Kovács Péter
Kinyomozni az eredetiséget
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 24. (734.) SZÁM – DECEMBER 25


Noszlopi Botond: Leállósáv. Erdélyi Híradó Kiadó – FISZ, Budapest–Kolozsvár, 2016. (Hortus Conclusus, 43.)

 

 

 

Noszlopi Botond Leállósáv című verseskötete hangulatában és hangnemében két egymástól teljesen elkülönülő részre osztható. Az első, kisebb gyűjtemény a Száz éjkuvik szerteröppen címet viseli. A gondolatok a kinti, illetve a benti szférák, a végtelen-véges idő közötti ellentétekre alapozva bontakoznak ki. A versek beszélője gyakran a változás, a révbe érés bizonytalanságáról elmélkedik. „Minden hát befejezetlen,/magam is vázlat vagyok?” (Félegész)

 

A teljes gyűjteményt Sárosi Lilla emlékének ajánlja a szerző. Az emlékezés azonban nem tud teljesen az eredetiség síkjára vetülni. Három vers elolvasása után már tudja, mire számítson az olvasó.

 

Néhány alkotás mégis teret ad az eredetiségnek. Gyász című költeményét, például két, négysoros szakasszá formálja. Az ég kabátjáról gombokként leszakadó galambok méltó látleletei annak, hogy a lírai alkotás beszélője szembenézett már az elválással, sőt azt is tudja, mennyire elégtelenek a szavak egy ilyen megrázkódtatás érzékeltetéséhez. Ennek ellenére a költő mégis arra a következtetésre jut, hogy „egy forgószél közepén” újra kell „vasalnunk fekete ingünk”, felkészítve magunk a halál utáni változásokra.

 

Száz éjkuvik szerteröppen teret ad a múltidézésnek is, a Vir című versben egy leánykérés pillanatai elevenednek fel. A költő megidézi a mediterrán tájak szépségét, a fent és a lent magassága és mélysége közti különbségeket, így lesz a vers határeset az elcsépelt frázisok és az eredetiség között. Míg a kezdő szakaszok napsütéses idillt formálnak, addig a zárósorok megadják az alkotás zamatát. A verszárlat képanyaga – a gyűrű, és a makréla csillogása közti párhuzam – által bravúros mikrokozmosz születik a mediterrán makrouniverzumban.

 

A kötet második része A szelíd kertész és más travesztiák címet kapta. A szerző a 19. század magyar irodalmának kedvelt műfajait műveli, parodisztikus módon. „Naiv legyél vagy bölcs, kiégett,/ameddig bírja májad-léped,/igyál a búra s lépj tovább!” (Bordal)

 

Az előző rész filozofikusságát, borongós költőiségét az önironikus hangnem váltja fel. Úgy érzem, a két ciklus valahol összeegyeztethetetlen, talán azért, mert túlságosan erős a kontraszt a versek között. Az olvasó ráhongolódik a Száz éjkuvik szerteröppen melankolikusságára, és sokkhatásként éri a hirtelen előtüremkedő irónia, szarkasztikusság.

 

Kitartó és élénk nyomozókedvvel megáldott személyeknek ajánlanám Noszlopi kötetét, akik képesek kibányászni az eredetiséget klisék törmelékei közül.