Tristan Ranx
A világ ötödik évszaka
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 23. (733.) SZÁM – DECEMBER 10.


(La Cinquième Saison du Monde)

(részlet)

 

„Az apollói gondviselés mentette meg önt.” Milyen ember beszélhetett így? Az ápolónő levette a szememet védő, nedves kötést. Homályosan láttam és csak egy kopasz férfi árnyalakját érzékelhettem, arcvonások nélkül. A férfi körbejárta az ágyam, és közben folytatta különös monológját. Ki volt ő? Miért nevezett engem Cellininek?

 

– Nem véletlen – folytatta a férfi –, hogy önök kétezer vörösinges légionáriussal belevetették magukat az ütközetbe, s hogy ötszáz halott bajtársat hagytak maguk mögött Franciaország dicsőséges csatamezein. Önök Olaszország gyermekei, ama latin légióéi, melynek az a szerepe, hogy megmentse a világot a rabszolgaságtól és a kiirtástól. Rajtunk kívül csupán a barátság létezik.

 

A férfi hirtelen közel hajolt az arcomhoz. Éreztem a leheletét és egy orrcsiklandozó, pézsmaszerű ámbraillatot, amely az öltözékéből szüremkedett elő. Finom és fehér, karomszerű, acélkörmű kezek simították végig az arcom.

 

– Igen, Cellini, megéreztem előre a háborút 1914. július 28-ától kezdődően. A chantilly-i lóversenyen a gondtalanság és a könnyed élet utolsó színre lépésének lehettem a tanúja. Négy fekete-piros szemű csatamén jelent meg előttem a kalapok és a csipkék között. Éreztem a háború áporodott és fémes szagát, amely hasonló volt a rothadás, a szenvedés s a tűzvész lombikjaiban vajúdó jövő véréhez. Láttam az Apokalipszis lovagjait: az éhínséget, a pestist, a háborút és a halált. Egyesek közülünk túlvészelik a megpróbáltatást. De mondja meg nekem, Cellini? Mit tegyünk most, hogy Bruno és Constant Garibaldi halottak?

 

*

 

– Hol vannak az embereim? – kérdeztem.

 

– A 4. gyalogezredet immár több mint tíz napja föloszlatták, ma pedig március 15. van. Kértem, hogy önt a párizsi francia-olasz kórházba helyezzék az Olaszországba való hazaszállítását megelőzően.

 

*

Emlékszem a háborúra és az argonne-i sötét ingekre.

 

Emlékszem Bruno Garibaldi átszúrt testére.

 

Emlékszem egy haldokló és takaróba burkolt emberre.

 

Emlékszem egy vérrel összemaszatolt és az ő mellére helyezett levélre.

 

Emlékszem arra a tűzcsillagú éjszakára.

*

„A háború, uram!”, és látomásos, hagymázas álomba merültem. Nem álom volt ez valójában, hanem az emlék tüzes vassal belém égetett billogja. Az emlékezés kegyetlen fénye, mely egy alkalmi fedezéket világított meg az Argonne lövészárkaiban 1914 ama nevezetes december 26-áján. Újra magam előtt láttam az ezredes görnyedt árnyalakját, aki hosszú percekig leborult a földre, mielőtt érthetetlen szavakat mormolt volna föl-fölszakadó zokogással s „Szegény Brunó! Szegény Bruno!” – fölsóhajtásokkal. Aztán Garibaldi ezredes váratlanul fölegyenesedett, s megparancsolta nekünk, hogy keressük meg az öccse holttestét. A senkiföldjén következésképp addig a kiszáradt fáig kúsztam, amely néhány méterre helyezkedett el a lövészároktól, amelyet nem tudtunk megtartani. Lehetetlenség volt Brunót átvinni e fedezetlen terepen. Következésképp egy zsineget kötöttem az említett fához, és aztán leeresztettem a gombolyagot a francia lövészárkok felé. Egy szűk folyosót kellett kiássunk az Ariadné-fonalam irányába. Minden légionárius ásott, és este 6 óra körül a hulla alá sikerült kerülnünk. Alighogy megközelítettük a holttestet, az ellenség hevesen tüzelni kezdett. A velünk szembenálló lövészárkok durranások, kiáltások s szitkozódások zűrzavarában ébredtek föl. A németek kiáltoztak: „Adjátok meg magatok, franciák, jól lesztek nektek velünk!” , miközben egy hang azt válaszolta nekik: „Köszönjük, mi olaszok vagyunk !” Bruno testét a lábától fogva húztuk ki. Mindezt szegény Landininek, Bruno hullává vált, balsorsú bajtársának a fénytelen tekintete előtt, akinek a holttestét soha senki sem fogja visszaigényelni. A közelünkben gránátok robbantak, a rögtönzött alagút megremegett s minduntalan beomlott mögöttünk, és többször is kevésen múlott, hogy terhünkkel együtt bennünket is élve betemessen a föld.

