat! Ott az asszony a falusi származék. Laci mindig is úri fiú volt, a szülei mérnököt akartak csinálni belőle, aztán villanyszerelő lett. Elvette ezt a Sárikát, ideköltöztek, de a kicsi asszony azt szerette volna, ha hétvégenként futnak haza, segítgetnek a mezei munkában. Lajtának ehhez nem fűlött a foga, három-négy alkalommal kiment, mígnem egyszer almaszüretkor leesett egy fáról, na, azóta farhámba ült. Azt mondja, s lehet, igaza is van, hogy ő a finom műszerekkel kell foglalkozzon, neki nem való a durva munka. Így az asszony egyedül jár haza, vagy a két leánykával, Laci pedig szerelgeti a villanyt…

 

– Vagy számítógépes játékot játszik… – tette hozzá Vajda rosszallóan.

 

– Tudja a szösz, hogy mit játszik, csak azt látom, hogy ez örök bosszúság forrása. Falusiból nem tud városi lenni soha, s fordítva se.

 

– Legjobb, ha meg se próbálja, mert az nyögvenyelős lesz…

 

– Ahogy mondja! Én például soha nem felejtettem el, honnan jöttem. Amikor ide költöztünk, az első dolgom az volt, hogy ide hátra azt a kicsi disznópajtát fölhúzzam, melléje nyúlketrecet. Páran még követték a példámat, de ugye aztán volt, aki menetközben beleunt. Én nem, kérem szépen! Tudom, sokan azt hiszik, törvénytelenül építettem azt a pajtát, pedig higgye el, bért fizetek a tanácsnak!

 

– Aha…

 

– Igaz, a pajta mögött egy kicsi részt még bekerítettem, hogy legyen ahol egy paradicsomot, salátát megtermelni. Mert úgy esik jól. Látja, disznót, nyulat tartok most is, de a lakásban nincs állatszag. Nincs, ugye? – nézett Vajdára, mire az megrázta a fejét. – Mert rendesen tisztálkodunk, s a kúrálós cipőnket lehúzzuk az ajtó előtt.

 

Persze, persze – somolygott magában Vajda –, az már más tál tészta, hogy egyeseknek nem tetszik, hogy a folyosón bűzlik a sáros, szaros cipő…

 

– Nem is költöznék én a központba – bizonygatta Bandi bácsi –, mert ott nem engedélyezik a disznótartást a szaga miatt. Itt a városszélen még megtűrik.

 

Vajda tudta, az újságban is írtak róla, hogy az önkormányzat lebontatta a központi lakónegyed körül épült disznópajtákat, esztétikai és higiéniai okokra hivatkozva.

 

– Amiért állatot tart az ember, nem kell azért feltétlenül büdösnek lenni! – folytatta eszmefuttatását az öreg. – De az emberek rosszindulatúak. Tudom jól, azt is mondogatják, csak azért csinálom a lépcsőházfelelősséget, mert így nem kell fizetnem a közköltséget. Mondják, ugye? ­– meredt rá Vajdára.

 

– Hát…

 

– Nem érdekel! Lehet, az a bajuk, túl sok mindent tudok róluk. Hogy túl sokat látok. Látom, mit esznek, mit isznak, milyen a fürdőszobájuk, látom, ha ott a tegnapi mosatlan a kagylóban, ha kosz van, érzem, ha veszekedés volt…

 

Lehet, hogy ebben leli örömét az öreg?, gondolta magában Vajda, de nem szólt semmit.

 

– Volt úgy, hogy rajtakaptam valakiket – folytatta az öreg –, volt úgy, hogy valaki mindenáron szét akarta tenni nekem a lábát, ne kérdezze, hogy ki; hallottam sírást és üvöltözést, szóval tudok én mindenkiről mindent. Főleg az idősebbekről, na! – tette hozzá, amikor Vajda kissé bizalmatlanul nézett rá. – Mert a fiatalabbakról, akik későbben költöztek ide, mint maguk is, már nem épp annyit…

 

Vajda kedélyesen felnevetett: Szerencsére! – gondolta magában.

 

Bandi bácsi elhallgatott, lemondóan legyintett. Aztán folytatta:

 

– Régebb tudtuk, hogy ki honnan jött, kiféle-miféle, hogy hol dolgozik. Olyan egyforma-formák voltunk. Most egészen másként állnak a dolgok. Egyeseknek fölvitte az Isten a dolgát, mások legatyásodtak…

 

– Ez így természetes…

 

– S ez a munka is… Van itt most már kérem művész is, tanár is, gyári munkás is, üzletember is, dologtalan is, épp csak egy miniszter hiányzik…

 

Vajda vihogott.

 

– Igaz is, ilyen író-féléből is van még egy magán kívül, ez a Szép… Igaz, hogy ő nem abból él. Habár… Ugye, maguk jól megvannak?!

 

Vajda elhúzta a száját.

 

– Hát…

 

– Nekem egyszer megmutatta pár írását, hát azok erősen szépek voltak. Egyet le is másoltam magamnak!

