Dimény Lóránt
Novellák
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 15. (749.) SZÁM – AUGUSZTUS 10.

A borítóra festve, pirossal

 

Levette róla a szemét. Le kellett vennie. Aztán körülnézett. Mintha egy fogózkodót keresne a falakon, az üvegfelületen, a mögötte éppen befutó villamos hámló festékén. Kissé remegett a keze, megmarkolta a vascsövet, mintha éppen a valóságba horgonyzott volna. Pedig kiverte a hideg verejték, és ez soha nem fordult elő vele. Nem így. Nem ilyen zsigerin mélyről tört elő. A valami, a félelem, hogy éppen magát látja a képen, a saját történetét, a felpiszkált múltjának színeit, titkait.

 

Rá kellett újra néznie, nincs mese. A megálló műanyag lemeze alatt mintha megült volna a villamos dohos előszele, hozva az utasok kíváncsi, tarkóján lüktető leheletét. Mintha mindenkinek világos lett volna, hogy pont ő az. Végleg kitárulkozott, és ez fájt.

 

Nem tehetett mást, újra ránézett. Minden kétséget kizáróan ő maga volt az. Mintha kicsit kozmetikázva, szemölcsöktől, szeplőktől mentesen, de azért megtartva bőrének eredeti tónusát, színét, élesen követve a ráncok vonalait, fiatalos, szája szélén megbújó pajkos mosolyt is látott. Nem is tudta ezt magáról. Nem szokott olyankor tükörbe nézni.

 

Ahogy észrevette maga mögött a kedvenc folyóiratait, az akasztón kedvenc méregzöld törölközőjét, sőt, a kis lila pohárban a sógorától kölcsönkapott fogkefét, szinte barátságosabbá vált a látvány, mintha a villamosból kiáramló emberek sem fürkészték volna. Mintha a szemközti irodaházon sem tükröződtek volna már olyan ijesztőn a körvonalak, inkább, mint virágpor, az üvegre hintett illatpamacsok, barátságosan borzolta a délutáni forró szél.

 

Mégsem volt teljesen kibékülve a helyzettel. Talán senki sem ismerte fel, azt a fekete szemüveges, kutyáját sétáltató csákót leszámítva. Annak mintha feltűnt volna a két azonos arc. Úgy döntött, nem fogja ez érdekelni, most már teljesen mindegy. Így van, és kész, nem teszi kockára az egészségét.

 

Végtére is, történt már hasonló nála karakteresebb emberekkel is. Mi lenne hát olyan borzasztó abban, hogy majdnem mindene látszik. Talán ha a kissé foszladozó bugyiját leszámítja, hát semmi. Minden a legnagyobb rendben. Még a mindig kupacba gyűjtött fölpucolói sem voltak láthatóak a fal mellett, pedig mindig volt ott egy-kettő, legalábbis azóta, mióta elköltözött Marcsa. De most azok sem voltak ott, tehát igazán nem volt szégyenkeznivaló, győzte meg most már szinte végérvényesen magát.

 

Kiegyenesedett és helyet foglalt a sípoló automata előtt. Lassan megtöltötte a tüdejét levegővel, aztán halkan kiengedte, és közben behunyta a szemét. Szépen lopakodott a nyári este a belvárosba. Mégsem értette, hogy miként készülhetett az a fénykép. Letolt gatyában üldögélni a budin nem egy hétköznapi látvány, de legalább az üzenete annál magasztosabb. Újra elolvasta. Ugyanazzal a pajkos mosollyal fürkészte a kanyart, amikor feltűnt a 30-as. Lomha mozgással közeledett, mint egy macska, aztán fújtatva megállt előtte, ő pedig helyet foglalt egy olyan széken, ahonnan immár tökéletesen láthatta a plakátot.

 

Még néhányan szálltak fel utána, már csukódni készültek az ajtók, amikor belehasított egy fanyar idegzsába. Ezt eddig nem vette észre, talán ez a tudattalan félelem volt benne akkor is, amikor verejtékezni kezdett korábban. Most, a szemközti homlokzatról visszaverődő álmos fényben világosan felismerte. Minden más jelentéktelen volt ehhez képest. Bár az ajtó és a törölközők némileg takarták, de ha figyelmesen nézte, látható volt a körvonala, sőt, még az a kaján vigyor is, ahogy abban a mesében látta. A borítóra volt festve pirossal, sokszor nézte a könyvek között. Senki sem mondta, hogy köze lenne az ördöghöz. Most viszont bizonyossá vált benne, hogy ez az arc üldözi egy ideje.

 

Nem menekülhetett. Amikor a busz elindult, újra behunyta a szemét, és hátradőlt az ülésben, mint aki elfogadta. Ha így van, és találkoznia kell vele, hát legyen. Az a mese rosszul végződött.

 

 

A diófa illata

 

Soha nem szerette a meséket. Sem azokat, amelyeket a nagyanyja olvasott esténként, amikor nem volt villany, és halkan sercegett a petróleumlámpa, sem azokat, amiket később Ancsa mondott, amikor összebújtak a híd alatt a foszlott, kék hálózsákban, és még úgy is hideg volt. Nem hitte el őket. Semmiben sem hitt.

