BENE ZOLTÁN
Nem hunyhatjuk be a szemünket - beszélgetés Grendel Lajossal
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 21. (731.) SZÁM – NOVEMBER 10.


 

 

− A legutóbbi könyveidben mintha létösszegzésre törekednél, egyszersmind a közösség nagy kérdéseinek újrafogalmazása, újragondolása és egyfajta szenvedélyes igazságkeresés is jellemzi ezeket a munkákat. A szlovákiai magyarság nagy sorskérdéseit járod körbe, legyen az 1945, legyen az 1968 vagy 1989. És ezek a történetek akkor is Abszurdisztánban játszódnak, ha nem az az abszurd világlátás uralja őket, ami, mondjuk, az Einstein harangjait. Bár némiképpen más poétikával, de hasonlóan groteszk jelenségekre hívod föl a figyelmet az utóbbi idők realista hangvételű műveiben is, mint a korábbi írásokban. Talán az a tragikus, hogy mifelénk a realitás önmagában abszurd…

 

− Teljesen jól érzed, mert az utóbbi időben, úgy érzem, váltás történt az irodalmi munkásságomban. A Négy hét az élet című regényt megelőző három kötetem humoros, szatirikus történet volt, de úgy éreztem, radikális váltásra van szükség. Ennek az eredménye lett az említett Négy hét az élet. Utána megbetegedtem, majd meggyógyultam, de az új irányt folytatni akartam, és úgy vélem, az idén megjelent Bukott angyalokkal értem el a – nem irodalmi értelemben véve − maximumot. Egy olyan kérdés újrafogalmazására tettem kísérletet, ami a szlovákiai magyar létezésnek az egyik kulcskérdése; ez pedig az 1945 után történtek, kiváltképpen a ligetfalusi mészárlás. Belevágtam a kérdés közepébe – hogy ezt miképpen fogják fogadni, az már egy másik dolog. De nem bánom, hogy így cselekedtem.

 

− Mikor határoztad el, hogy a Ligetfalun történteket földolgozd egy regényben?

 

− Húsz évvel ezelőtt, egy Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott beszélgetés során, amelyet Balassa Péterrel folytattam, egy úr fölállt a közönség soraiból, és a következőket kérdezte: és mi van a ligetfalusi magyar mártírokkal? Nos, fogalmam sem volt róla, hogy micsoda van. Fokozatosan aztán kiderítettem, hogy minimum ötszáz, de inkább nagyjából kétezer magyart végeztek ki Ligetfalun 1945 júniusában és júliusában. Ennek a kivégzéssorozatnak, paradox módon, maga Sztálin vetett véget, ugyanis a nyugati sajtó megorrontotta a dolgot, s egy-két cikk megjelent a vérengzésekről, mire Sztálin utasította Benešt, hogy a mészárlást azonnal le kell állítani. 1989-ig, ahogyan a legtöbb szlovák állampolgárnak, úgy nekem sem volt fogalmam erről. Kimondottan abszurdnak tartottam, hogy bár Ligetfalu már jó ideje Pozsony része, s én akkoriban már több mint harminc éve éltem Pozsonyban, mégsem hallottam a ligetfalusi vértanúkról soha. De akármennyire abszurd is volt ez, nem hallottam, mert a pozsonyi magyarok, akik még léteztek – a németeket ugyanis egy az egyben kitelepítették – mélyen hallgattak, ez a téma ugyanis tabu volt 1989-ig. Csak 1998 után kezdtek fokozatosan kiderülni ezek a disznóságok. Azóta emlékművet is állítottak. Látszólag minden rendben van, de a nagyközönség nem vesz tudomást Ligetfalu múltjának sötét foltjáról, sőt, a szlovákiai magyar közösségnek is jó, ha a tíz százaléka tudja, mi történt ott a második világháború után. Ezt a történetet, a Bukott angyalokat többek között azért írtam meg, hogy fölhívjam a figyelmet arra, milyen mértékben is szenvedte meg a magyarság 1945 után a csehszlovák kommunista terrort. Hogy nem csak a kisemmizett, kitelepített, megalázott németek voltak az áldozatok…

 

− Könyveidet rendszeresen fordítják számos nyelvre, szlovákul valamennyi megjelenik. Mit gondolsz, mi várható a Bukott angyalok kapcsán, hogyan fogadja majd a szlovák közönség?