 

– Csakugyan? – kérdezte Vajda halványan.

 

– Egyszer van érzéke az íráshoz, az már biztos! Nem is értem, hogy nem lett belőle valami komolyabb…

 

Vajda hallgatott. Nem akarta összezavarni Bandi bácsit, nem vallotta be neki, hogy szerinte a Szép Jenő irományai pancserságok. Tekintete mégis árulkodó lehetett, mert az öreg elbizonytalanodva azt kérdezte:

 

– Vagy maguk…?

 

– Ugyan, dehogy!

 

– S akkor…?

 

– Egy-két írását láttam, azok nekem nem nagyon tetszettek, de azért még lehet jó… – óvatoskodott Vajda.

 

– Aha! – nézett furcsán az öreg, és Vajda látta, most azt gondolja, ezeken a mai fiatalokon a fene se tud eligazodni. Bezzeg…

 

És rá is kezdett:

 

– Régebb mintha nagyobb tekintélye lett volna az íróembernek. Igaz, mintha nem is voltak ilyen sokan…

 

– Meglehet… – bökte ki kedvetlenül Vajda.

 

– Mintha ott is bizalmatlanság volna. Nem úgy, mint éz én időmben… De azért így is meg kell próbálni szót érteni mindenkivel. Itt a lépcsőházban is, ha már egy födél alá kerültünk…

 

Vajda szinte rávágta, hogy ő inkább senkivel sem próbál meg szót érteni, de aztán eszébe jutott, hogy hát akkor most mi a fenét csinál. A pokolba ezzel a riportosdival. Aztán erőt vett magán.

 

– Akartam kérdezni, van-e tudomása róla, miféle dolgok vannak itt a lépcsőházban, hogy például Szépék terrorizálják Kántor Gézáékat…

 

– Azt hiszem, Gézáék egy kicsit eltúlozzák ezt az egészet…

 

– Nekem is az volt az érzésem…

 

– Ha engem kérdez – mosolygott kajánul Bandi bácsi –, kellenek ők egymásnak, mint nappalnak az éjszaka. Szépéknek kell a döngetés, Kántoréknak a szekálás. Ha egyik elköltözne, a másik csalódott volna, élete értelmét veszítené, szerintem rövidesen követné az elköltözöttet, hogy ismét együtt lehessenek…

 

Vajda elnevette magát a különös teórián.

 

– Ami azt illeti – folytatta az öreg elkomolyodva – sajnálom ezeket a fiatalokat, de egy kicsit össze kéne szedjék magukat. Szépné kapitális egy fehérnép, az biztos (így mondta, kapitális, Vajda nem tudta, mit jelenthet Bandi bácsi számára a szó, de abból, ahogy mondta, sejthető volt), de első alkalommal helyre kellett volna tenni! Úgy tudom, Gézáéknak Németben is elég gyengén áll a szénájuk. Másokat ennyi idő után már alkalmaztak végleges szerződéssel, ők most is csak féléves turnusokban vannak…

 

– Szóval velük is van valami bibi, ugye? – próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból.

 

– Szépék nem mondtak semmit?

 

Vajda megrázta a fejét.

 

– Irma se?

 

– Nem – válaszolta egyre csodálkozóbban Vajda.

 

– Akkor nekem sincs, amit mondjak – vonta meg a vállát Bandi bácsi.

 

– De valami csak van…

 

– Jobb, ha nem forszírozzuk…

 

Na te, immár egy rejtéllyel is gazdagodtam! – állapította meg Vajda mosolyogva, majd arra gondolt, talán jobb is nem megtudni minden titkot.

 

– Biza, tűrni is kell egymásnak, ha úgy hozza a sors! – váltott témát az öreg. – Itt vannak például Kincsesék. Vagy Kalányosék. Ők ugye az átlagnál hangosabbak…

 

Vajda vihogott magában: milyen eufemizmusokat használ, Bandi bácsi!

 

– Én megszoktam, de sokakat zavar… – szőtte tovább a mondókáját az öreg. – Egy időben felmerült, hogy figyelmeztetni kéne őket. Vassék mondták, hogy egy gyűlésen hozzam szóba a dolgot, de én azt mondtam, mindenki úgy él, ahogy tud. Aztán egyszer valaki becsúsztatott egy cédulát az ajtójuk alatt, hogy ne patáliázzanak annyit. De erről maga is tud, ugye?

 

Vajda bólintott, majd arra gondolt, micsoda fintora a sorsnak, hogy Kincseséknek és Kalányoséknak, akik tényleg zajosak, nem döngetnek az alsó szomszédjaik, hogy csendesebben, Kántoréknak pedig, akik viszonylag csendesen élnek, igen.

 

Az öreg pedig folytatta:

 

– Sokan úgy tudják, én voltam, sajnos Kalányosék is, de higgye el, nem én voltam! Magának megmondom, mert tudom, hogy tud hallgatni: Irma néni volt.

 

– Komolyan? Pedig nem is hall jól! – röhintette el magát Vajda.

