Papp Kinga
A reformáció nem egyház­alapítást, hanem megújulást jelent - beszélgetés Sipos Gábor történésszel, az EME elnökével
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 20. (730.) SZÁM – OKTÓBER 25.

 

 

A 2017-es év a reformáció 500 éves jubileuma jegyében zajlik, nemcsak az egyházi életben, hanem a tudományos élet, a képzőművészet és a közélet terén is számtalan rendezvény kapcsolódik az évfordulóhoz. A munkádban, jelenlegi kutatásaidban milyen rezonanciája van ennek az évfordulónak? Van-e olyan kutatási témád, ami erre az alkalomra született, vagy esetleg felfrissített, újragondolt régi témákkal kapcsolódsz az ünnephez?

 

– A reformáció 500 éves évfordulója az én esetemben inkább arra nyújtott alkalmat, hogy régebben elkészült vagy folyamatosan készülő munkák végre nyomdafestéket is lássanak. Arra gondolok, hogy az erdélyi református egyház zsinatainak iratait már több mint két évtizede gyűjtögetjük, nem egyedül, hanem Buzogány Dezső, Dáné Veronka, Ősz Előd, Tóth Levente kollégáimmal. A tervezett kiadvány 1770 utáni anyagokat tartalmazó 3. és 4. kötete még 2001-ben megjelent, és azóta a nehezebben összegyűjthető 17. századi anyagokkal foglalkoztunk. Az is egyberázódott már néhány éve, végül a reformáció évfordulója nyújtott arra alkalmat, hogy tavaly megjelenhessen az 1. és 2. kötet. Ugyanakkor, mivel reprezentatívnak szánjuk ezt a kiadványt, a 2001-ben megjelent 3. és 4. kötetet egy újabb kötetben foglaljuk össze, mégpedig bővített második kiadásban, amelybe beilleszthetjük az újabban előkerült zsinati meghívókat és más szövegeket. Ha minden jól megy, az idei év végéig megjelenik. Kiadványunk az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltára és a Protestáns Teológiai Intézet egyháztörténeti tanszéke közti együttműködés jegyében született, abba a forráskiadás-sorozatba tartozik, amellyel az egyháztörténet megújítását igyekszünk szolgálni.

 

Református lelkészcsaládból indultál, mennyire befolyásolta a családi háttered a kutatási témáid behatárolását, kiválasztását? Elképzelhető lenne, hogy ne a református egyház története legyen az egyik kutatási területed?

 

– Erre a kérdésre azt felelhetem, hogy nem annyira a családi hátterem befolyásolta a kutatási témáimat, hanem inkább a munkahelyem. Egyetemista koromban ugyanis medievistának, vagyis középko­rásznak készültem, Jakó Zsigmond tanítványaként nem is igen lehetett másként, ez viszont mindenképp jó iskola volt, mind a paleográfia, mind a latin nyelv, mind pedig a kutatás pontosságának a megszokása szempontjából. De a középkorral volt nekem egy gondom. Mindig csodáltam azokat a medievistákat – mint Jakó, Fügedi Erik, Solymosi László és mások –, akik a száraz oklevélszövegekből oly színes képét tudták megrajzolni a magyar középkornak. Ugyanis a mi tájainkon nem bővelkedünk úgy krónikákban, mint a németek vagy a franciák, tehát a mi középkorkutatásunk inkább az oklevelekre, vagyis jogi jellegű bizonyító iratokra alapozódik, azokból kell családokat, történeteket, folyamatokat rekonstruálni. Én azonban úgy éreztem, hogy jobban passzolna nekem egy olyan kor, amelyben már más természetű források, akár elbeszélő művek vagy levelezések is a kutató rendelkezésére állnak, vagyis a kora újkor. És ez nyilván adódott is a református egyházi levéltárban való alkalmazásom révén, 1977 óta ugyanis az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárában dolgozom. Hogyha nem így történt volna – ez szerencsés konstelláció volt akkoriban –, talán akkor is bizonyos egyháztörténeti vonatkozásokat kikutattam volna. Mert még gyerekkoromból emlékszem rá, hogy édesapám mesélte és mutatott is egy jegyzőkönyvet, amely azt bizonyítja, hogy a krasznai egyházközség kókuszdió-kelyhe Bukarestből került haza Erdélybe Rákóczi egyik diplomatája, Pápai János hagyatékából. Ennek a históriáját például mindenképpen megírtam volna.