 

*

 

Március hó kezdetén sebesültem meg az Argonne-hegység egyik vízmosásában lezajló offenzíva alkalmával. A német akna robbanása óriási krátert hozott létre, s egy olyan légtúlnyomásos és – nyomáscsökkenéses jelenséget teremtett, amely a robbanási ponttól számított százméteres körzetben mindenkit megölt, minthogy kihasította az oxigén kipréselődése folytán kiürült tüdőket. Mások a lökéshullámot követő agyvérzések s az orrból és a fülekből kifröccsenő vér következtében hevertek a terepen. A légnyomás több mint tíz méterre röpített el hadállásomból, és öntudatlanul hagyott a senkiföldjén.

 

Azt, hogy miként menekítettek ki a harcmezőről, azoknak a sebesültgondozóknak a jóvoltából tudtam meg, akik a zászlóalj kórházába vittek. Az osztály főorvosát megbízták, hogy a sebesülteket három kategóriába sorolja be: a könnyű sebesültek közé, akiket a főorvos hamarosan visszaküldött a frontra; azokhoz, akiket ő nem tudott ellátni a betegápolóban, s végtére is a haldoklók közé, akik hamarosan a közös tömegsírok felé távoztak el. Nemsokára a sebesültekkel foglalkozó segélyszolgálat egy másik egységébe utaltak át, ahol újabb „kiválogatás” történt a sebesültek köréből, akikről föltételezhető volt, hogy a front mögött végbemenő, vagyis hogy a Reims, Párizs, avagy a Lyon irányába történő elszállítás zordon körülményeit el tudják majd viselni, és akiknek, többségükben tiszteknek, különben meg volt az az előjoguk, hogy valamelyik, a frontvonal mögötti kórházban műtsék meg őket. Végtére is létezett egy legutolsó kategória, az „elkárhozottaké”. A rendszer a kínálat és a kereslet törvénye szerint működött: minél több volt a sebesült, az elkárhozottak csoportja annál inkább gyarapodott egy sajátságos sátorban, amit úgy hívtak, az elhaló. A nagy offenzívák alkalmával a sebesültek száma fölöttébb magasra szökött és ez a tény annyira megbénította az orvosi infrastruktúra első szintjeit, hogy azok is, akiket normális körülmények között kórházba kellett volna utalni, az élőhalottak között találták magukat. Egy dolog viszont megcáfolta a rendszer logikáját: a sebesültek elképesztően magas száma, akik a vonatokban haltak meg az elszállítás folyamán. Bizonyos értelemben az elhaló sokkal kellemesebb hely volt a kínok között történő elhunyás szempontjából, mint a többi hely. Ápolónők táplálták az embereket, gondoskodtak róluk, s lelkiismeretesen végezték a szenvedések enyhítésének föladatát. Ebből az okból kifolyólag az elhalálozási százalék (a tisztek jókora bosszúságára) alacsonyabb volt a frontvonal elhalóiban, mint az a százalék, amit a sebesülteket szállító vonatokban észleltek...