 

− Karol Wlachowský már készül a regény fordítására, legkésőbb az idei télen hozzálát a munkához, s cseh nyelvre is át akarják ültetni a történetet, aminek nagyon örülök. Az, hogy a szlovák-magyar vagy a cseh–magyar kapcsolatokban hová helyezhető majd el a Bukott angyalok, nagyon nehéz kérdés. A könyv reális képet fest, nem támadja indokolatlanul a többségi társadalom képviselőit, ám nem is fogja vissza magát, nem is mentegeti a bűnösöket. Olyan ez a kép, amilyennek én látom az 1945 utáni eseményeket. És ez nem pozitív ítélet, sőt! Meggyőződésem, hogy ezeket az eseményeket látni kell, és nem fordulhat elő, hogy behunyjuk a szemünket és nem veszünk róluk tudomást. Akkor is, ha ezzel esetleg érzékeny pontra tapintunk. Akkor lesz erős és tartósan jó a viszony a két nép között, ha ezeket az érzékeny pontokat nem rejtegetjük, hanem vállaljuk, sőt felvállaljuk őket. A megbocsátásnak, a megbékélésnek is ez az alapfeltétele.

 

− A Bukott angyaloknak az olvasóban is lecsapódó realitását erősíti az a rezignált narráció, amely valamilyen mértékben mindig is jellemző volt rád, de az utóbbi köteteidben fölerősödött. A rezignáció erősödése tudatos hangnemmódosítás, vagy az utóbbi időben keletkezett műveid témái kívánják meg?

 

− A rezignált hangnem az első regényemtől fogva jelen van az írásaimban. A groteszkebbekben éppen úgy, mint, teszem azt, a Szakításokban, vagy még régebbi műveimben. Ez a rezignált hang az, ami folyamatos az első regényemtől az utolsóig. A tónus erősödése részint minden bizonnyal a témákból ered, de azt hiszem, az életkorom is oka ennek a folyamatnak. Az életkor magyarázza a számvetés igényét is, s az idős ember hangneme is más, mint a fiatalé.

 

− A Bukott angyalok cselekménye hosszú időt fog át, 1945-től napjainkig húzódik. Megjelenik benne 1968, a csehszlovákiai rendszerváltás, majd a két állam kettéválása; akár azt is mondhatnám, reménység és kiábrándulás dialektikája ez a könyv. Furcsa, lüktető pulzálás és hullámzás jellemzi a szöveget, amely mintha a kelet-közép-európai történelem esszenciája lenne, s kitűnő alapja az igazságon való töprengéseknek. Történelmi és hétköznapi, közösségi és egyéni igazságok egyaránt terítékre kerülnek. Nagyon különös a regény szereplőinek a viszonyulása az igazsághoz, magának a műnek pedig lényeges, mintegy szervező eleme az igazság fogalma. De nemcsak ebben a kötetedben van ez így, hanem az egész életműved és kivált az utóbbi időkben keletkezett regényeid és novelláid középpontjában is az igazság keresése, fölmutatása, életre dédelgetése, boncolgatása, tetszhalott állapotából való fölélesztése áll. Vagy tévedek?

 

− Nem, nem tévedsz, a meglátás nagyon is helyes. Nem vitatom, az igazság központi kérdés. Egyszersmind etikai probléma. A Bukott angyalok főszereplőjét, Tocsekot például megmenti a haláltól egy Janák nevű férfi, így ő lesz az egyetlen túlélője a ligetfalusi mészárlásnak. Tocsek tehát Janáknak köszönheti az életét, a többiek, akiket jól ismert, akikkel együtt katonáskodott, együtt kínlódott, együtt örült, mind meghalnak. De! A kérdés valójában úgy merül föl, hogy erkölcsös volt az életben maradása vagy nem? Amikor Tocsek ezen morfondírozik, Janák azt mondja, itt egy új világ épül, a szocializmus emberközpontú világa, a jövőre kell koncentrálni, a múltat el kell felejteni. Janák, állítása szerint, a jövőnek mentette meg Tocsekot. A hatvanas évekre azonban kiderül, hogy ez az egész szocializmusdolog egy nagy-nagy átverés. Félrevezették, áltatták, rászedték az embereket, és a Janák-félék ráadásul még magukat is becsapták. 1968-ra kiderül, hogy zsákutcába jutottunk, hogy az eszmék nem úgy valósultak meg, ahogy ígérték nekünk, s az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán megvalósíthatók-e úgy vagy bármiféleképpen. Az idő megállt, a jövő immáron bizonytalan. És ekkor újra, még erősebben merül föl a kérdés Tocsekben: etikus-e a létezése? A jövő híve mentette meg a haláltól, mert a jövő emberét látta benne, csakhogy a beígért, a várt jövő szertefoszlott, s nem jöhet el soha. Márpedig akkor milyen alapon menekült meg ő és milyen alapon haltak meg a társai? Ugyanakkor miként lehet erkölcstelen az, aki a halál elől menekül? Árulóvá vált-e azáltal, hogy megmenekült, vagy sem?

 

− 1968 traumája a Bukott angyalokban is fölmerül, s a regényt megelőző könyved, a Rossz idők járnak című novelláskötet elbeszéléseiben szintén 1968 az egyik leginkább meghatározó téma. Korábban a rendszerváltás eseményeit dolgoztad föl szinte tematikusan, most úgy tűnik, 1968 kapcsán számolsz el…

 

− Igen, ez így van, ez része a számvetésemnek, valóban. Fontos évszám hatvannyolc, egyéni és nemzedéki, de közösségi tekintetben is.

