Demény Péter
Rövidprózák
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 21. (731.) SZÁM – NOVEMBER 10.

Villamoson

A villamos zötyögve elindult.

 

Ott ült mindenki, Mária és József, Pilátus és Kajafás, Máté, András, Fülöp és Márk. Júdást későbbre várták, valahol a végállomás környékén.

 

Mária a Nők Lapját olvasta, József a Nemzeti Sportot. Mióta a fiuk meghalt, kevés közük volt egymáshoz. Azelőtt is ugyan mennyi?, töprengett József, miközben vadul rágózott. Még a gyerek se tőlem lett, ráadásul mindenki tudja, gondolta keserűen. Inkább visszatekintett a lapba. Lewandowski az este is belőtte az obligát gólját, már unalmas. De hát mi nem unalmas? Talán csak a boldogság, azt ki lehet bírni valahogy.

 

Soha nem értettem, gondolta Mária. Mit tehet egy anya, ha nem érti a fiát? Az egyetlen fiát? Amíg még gyermek, addig legalább nem is kell értened, csak töprengsz, hogy hogyan is eshettél teherbe. Megvetően felpillantott. József már bóbiskolt, a nyál is kicsordult a szája szélén. Az a lengyel focista legalább jóképű.

 

De nem lesz mindig gyermek, és egyszercsak elkezd furcsákat beszélni. Ő nem értette, de mit tehet egy anya? Óvja a fiát még a saját kérdéseitől is. Különben meg amennyire ki tudta bogozni, amúgy is az történt volna, ami végül megtörtént. Ha ez elég lenne ahhoz, hogy az ember megszabaduljon a lelkiismeretfurdalástól.

 

A villamos nagyot fékezett. Kiesett a kezéből a Nők Lapja, Józsefnek koppant a feje az ablakon, egy káromkodást morzsolt el a foga közt. A megállóra pillantottak, nagyot sóhajtottak. Még legalább ennyi van hátra.

 

Mátéék édesdeden aludtak. Ezek mindig aludtak, gondolta Pilátus. Ha pedig véletlenül mégsem, annál többet ártottak mindenkinek. Utálkozva nézett rájuk is, Kajafásra is, de be kellett látnia, hogy a főpap bizonyos értelemben kevésbé bűnös, mint ő. De ugyan ki dönt arról, hogy ki a kisebb bűnös? Ő csak a dolgát végezte. Van, aki messze van, és van, aki közel.

 

Szikkadt értelmiségi most is, elmélkedett Kajafás. Értelmes ember, ahhoz kétség sem férhet, de nem erre a világra való. Nem csoda, hogy nem akarta keresztre feszíteni azt a csavargót. Világmegváltás, no hiszen! Nem itt tartana ő, ha minden ilyen dumát bevett volna. Krucifix kávézó, suhant a villamos. Halványan elmosolyodott.

 

Elöl hirtelen kavarodás támadt. Rossz arcú férfi furakodott a vezetőfülke irányába, nyomakodott, lökdösődött, mocskosan káromkodott. Feltépte a fülke ajtaját, kiráncigálta a vezetőt. Csak akkor jöttek rá, hogy ki ez az erőszakos fráter, amikor meglátták a vezető szelíd arcát.

 

Nem kezdődhet elölről, rémült meg Pilátus. Iszonyú fájás nyilallt a fejébe. Megtettem a kötelességem, nem kívánhatja senki, hogy még egyszer…! Kétségbeesetten tekintett körbe, míg szeme a Kajafás gúnyos szemével nem találkozott. Ez a gazfickó mindig a talpára esik!

 

Mátét felébresztette a kavarodás, most a telefonját keresgélte. A másik hármat hiába rángatta, gondolta, lő egy fotót, és elküldi Péternek. Nem lehet igaz, de mégiscsak furcsa.

 

József látása nagyon megromlott, bosszantotta is a kavarodás. Akkor azonban ő is megdöbbent, amikor egy harminc körüli férfi lehajtotta a fejét a felesége ölébe, és látnia kellett, hogy Mária könnyes szemmel a tarkójára teszi a kezét. De olyan régen nem értett semmit! Hamar napirendre tért a dolog fölött.

 

„A Feltámadás teret lezárták!”, kiabálta a hangszóróba egy hang, olyan volt, mint az olajfolt a vízen. „A Feltámadás teret lezárták!”

 

Júdás éppen akkor érte utol a villamost.

 

 

Házi kedvenc

Naponta leviszem sétálni a magányt. Pórázt kötök a nyakába, mert nemcsak elcsavarogni hajlamos, hanem mindenfélét felkapni a földről és megenni. Ilyenkor visszarántom, semmi empátia nincs bennem. Tudnia kell, ki a vezérkutya.