 

Az elmúlt évszázadokban többféle értelmezése is született a reformációnak, melyeket gyakran az éppen aktuális politikai szemlélet is befolyásolt. A reformáció számodra megújulást, forradalmat, váltást vagy valami mást jelent?

 

– Számomra a reformáció inkább a megújulást jelenti. Úgy érzem, hogy nem új egyház vagy új felekezet alapításáról volt szó, hanem egyszerűen a létező nyugati keresztyén egyház megújításáról, az alapokhoz való visszatérésről, és ezt valószínűleg az elején a hívek és a prédikátorok is így értelmezték. Aztán eltelt egy vagy két nemzedék, és akkor már tényleg intézménnyé szervesültek a lutheránus, református vagy unitárius felekezetek. Ebből aztán persze sok vita is keletkezett a protestantizmuson belül, és mindnyájan vitatkoztak az anyaegyházzal, amelyet a tridenti zsinat végétől nyugodtan nevezhetünk már római katolikus egyháznak, és amely maga is megújult, nem is kis mértékben. De én mégis inkább az egyház egységét szeretném hangsúlyozni, hiszen ugyanazokat a templomokat használták ugyanazon hívek egymást váltó nemzedékei, akár Kolozsvárott, akár mezővárosokban vagy falvakon. Nem egyházalapítás, nem áttérés, hanem megújulás a reformáció, ami inkább eszmékben, gondolatokban, a hitgyakorlatban és nem is annyira a szervezetben látható. Szobrok, ha voltak, nyilván kikerültek a templomokból, később majd a maradék oltárkép is, ha a reformátusokra gondolunk, de – főleg a Székelyföldön, ahol nem igen voltak főúri patrónusok – a középkori klenódiumokat, áldoztatókelyheket és paténákat gond nélkül használták a reformátusok az úrvacsorához. Ezt persze semmi sem akadályozta, amint az éppen most megnyílt Erdélyi Református Múzeum kiállítása is bizonyítja.

 

Nemcsak az egyháztörténet, hanem a levéltárak és a könyvtárak, valamint a régi könyvek is nagyon közel állnak hozzád. Köztudott, hogy a reformáció tanainak terjedése szorosan összefügg a könyvnyomtatás megjelenésével. Kik azok, akik a reformáció századában könyveket gyűjtenek Erdélyben és milyen típusú kiadványok ezek?

 

– Az értelmiséginek tekinthetők gyűjtöttek könyveket Erdélyben, tehát elsősorban lelkipásztornak készülők, akik nyugati egyetemekre jártak, főként Wittenbergben, de másutt is. Ők kint tartózkodásukat használták ki arra, hogy a friss szakirodalmat beszerezzék és hazahozzák. Itt szász lutheránusok és magyar reformátusok vagy unitáriusok is egyaránt találhatók. De nagyon leszűkíteném a kört, ha nem említeném azokat a főrangú világiakat, akik szintén megfordultak a 16. században nyugati, pontosabban inkább itáliai egyetemeken, és könyvekkel fölszerelkezve tértek haza, gondolok itt ugye a pádovásokra, abafáji Gyulay Pálra, Kovacsóczy Farkasra és másokra. A tehetős kolozsvári polgárokról sem szabad megfeledkeznünk, mint például Wolphard Istvánról, aki Wittenbergben tanult a 16. század közepén, és igen tekintélyes könyvgyűjteménnyel tért haza, ami aztán a kolozsvári jezsuita kollégium könyvtárába került és szerencsésen fenn is maradt. Nagyjából azt lehet mondani, hogy ebben a században sok mindent vásároltak az igen gazdag és változatos nyugati könyvpiacról. Elsősorban persze teológiai műveket gyűjtöttek, de matematika, csillagászat, orvostudomány, hangsúlyozottan a történelem, de filozófia és rengeteg ókori szerző is szerepel a beszerzési listán. Igen-igen változatos a könyvanyag, melyet jövendő lelkészek, kollégiumi professzorok, városi polgárok vagy éppen főurak hoztak haza. Egy szép példa a gyors könyvforgalomra, hogy Kopernikusznak az egyik legfontosabb kiadványa, a De revolutionibus orbium coelestium (Az égi pályák körforgásairól) kinyomtatása után hét évvel már itt volt Erdélyben.