 

− 1968 az inkább meghatározó évszám Szlovákiában, vagy 1989? Úgy értem, 1968 adhat olyan legitimiációt a rendszerváltás utáni szlovák államnak, amilyet a magyar államnak nyújt 1956?

 

− Van sok hasonlóság is 1956 és 1968 közt, de talán még több a különbség. 1968 nem annyira fontos probléma Szlovákiában, mint 1956 Magyarországon. Azon kívül 1968 végső soron a kommunista párt kísérlete volt a rendszer demokratizálására. 1956 másként alakult, forradalommá vált, majd szabadságharccá teljesedett ki, ezzel szemben 1968 nem forradalom, hanem egy reformkísérlet volt. 1989-ben viszont Csehszlovákiában valódi polgári forradalom zajlott, amely a kommunizmust és benne 1968-at eltörölte. Jóllehet a ’68-as vezetőket rehabilitálták, azonban nem tekintették és ma sem tekintik őket és tetteiket hivatkozási alapnak.

 

− És vajon mit jelentett és mit jelent a szlovákiai magyarságnak 1968, különös tekintettel a Varsói Szerződés haderejének részeként Csehszlovákia szlovákiai területeire bevonuló magyar katonaságra?

 

− Ma már viszonylag egyszerű, hogy mit jelentett. Csalódást. Nagy csalódást. Hatvannyolcban ellenben nem volt ilyen egyszerű a válasz a kérdésre. Tulajdonképpen a felvidéki magyarság patológiás helyzetbe jutott azokban a hónapokban. Nem tudta, hogy mi van. Magyar katonák vonulnak magyar lakta vidékekre, magyar zászlót lengetnek és a harckocsikon magyar zászló lobog és a városházákra magyar zászlót tűznek ki − ugyanakkor a magyar katonák csodálkoznak azon, milyen jól beszélnek errefelé a szlovákok magyarul? Ez mit jelent? Semmit. Legalábbis hamar kiderült, hogy semmit. Mert ezek a magyar katonák két hónap elteltével visszavonultak és magára hagyták a felvidéki magyarságot. A helyzet pikantériája, hogy egy bizonyos nézőpontból egy ideig egyértelműnek tűnt, hogy egyes területeket visszacsatoltak Magyarországhoz, hiszen magyar lobogókat tűztek a középületekre, viszont egy másik nézőpontból (és ez volt a reális perspektíva) az is egyértelmű volt, hogy semmiféle visszacsatolásról nincsen szó, hiszen maguk a bevonuló katonák nem is értették, miről beszél az, aki erre terelte a szót, azonkívül inkább megszállóként, semmint visszafoglalóként viselkedtek. Ez egyéni és közösségi szinten is csalódást okozott nekünk, szlovákiai magyaroknak. Ma már nem olyan erős ez az érzés, az új problémák elnyomják, de nehéz pozitívan megítélni Kádár ’68-as szerepvállalását.

 

− Lassan körbejárod valamennyi nagy problémát, amely egyén és közösség sorsát meghatározza Kelet-Közép-Európában. Mi a következő terved, mivel foglalkozol mostanában?

 

− Egyrészt hamarosan megjelenik A modern magyar irodalom története című művem bővített kiadása, s közben az emlékiratomon is dolgozom, amelyből nemsokára olvashatóak lesznek részletek folyóiratokban.

 

− Vagyis továbbra is a számvetés és a létösszegzés foglalkoztat.

 

− Így van.

 

 

 

Grendel Lajos felvidéki magyar író, kritikus, egyetemi tanár. 1948-ban született Léván. 1966–1967-ben a Komensky Egyetem matematika–fizika szakos hallgatója volt Pozsonyban. 1968–1973 között magyar–angol szakon tanult. 1970 óta publikál a pozsonyi Irodalmi Szemlében. 1973–1992 között a Madách Könyvkiadó szerkesztője, 1988 óta pedig irodavezető-helyettese volt. 1992–1996 között a Kalligram Kiadó és az azonos című folyóirat főszerkesztője volt. 1994 óta szabadfoglalkozású. 1997-től a Szlovákiai Magyarok Értelmiségi Fórumának szóvivője. 1997–2000 között a Szlovákiai PEN-Centrum elnöke volt. Ugyanebben az évben a Komensky Egyetem adjunktusa lett. 1998-tól a Magyar Írók Szövetségének elnökségi tagja. 1998-ban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja lett. 2012 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Számos regény, esszé- és novelláskötet, illetve irodalomtörténeti munka szerzője. Többek közt a József Attila-díj (1990), a Füst Milán-díj (1995) és a Kossuth-díj (1999) birtokosa. Legutóbbi regénye: Bukott angyalok (2017).