 

Akkor került hozzám, amikor anyám is meghalt, én meg a Vakfénybe költöztem. A város éles völgyben fekszik, e fölött a negyed fölött pedig valósággal kiugrik a Bantász egyik orma. Napfelkeltekor még mindig sötét van, délben viszont tépik, karcolják a sugarak a szemet.

 

Nem tudom, honnan érkezett, egy­szercsak ott volt. Mikor árammal telik meg a levegő a lakásban, tudom, hogy le kell vinnem. Még meg se mozdult, de már zizeg a szoba, ha belefésülnék a hajamba, szikrázna. Hirtelen leugrik a kanapéról, csóválja a farkát, a torkából különös hangok törnek elő. Jókedélyű állat, a szomszédok is imádják. „Mit csinálsz, te?!”, „Nem szégyelled magad?!”, ilyeneket kérdeznek, valahogy mégsem vállalja senki, ha elutazom. Hát magammal kell vinnem, mert panzióban meg én nem akarom hagyni. Az idegenekkel sosem lehet tudni, és mi tagadás, vele sem.

 

Az egyszerűen elképesztő, hogy mennyire megváltozik, ha valami nem tetszik neki. Egyszer átúszta a Nagytorkú Tengert, meg se kottyant neki. Azóta a szó szoros értelmében beleőrültem a természetfilmekbe, de még csak hasonlót sem láttam soha. És hiába gondolják, hogy más embereknek is van magánya, mert az enyémet meg sem közelíti egyik sem.

 

Nem egyszerű vele, az is biztos. Más magányok megesznek egy órát, esetleg kettőt, legrosszabb esetben hármat. Ez kizárólag napokat zabál, abból is csak azt, amit én készítek el. Havonta egy egész hétvégét mással se töltök, mint hogy elkavarom a napjaimat aszpikkal meg rizzsel. Fasírtszerű gombócokat gyúrok, és tízesével kis műanyag zacskókba teszem őket, aztán mindet a mélyhűtőbe. Arról szó sem lehet, hogy egyszerűen a jégszekrénybe tegyem, ahogy arról sem, hogy egy nappal korábban vegyem ki, mint ahogy megeszi őket. Minden reggel hatkor felkelek, kinyitom a hűtő ajtaját, és elátkozom a pillanatot, amikor hozzám került.

 

Többször is próbáltam már szerelmet vásárolni mellé, végső soron az is egy házikedvenc. De hiába minden, nem tűr meg senkit maga mellett. Nem hagyja őket enni, inni, még a dolgukat végezni sem. Látszik rajta, hogy páratlanul pimasz dolognak tartja, hogy más állatra akár gondolni is merek. Így maradtunk ketten, most már, gondolom, örökre.

 

Úgy látszik, még mindig reménykedem. Ez a dög azonban érzi, látom azon a kárörvendő fülén. Meg a rosszindulatú tekintetén, amikor meglátok egy fényes szőrű, áramos szerelmet. Bizonyára azt gondolja, az ilyeneket ivartalanítani kell, ha már eutanaziálni nem szabad. Micsoda hülyeség.

 

Egyvalamit azonban én sem tűrtem. Egyszer hazaállított egy másikkal. Biztosan nőstény volt, ennél a fajnál nem tudom megállapítani. Ahogy megláttam a könyörgést a szemében, intettem, hogy a párja mehet isten hírével. Magányból ez az egy is sok, nemhogy még egy másiknak is kavargassam a rizset.

 

Furcsa ez az egész. Úgy emlékszem, valamikor még több dologra emlékeztem. Ma már mintha akkor kezdtem volna el az életemet, amikor megismertem. Boldogság, barátság, szeretet, öröm, hűség, kíváncsiság – minden puszta szócikk egy szótárban, nincs élet mögötte. Őt gyűlölöm, de mert vele élek, megszokott szertartások, mozdulatok, gesztusok és indulatok között, már tulajdonképpen szeretem is.

 

Hagyni kell, hallgasson csak az ösztöneire. Egyszer rákiáltottam, mert bár mindenemet kiszipolyozza, azt mégsem szeretném, ha elütné az autó. Megtorpant az úttest közepén, és visszanézett, úgyhogy természetesen elütötte. Azonnal orvoshoz rohantam vele, napokig ápoltam, cseréltem a kötéseit, kétségbeesetten itattam, próbáltam enni adni neki. Ma is meg vagyok győződve, hogy az a fasírtom mentette meg az életét, melybe két napomat is belegyúrtam.

 

A tartalék persze véges, de kitart, ameddig kell. Talán akkor kell készülődnöm, amikor majd nem érzem a nap erejét. Addig csak a megszokás és az egyre vénülő remény.