 

A nyomtatott szövegek elterjedése mellett a városoknak, a városi polgárságnak is nagy szerepe volt a reformáció tanainak elfogadásában, terjesztésében. Kolozsvár vonatkozásában hogyan látod ezt?

 

– A városi polgárság szerepét elsősorban Debrecen esetében szokás emlegetni, mert ott Melius Juhász Péter lelkipásztor és püspök külön is hangsúlyozza az egyik ajánlásában, hogy a debreceni „áros emberek”, vagyis a világot járt, sokszor igen művelt kereskedők a reformáció tanait elfogadták, ki is álltak mellette, támogatták. De ugyanez tapasztalható nyilván Kolozsvár esetében is, ahol a város lakossága nagyjából az 1540-es évektől 1570-ig, egy jó emberöltőnyi idő alatt fogadta el a lutheránus hitgyakorlatot, aztán valamennyi időre a jóval egyszerűbb svájci hitvallást, hogy majd 1568–69 tájékára az antitrinitárius vagy mai nevén az unitárius tanokat fogadja el, hogy mind a szász, mind a magyar polgárság eszerint élje a maga életét. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy itt kizárólagosság lett volna, hiszen tudjuk, hogy az 1570-es, ’80-as években élt néhány katolikus család is a kincses városban. Nyilván hozzájárult a katolicizmus megerősödéséhez, hogy 1581-től itt működött a jezsuita főiskola, a nagy unitárius város falain belül. Reformátusok kevesen voltak ebben az időben, ha egyáltalán voltak, az ő számuk majd 1598-től növekedett meg, amikor Váradról az ostrom elől a tehetős polgárok ide menekültek mint a legközelebbi városba. Kezdetben bizony ezek a Kolozsvárott megtelepedő, amúgy tekintélyes reformátusok nem nagyon tapasztaltak vallásszabadságot. Bár külön lelkészt tartottak, templomuk nem volt, hanem a Közép utca (tehát a mai Deák Ferenc vagy Hősök sugárútja) egyik házának kapualjában tartottak istentiszteletet. Erre később a 17. században egy latin nyelvű emléktáblát is elhelyeztek, amely eltűnt, de a szövegét szerencsére lejegyezte az egyik érdeklődő kolozsvári református deák könyvtáros, Szathmári Pap Zsigmond. Egy református fejedelem kellett ahhoz, jelesen Báthory Gábor, hogy az egyik használaton kívüli egykori koldulórendi kolostortemplomot, az óvári domonkosokét a reformátusoknak adja.

 

16–18. századi református személyiségek tevékenységét, életútját követed végig több tanulmányodban. Kit tartasz közülük a legérdekesebb, legkomplexebb személynek?

