SELYEM ZSUZSA
Nagyanyánk megérti a fraktálokat
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 18. (728.) SZÁM – SZEPTEMBER 25.

Igen, muszáj nekünk is menni, névnap vagy húsvét, valami ilyesmit suttogott Anya, tuti, hogy nem mennybemenetel, Anya közben telefonál, és integet, mint a hülyéknek, hogy siessünk. Pedig szuper alibim volt arra a vasárnapra, leginkább az, hogy nem bírom, hogy a puszi-puszi és a hogyvagy után máris veszekednek. Mindig. Lehet, hogy ez nem is alibi, hanem igazi dolog, maga a történés, bár nem tudom, mert történni olyankor nem történik semmi, vagyis ugyanaz történik mindig. Marci persze nem szokott kikészülni tőle, mert hát ő messze van, vagyis nem tudom, hogyan csinálja, ő azt mondja, fejben dolgozik, és mondjuk ez igaz is, matekból és fizikából nem csak színtízes, hanem mindenféle versenyeken vesz részt, úgy csinálja, mintha nem csinálná, anya kérdezi reggel, hová mész, Marci nyugodtan visszaszól az ajtóból, hogy olimpiász, Anya, és már ott sincs, és aztán csak halljuk, hogy megint nyert, de Marcit az se érdekli, attól is távol van.

 

Szóval nagyanyánk és ünnep és anyánk és a szokásos: terített asztal és ordító tévé, Anya a puszi-puszi és a hogyvagy után egyenesen a konyhába megy, egy pohárba vizet tölt és leküldi vele a fejfájáscsillapítóját, Marci és én leülünk az asztalhoz, és felváltva válaszolgatunk nagyanyánk kérdéseire. Nagyanyánk viszont hiába, hogy minket kérdez, szemével Anya mozdulatait követi, és látja, hogy valami van, és ilyenkor mindig azt is tudja, hogy miért van valami, azért, mert Anya egyedül nevel minket, és ez rajta is, rajtunk is meglátszik, ezt mindjárt mondani is fogja jó hangosan, egyelőre viszont próbálja visszatartani, nem vesz lélegzetet se, annyira próbálja, mert tudja, hogy a levegővel csúszna is ki a száján az óriási nagy mamutigazság, amire Anya úgy fogja érezni magát, mint Kankai, az állatkerti nőstényoroszlán az örökbefogadás gondolatára. Vagy mint egy tiszavirág, amikor éppen behúzza a gravitáció. Vagy mint a parkour, aki elfelejtette, hogy az éppen következő épületet a tegnap lebombázták. Abbahagyom, pedig én ezt vágom úgy, mint Marci a valóság-deriválást.

 

Semmitmondó hang: ajtócsapódás. Felrezzenünk. Anya valószínűleg most próbálja sokadszorra a slusszkulcsot beilleszteni az önindítóba, nagyanyánk pedig mély sóhaj kíséretében, hogy a páholyokban és az erkélyeken is hallhassák, és esetleg mi is felneszeljünk, leteszi a távirányítót, amivel néhány pillanattal korábban megteremtette a mély sóhajához szükséges csendet. Mielőtt rázendítene az anyátokahibás-litániára, hatásszünetet tart, valamivel hosszabbat mint máskor, mi meg ránézünk, Marci úgy, hogy nagyanyánk arcán megjelenik valami zavar, szeméből meg kileskelődik az a kíváncsi kislány, aki valaha lehetett. Az se ma volt, de mindegy. Marci megszólal:

 

– Anya szeret téged.

 

Puff neki. Nem hiszek egyik fülemnek se. Nagyanyánk dettó, úgyhogy együtt várjuk, mi lesz ebből.

 

– Most ezt te nem látod, mert éppen azon kínlódik, hogy elindítsa valahogy az autóját, és minél messzebb legyen, ki akar zummolni ebből a rendszeresen és változatlanul ismétlődő helyzetből, mert ha itt marad, akkor ő is ugyanazt mondja, amit ilyenkor mindig. Ahhoz, hogy érezze, hogy te az anyukája vagy, és mi a gyerekei, messzibbről kell nézzen. Ki kell törjön, hogy lássa, mennyire közel vagyunk egymáshoz. Egyszerű, minden fraktálszerűen működik.

 

Nagyanyánk ettől a fraktálszerűentől megnyugszik, végre Marci visszatért a normális hülyeségéhez, gondolja, vagy ha nem ezt, valami hasonlót, mindenesetre nyúl a távirányítóért, mint aki nem ebbe a beszélgetésbe kíván bekapcsolódni. De Marci folytatja:

 

– Várjál, Nagyi, ott van például ez a karfiol. Nézd meg közelebbről: minden szirma egy kisebb karfiol, és azok még kisebb karfiolokból állnak. Vagy gondolj a felhőkre ahogy úsznak az égen: ugyanaz a minta megy, de más léptékben. A felhők nem gömbök, a hegyek nem kúpok, a partvonalak nem körívek, a fakéreg nem sima, és a villám sem terjed egyenes vonalban.

 

– A mackósajtos dobozon is fraktál van, a mackó tálcáján a mackó tálcáján a mackó – mondom én. Nagyanyánk kicsit lehalkítja a tévét.

 

– Már a gyerekkoromban is ilyesmi dobozok voltak – mondja, és eszébe jut az anyukája, akármilyen messze is úszik.