 

Engem a segélynyújtási központ egyik raklapjára hajítottak. A csontszilánkok és az élőhúsba préselődött ruhadarabok fertőzéseiből kiszüremkedő, gázos üszkösödések rettenetes bűzeiben nyertem vissza eszméletem. Látási zavaraim ellenére észrevehettem, hogy a körülöttem lévő bajtársak sápadt arcát légzési elégtelenséggekkel kísért, kínvigyorok merevítik meg, amelyek valóságos ordítás- és hörgésszimfónia színhelyévé alakították át a sátrat. Láttam az érkező sebesülteket, akiknek sebesülései eleinte lila–vörös színezetűek voltak, hogy aztán két óra leforgása alatt e sebek fekete üszkökké változzanak át. Ezek az üszkök hamarosan a végtagokat is elérték. E szerencsétlenek közül egyesek kevesebb mint negyvennyolc órán belül haltak meg. A halálba kárhozottakat az ápolónők kísérték, kik kezüket a leggyöngébbek feje alá helyezték, s különböző, kamilla- és hárskivonatú nyugtatóitalokat próbáltak lenyeletni az elhalókkal. Olykor, ha megrendítően szánalomkeltő helyzetek álltak elő, az ápolónők az ópium-, sáfrány-, fahéj- és szegfűszegalapú, sydenham-i borból egy keveset cukorra csepegtettek, és ezt a keveréket csúsztatták be a haldoklók ajkai közé. Nem fojthattam el magamban azt a gondolatot, hogy e hölgyeknek a szenvedéssel szemben tanúsított önfeláldozása és buzgalma valójában egy, a sajnálatból táplálkozó kegyetlenségforma. Anélkül, hogy tudták volna, ezek a nők egy hatalmas rombológép fogaskerekei voltak. E nők tették lehetővé az elgondolhatatlant, „reményt” adván egy olyan univerzumban, melyben a reménykedés nem volt már más, mint délibáb. Már csupán annak a reménye élt a katonákban, hogy ne hagyják őket egyedül a harcmezőn a haláltusa közepette. A reménynek csupán ama foszlánya volt ez, hogy női kezek gondozzák a rászorulót, s hogy az elhalók esetleg „szeretetet” érezhessenek az elmúlás pillanatában. Ám mindez nem volt egyéb, mint megtévesztő látszat, hisz nem „emberi lények” ápoltak bennünket, hanem a háború automatái: valójában a fehérbe öltözött ápolónővér s a géppuskát szolgáló egyenruha kölcsönösen fölcserélhető pionok voltak.

 

Az egyetlen humanizmus, amit fölfedezhettem, az a véglegesen „összetört pofák” és a nagy égési sérültek esetében volt, akik egy még ennél is rettenetesebb pusztítás beköszöntéséért fohászkodtak, mint amilyen ez a Nagy Hazafias Háború volt. Ők a halálhoz s az újjászületéshez esedeztek. Úgy könyörögtek a jövő élethez, mint ezer keresztre feszített Spartacus az appiai úton. A Boldogok egyik szigetéről álmodoztak, s némelyiküknek közülük még volt annyi ereje, hogy elfordítsa a fejét, és hogy némelykor a luçon-i bíborosra, a reims-i római katolikus hercegprímásra köpjön, aki a vörös halál közepette is el merészelt jönni megmutogatni az aranykeresztjét meg a satrafai hájasságát. Azok, akiknek a dobhártyájuk és a szemeik érintetlenek voltak, láthatták, amint a püspök egy illatos zsebkendőt tart a saját, kényes orra elé, s hallhatták őt siránkozni a félig leégett katedrálisa miatt, miközben az új Krisztus ott volt előtte, a bajonettek hegyén, a megégett, élő húsok és az üszkösödési gázok elviselhetetlen bűzében.