 

– A kezdeti szerelem, azaz Misztótfalusi megmaradt, akinek betűhagyatékával, életútjával már a a 80-as évek elején foglalkoztam, és azóta is sokat olvastam róla, bár olyan sokat nem írtam. Az foglalkoztat mostanában, hogy mi is okozta az ő tragédiáját. Nem igen szokták emlegetni azt, hogy a természete is hozzájárult tragikus sorsához, mert nem volt az a hajlékony udvari típus, hanem, ahogy egy emberöltővel később Hermányi Dienes József feljegyezte róla: hallgatag, fekete és komor ember, aki pontosan ismerte saját értékeit. Szinte a vérévé vált az a polgári életszemlélet, amit oly könnyen megszokott tízéves hollandiai tartózkodása alatt, és abból nem nagyon akart engedni. Viszont az 1690 utáni Erdély, ahová visszatért, már erősen különbözött a régitől. Akkor már a református egyház is védekező helyzetbe került, már nem lehetett fejedelmi patrónus, aki kézbe vegye az ő ügyeit-bajait. Sajnos a református egyház meghatározó főgondnok arisztokrata személyiségei közül is egyedül Bethlen Miklós kancellár ismerte el a tehetségét, a kolozsvári lelkipásztorok viszont irigykedtek rá. Az is igaz, hogy a 17. század legvégének erdélyi rendi társadalma, akár a városi is, nagyon nehezen tudta azt elfogadni, hogy egy értelmiségi miért koszolja össze kezét a nyomdafestékkel, miért köt bőrkötényt, tehát nem értették azt a jelenséget hogy egyszerre mesterember, művész és értelmiségi is lehet valaki. Ez Amszterdamban mindennapos volt, Kolozsvárott meg nagyon nem, és valószínűleg nemcsak Misztótfalusi érezhette e kettősséget, hanem korábbi és későbbi nyomdásztársai is, de az ő esetében került sor eklézsiakövetésre kivételes hevességű vitairata, a Mentség miatt. Épp mostanában, ahogy a zsinatok iratait összeszedtük, jutott eszembe, hogy ez mennyire páratlan eset, ilyen kemény ítélet se azelőtt, se azután nem született.

 

Árva Bethlen Katával keveset foglalkoztam, de levelezéskötetének szerkesztésében besegítettem Lakatosné Bakó Melindának, és akkor láttam, hogy a levelekből kibontakozó személyiségkép nem egészen azonos azzal, amit az Önéletírásból vagy az imádságoskönyvéből ismerünk. Ott ugye egy református szent áll előttünk, a levelezésből viszont kiderül, hogy ez a szent asszony tréfálni is tud, érti a jogi kifejezéseket, még ha helytelenül is írja le őket, és gyakorlatiasan tudja a különféle uradalmi ügyeket rendezni, vagy pedig a hímzőműhelyt és ilyen-olyan bevásárlásokat, egyéb háztartási és azon túlmutató ügyeket is szervezni. Tehát ne egy merev bronzszobrot lássunk, hanem egy tényleg sokat szenvedő, de a gondjain akár humorral is felemelkedő, akár mosolyogni is tudó nagyasszonyt.

 

A BBTE oktatójaként számos román nyelvű előadás, rendezvény meghívottja is vagy, és több tanulmányodban foglalkozol a református egyház és a románok vallási mozgalmai, törekvései közti kapcsolatokkal. Mikor és hogyan juthattak el a reformáció tanai a románokhoz? Milyen mai nyomai vannak?

 

– Kiss István nyugalmazott történelemtanár, egykori önkéntes levéltári munkatársam hívta fel a figyelmemet a hunyad-zarándi egyházmegye egyik jegyzőkönyvére, ahová több olyan iratot másoltak be, amelyek éppen azzal a témával foglalkoznak, hogy miként éltek tovább a 18. század legelején román református gyülekezetek és hogyan is kell ezt a jelenséget értelmezni. A kezdetek nyilván a 16. század közepére mennek vissza, amikor létre is jött egy román református püspökség Szászváros, Tordos közelében, Hunyad vármegye és Szászvárosszék határán. Későbbi jelek szerint nemcsak ott, hanem a lugosi és karánsebesi kerületekben is a román nemzetiségű mezővárosi polgárság körében terjedt a református vallás. Akkor még nem a nemzeti, hanem a társadalmi hovatartozás volt az érdekes, tehát a román kisnemesek vagy mezővárosi polgárok körében érezhetők leginkább a reformáció hatásai.