 

– Hall az annyit, amennyit kell. S tud annyit mondani, amennyit kell… Na, mindegy. Az egészből csak azt akartam kihozni, hogy én megpróbálok mindenkivel szót érteni, mégis egyre több a haragosom. Amennyire én tudom, amióta itt élek ebben a lépcsőházban, csak egy embert sértettem meg úgy, hogy tán még egy kicsi szándékosság is volt benne.

 

– Ugyan kit? ­– kérdezte Vajda kíváncsian.

 

– Váncsát… Egyszer meg találtam kérdezni, hogy nem volna-e jobb, ha kutyák helyett inkább gyermekekben gondolkodnának… – mondta az öreg pisolyogva, úgy, hogy látszott, nincs lelkifurdalása, s ha úgy adódna, most is megkérdezné.

 

– Brr! Bandi bácsi! Hát ez elég kemény volt…

 

– Nem tudtam megállni… De látod, lett foganatja: nemsokára aztán született gyermekük, igaz, csak egy.

 

– Ez kényes téma, nem illik az ilyesmit forszírozni.

 

– Igen. Manapság egyre kevesebb dolgot illik forszírozni. És egyre könnyebben haragszunk meg. Valósággal keressük a lehetőséget…

 

– Ebben van egy kis igazság…

 

– Mindegy. Nagyanyám úgy mondta: Még mindig jobb, ha haragszanak rád, fiam, mintha nem törődnének veled! S ha nem egyéb, igaza lesz. Mert így vénségünkre…

 

– Arra nem gondoltak, Bandi bácsi, hogy visszaköltözzenek falura? – vágott közbe Vajda, hogy elejét vegye a siránkozásnak.

 

– Oda már nem lehet, fiam. Túl rég eljöttünk. Arra viszont gondoltam már, hogy a lépcsőházfelelősségről lemondok. De még nem döntöttem el száz százalékra. Lemondani csak egyszer lehet…

 

– Az már igaz…

 

– Amíg még bírom magam… Mert aztán eltelik pár esztendő, megvénülünk (Vajda elmosolyodott: milyen jó, hogy hetvenhez közel tud a vénségről úgy beszélni, mint ami még ezután következik!), megrokkanunk, nem fogunk tudni lejárni innen a negyedikről, ülhetünk itt magunknak a tévé előtt! Az se lesz, aki ránk nyissa az ajtót…

 

– De hát vannak gyermekeik, nem?

 

– Azoknak annyi bajuk van, nem érnek rá velünk törődni…

 

– Hm…

 

– De nem is várjuk el tőlük! Amíg lehet, intézzük a dolgainkat, s amikor már nem, ott az öregotthon…

 

– Na látja, régebb ez se így ment…

 

– Most épp maga hozza elő… – kedélyeskedett az öreg.

 

– Ragad rám…

 

– Mindegy. Amíg lehet, matatni kell. A disznót is inkább azért tartjuk… Csak azt nem tudom, ki marad a végére… Mert egyedül lenni nem jó… Láthatja, mi lett Irma néniből… S Menyhárt Gizusból is, habár ő még fiatal, neki még kerülhet…

 

– Állítólag nem akar.

 

– Nem-e? – kacagta el magát az öreg.

 

Ekkor matatás hallatszott az ajtó előtt. Ja, Mária néni most húzza le a szaros cipőt, aztán papucsba lép… – futott át Vajda agyán.

 

– Na, végre megjött az asszony! – szólt megkönnyebbülve az öreg. ­– Már azt hittem…

 

– Én akkor mentem is, Bandi bácsi! – szólt Vajda némiképp bosszankodva, amiért a Menyhárt Gizus sztorijáról lemarad. – Majd még beszélünk.

 

– Maradjon még, na! Váltson két szót az asszonnyal is.

 

Vajdának semmi kedve nem volt ehhez:

 

– Nem, most mennem kell… – szabadkozott.

 

Belépett Mária néni, még mindig pihegve. Hiába, ennyi lépcsőt megmászni már nem kis kihívás ebben a korban.

 

– Kezét csókolom!

 

– Üdvözlöm, fiatalember! – szólt az öregasszony, s kérdően nézett az urára.

 

– Kicsit elbeszélgettünk az újságíró úrral. S te hol voltál ilyen sokáig? Már azt hittem, ma éjjel a nyulakkal hálsz! – évődött az.

 

– Látom, fog a figura! Tán ittatok is valamit? – kérdezett vissza inkább kedvesen, mint számonkérően Mária néni.

 

– Atyaég, jó, hogy mondod! Elfelejtettem! Várjon egy percet, fiatalember, töltsek valamit!

 

– Ne haragudjon, Bandi bácsi, most inkább nem!

 

– Pedig így estére kelve nem volna rossz… Könnyebben elaludna.

 

– Nem tartunk még ott…

 

– Aha, dolga van még… Nem csoda: fiatalember… – kajánkodott az öreg.

 

Vajda elértette a célzást; nem volt kedve magyarázni, miféle munkára gondolt.

 

– Jó éjszakát, minden jót! – köszönt el.

 

– Minden jót, fiam. Minden jót!