 

*

 

1915. április 15-én hagytam el a kórházat. A látásom helyrejött, de még mindig erőteljes főfájások kínoztak. Ami pedig az emlékezőképességemet illeti, ez, úgy látszott, apránként állt helyre, mint egy gigantikus kirakójáték, amelynek az elrendezésére nem tudtam rájönni az 1914-es évet megelőzően. A Költő hagyott számomra egy füzetet, amelyben megkíséreltem rögzíteni az argonne-i harcaim emlékeit.

 

*

 

Párizsi tartózkodásom alatt a Montparnasse-on található, Delambre utcai Hôtel des Écoles-ben szálltam meg. Amint a Luxembourg-park oldalán sétáltam, megálltam a játékárusok rácshoz támasztott, apró sátrai előtt. Az árusok mindenfajta labdát, tollaslabdát, karikákat és ugróköteleket kínáltak. Harcoló katonákat ábrázoló fafigurákat, valamint kis, parafadugós puskákat is árultak, amelyeket a háború ezen első évében elkapkodtak a vásárlók. Ki tudja ma még azt, hogy Georges Méliès, a francia filmművészet géniusza szegényen s mindenki által elfelejtve játékkereskedőként végezte életét feleségével, Jeanne d’Alcy-val együtt? Méliès emlékére megvásároltam egy piciny laterna magicát, amely a Hold meghódításának az egyik történetét vetítette. A Költő, akinek nagyon is párizsi elfoglaltságai voltak, előbb figyelmembe ajánlotta, majd be is vezetett Armande Cavaillet úrhölgy Hoche sugárúti, híres, mondén szalonjába. Armande Cavaillet köpcös, mélyzöld szemű hölgy volt. Egy osztrák zsidó bankár-család, a Lippmannok leszármazottjaként a bécsi kellem és Mitteleuropa hatalmas kultúráját sugározta magából oly tökéletes francia nyelven, hogy e nyelvi tökély mindenki csodálatát kivívta, és elfeledtethette azt, hogy a hölgy személyében lényegében egy ellenséges országgal lép kapcsolatba a vendégsereg. A Dreyfuss-ügy óta a francia szalonok két, egymással folyton perlekedő, rendíthetetlen csoportot képeztek. Arman de Cavaillet úrhölgy heves dreyfuss-ista volt. Clemenceau ezenképpen távolodott el de Loynes asszony, „a violák hölgyének” szalonjától avégett, hogy a Hoche sugárúti szalon progresszivizmusához közeledhessen. Évek óta az egész fölső tízezer a zöldszemű háziasszony körül forgolódott, akinek férje, a kedélyes s az orrhegyén egy vörös bibircsókot viselő gascogne-i hajótulajdonos és bordeaux-i borosgazda egy bizonyos Anatole France-nak a tulajdon neje körüli heves legyeskedéseit figyelte ravasz szemmel. Ebben a közegben a háború világi dolog volt, fényűző keretben zajlottak a vacsora-, koncert- és bálütközetek. A Chevreuse folyó völgyében található kastélyok környékén, avagy a külváros ligeteiben majálisok szerveződtek. Champagne síkságain harcoltak az emberek, és meghaltak, de emitt a Francia Akadémia tagságjelöltségeit osztották ki, avagy vonták vissza ugyanúgy, mint ahogy a fronton a tábornokok zászlóaljakat küldtek az ellenséges lövészárkok irányába. Ez a világ, megéreztem előre, a háborúval egyidőben fog elpusztulni, mivel e világ egy láthatatlan üszöktől fertőződött meg, s ez a kór aláaknázta azt a féktelen és elkényeztetett ifjúságot, amelynek örömkurjongatásai elnyomták a haldoklók hörgését.