 

A részleteket sajnos nem igen ismerjük, viszont a 17. században például a lugosi és karánsebesi román reformátusok számára nyomtattak egy latin betűs román nyelvű kátét. Ugyancsak a 17. században Bihar megyében Belényes környékén, illetőleg Bihar északi részén, Kraszna megyével határos területeken, a Réz hegységben voltak román református gyülekezetek, amelyek számára Debrecenben avattak lelkipásztorokat. Az a nagy kérdés, ami engem foglalkoztatott és nemigen tudok még választ adni reá, mivel forrásaink alig vannak: hogyan zajlott egy ilyen román nyelvű istentisztelet, pont olyan volt, mint a magyar nyelvű vagy más? Némely kéziratban maradt énekeskönyvek arra utalnak, hogy nagyon is hasonló volt a liturgia, tehát nyugodtan nevezhetjük ezeket román reformátusoknak. A nyomuk nagyjából a 18. század közepén tűnt el, feltételezem, hogy a görög katolikus egyházba olvadtak be.

 

2012-ben megjelent Reformata Transyl­vanica köteted előszavában írtad, hogy 1992 januárjában azt a felkérést kaptad az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsától, hogy népszerű formában írd meg az erdélyi református egyház történetét. Beszámoltál arról, hogy azóta számtalan forráskiadás és tanulmány jelent meg az idősebb és fiatalabb generáció kollektív vállalkozásában, több munkaközösségben, de a szintézis ideje még nem érkezett el. Ezt hogy látod most, közelebb van?

 

– Talán lassan már meg lehetne írni, de még mindig úgy érezzük, hogy fontosabbak a forráskiadások és az azokon alapuló tanulmányok vagy részmonográfiák. Nyilván, akik forráskiadással foglalkoznak a református egyházban, Buzogány Dezső és köre, a Pokoly Társaság, beleértve a művészettörténeti kutatásokra szakosodott muzeológusokat, Kovács Mária Mártát és Horváth Iringót, nem csupán a forrásokat adják ki magyarázatokkal, hanem fontos tanulmányokban foglalják össze kutatásaik eredményeit. Ha lesz egy vállalkozó a következő egy-két évtizedben, akkor születhet egy szintézis, amúgy ideje lenne már, mert erdélyi egyháztörténet utoljára 1905-ben jelent meg Pokoly József tollából, majd a 90-es évek legelején Juhász András írt rövidke összefoglalót, ezeknél ma már egy kicsivel többet lehet mondani. Lehetséges, hogy inkább részmonográfiákat lenne érdemes összeállítani, külön a 20. századi vagy a 1920 utáni egyháztörténetet, ezen még érdemes töprengeni.

 

 

 

 

Sipos Gábor kadémikus, habilitált egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke. 1951-ben született Érszodorón, középiskolai tanulmányait Krasznán végezte, majd 1974-ben a BBTE történelem szakán szerzett tanári képesítést. Ezt követően három évig vidéken tanárkodott, majd 1977-től az Erdélyi Református Egyházkerület Levéltárának munkatársa lett, ahol 2017 májusáig dolgozott főlevéltárosként. 1995-től oktat a BBTE Középkor-történeti tanszékén (ma Magyar Történeti Intézet), ahol kezdetben óraadó volt, 1998-tól adjunktus, 2003-tól docens, majd 2016-től egyetemi tanár. A szegedi JATE bölcsészkarán szerzett PhD-fokozatot 1998-ban, 2011-ben pedig a Debreceni Egyetem Történeti Intézetében habilitált. 2016-tól a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kutatási területei: az erdélyi református egyház története, könyv- és könyvtártörténet, levéltártan, oktatástörténet, kora újkori magyar művelődéstörténet.