 

A marne-i csata meglepetését követően a párizsi élet kivirágzott. A kávézók megteltek, és a kabarék hazafias érzelmű revüket vittek színre, amelyiknek állandó főhőse a Nagy Generális volt, s eképp még Joffre is offenbach-i szereplővé alakult át. Az átütő sikerű népszerű dalok a Boches-ok, a németek nevetségessé tételét hirdették a francia fővárosban. Az újságok sem maradtak alább, és a „Machiavelli gyermekeiként” titulált Olaszország volt elsősorban a vastagbetűs címlapok érdeklődésének a középpontjában. A helyzetet a sajtó minduntalan ezzel a titokzatos kérdéssel fűszerezte: „Mit fog tenni Olaszhon?”

 

Ekkortájt Párizsban egyik mozgóképszínháztól, avagy kávéháztól a másikig csatangoltam kezdve a Closerie des Lilas-tól, amit a francia költők és írók látogattak, egészen a Dôme-ig, a Matisse Akadémia nemzetközi s elsősorban a skandináv művészvilágnak a Closerie-val szemközti búvóhelyéig, amelyet a La Boétie utcai festők fölöttébb kedveltek. De mégis a l’Obervatoire sugárút 31. szám alatti Bal Bullier-ben találtam rá az olasz, s nevezetesen többnyire futurista honfitársaimra. Severini festő testőreiként a párizsi futuristák „semlegességellenes, szimultaneista” öltözékeket hordtak, amelyeket főleg a Delaunay házaspár mértani és színes cikkcakkjaiból összeálló mellények alkottak. A helyiség ismert volt könnyűvérű varrólányairól s dalrepertóriumáról; utóbbi minden este ezt a nevetséges refrént népszerűsítette teljes hangerővel:

 

Mikor megy majd Itália

Az alleàatákkal?

Majd ha Pacà vagy Trinità,

Pacà vagy Trinità.

 

Csibész aranyifjakhoz méltóan a futuristák közül mindenki egy-egy „fekete-vajas szemet” viselt büszkén, amelyeket az intervencionista-futurista színház ama turnéin szereztek maguknak, amelyek elkerülhetetlenül mindig egy-egy kiadós verekedéssel végződtek, minthogy a futuristák az ökölharcot fölöttébb népszerű s technikus-dinamikus-szimultán-autonóm-irreális közlési eszközként tartották számon.

 

A futuristák bálványa különben egy Jack Johnson nevű, amerikai néger bokszoló volt, aki a Bal Bullier kazettás mennyezete alatt tangót táncolt. Ez a rendkívüli, kiváló bokszoló azért kellett távozzon az országából, hogy elmenekülhessen a prostitúcióra vonatkozó törvény, a Mann Act elől, amely megtiltotta a prostituáltak szabad közlekedését két amerikai állam között. Utóbbi törvény értelmében Johnsont egy év börtönbüntetésre ítélték, mert emez kiszabadította fehér szeretőjét egy bordélyházból, s mivel Johnson az említett hölgyet feleségül vette. Ennekutána Johnson száműzetésbe kényszerült, és több mint ötven bőrönddel s mulatni vágyó vasakarattal megérkezett Franciaországba, fittyet hányva a rasszista törvényekre. „Jack Johnson a modern ember prototípusa”, állította nekem Luigi, a fiatal futurista, aki marinettiánus zsargonban beszélt: „Jack Johnson az ember + mozgás, múlt nélkül, mindig a jelenben. Táncolni + bokszolni + táncolni + bokszolni. Őbenne minden „timing’’, ritmusok, megfigyelés, a kedvező pillanat bevillanása = Kairosz”.

 

 

 

BRÉDA FERENC fordítása

 

 

 

Tristan Ranx 1966-ban született Párizsban. Művészettörténeti és filozófiai tanulmányait a párizsi és a salamancai egyetemen folytatta. Több párizsi folyóirat szerkesztője és munkatársa. Kötetei: Falkenstein. Prototipikus regény (2000); La Cinquième Saison du Monde (A világ ötödik évszaka), regény (2009). A világ ötödik évszaka című regényének Költőjében Gabriele D’Annunzióra ismerhet az olvasó.