 

Nem fog mesét mondani nekem, nagyon kér, én se mondjak. Semmi szükség erre, nincs kedve az ilyesmihez. Lassan rágózik, kiülnek az erek a halántékára. A rendőr mutatja a gombot, amit meg kell nyomjak, ha jelezni szeretnék. Kérdőn int, nincs nálam pia? Nem hoztam magammal semmit.

 

Nyilván szeretném hallani a történetet, ugye? Biztos kíváncsi vagyok a végére is? Azt nem mondja el, se nekem, se másnak. Egyébként is, volt nekem valaha valakim, tudom, mit jelent úgy belehalni valakibe, hogy napok óta kékszeszen élsz?

 

Melegít a beszűrődő napfény, megvonom a vállamat, nekem semmiféle elvárásom nincsen. Eljöttem, mert küldtek, mert ez a dolgom, de nem lesznek se tőle, se a meséjétől álmatlan éjszakáim, ez csak egy ügy. Megismétli, hogy nem mond meséket. A mesék sejtszinten roncsolnak, mert elvárásokat építenek. Álmokat. És ő azokat már régen kiirtotta magából.

 

Ancsa úgy egy éve kezdett gyengélkedni. Zsibbadtak a karjai, erőtlen volt, legtöbbször a szállóra sem ment be, ő vitte el neki a kaját, ha adtak annyit, hogy megmaradt. Elbotorkált a pláza raktárkijáratához, ott kukázott, ha nem kergették el. Ezenkívül csak heverészett, olvasgatta azt a néhány könyvet, amit elhozott otthonról. Fél év alatt majdnem negyven kilóra fogyott. Szó szerint csont és bőr lett. Szúrtak a csontjai, amikor a kék hálózsákban hozzáért. Tudod milyen ez? Amikor hideg van, és csak elszívja a meleget, de nem ad vissza semmit? Aztán már mozogni sem tudott. Nem volt hova vinni, nem fogadták be sehova. Egyszer kijött a mentő, mert ömlött a vér belőle. Amikor látták, hogy hova jöttek, az egyik nővérke összehányta magát. A vackunkba, érted, az otthonunkba hányt! Valamit belenyomtak, aztán húztak. Majdnem elállt a vérzés, aztán újrakezdődött. Többet nem jöttek ki, pedig hívtuk többször is. Az utolsó hetekben nem beszélt, csak nyöszörgött. Hideg volt, nem volt annyi kékszesz, hogy tüzelni is tudjak vele, inni meg muszáj volt. Összebújni, ölelni. Túlélni.

 

Az utolsó estén annyi ereje gyűlt, hogy felült. A tűz mellett kuporogtunk, mutatta, hogy vegyem elő az egyik könyvet. A meséset, amelyben rosszul végződnek a történetek. Ebből próbált régebben mesélni. Gyűlöltem ezt a könyvet. Hosszú perceken keresztül olvastam, csak az ő kedvéért. A diófa történetét.

 

Itt elhallgat. Tovább nem akar mesélni. Azt mondja, ami utána történt, nem tartozik senki másra. Nem érdeklik sem az enyhítő körülmények, sem a feloldozás. Mélyen a szemembe néz. Én mindig megölöm, amit szeretek. Maradjunk a tényeknél, próbálom rábírni, de megismétli, ez a mese eddig tartott. Jelzi a rendőrnek, hogy menni akar.

 

Ballagok hazafelé. Nagy, kövér pelyhek hullanak az aszfaltra. A híd alatt fényesre súrolt kövek, tűzhely, egy kupacban rongyok, szemét, foszlott kék hálózsák. A hamut szétfújta a szél, belemarkolok, és megszagolom. Olyan illata van, mint a diófa levelének, amikor napokig súrlódott hozzá az ágon lógó kutyám.

 

Többet nem akart látni. Azt mondta, ne vesztegessük egymás idejét. Neki nincsenek történetei, ő csak van. Egy utolsó cetlit küldött át. Bizonytalan zöld betűkkel ez állt rajta: „Apám is ezt mondta: Te csak vagy, de nem kellene legyél!”

 

Ki kellett vágni a diófát az udvarunkról, ipari alpinistákkal szokták ma ezt csinálni. Szétdarabolták, és felrakták az udvar végébe a rönköket, mint egy történet csontjait, ami a családi birtokot tartotta egyben, az azóta szétzilált családunkét. Amikor a vásárló megkérdezte, hogy marad a tűzifa, csak annyit válaszoltam, persze, annak itt a helye.

Ki nem állhattam a diófa illatát.

 

 

Szurikáták és magyarok

 

Amikor arról kérdezték Károly professzort, lenne szíves meghatározni a szurikátákat, nagyot és mélyet sóhajtott, kihúzta magát, ahogy egy köztiszteletben álló állatkutatóhoz illik, és komor arccal válaszolt. Tudja, mindannyian szurikáták vagyunk. Majd gyorsan egy idevágó kérdéssel egészítette ki. Nyilván ezért kérdi, nem pedig azért, ugyebár?

 

A kis riporter hölgyike, hegyes, pisze orra fel alá mozgott, apró, fekete szemei csillogtak, mint a friss szurok. A majdnem percnyi csendben a köpcös operatőr izgatottan nézett ki a kamera mögül, amikor Károly professzor a feszültséget oldva határozottan tette hozzá. De tudja mit, ne bánkódjon ezen, nem olyan meglepő, bajnak meg végképp nem az.

 

Precízebb tudós volt ő ennél, nem szerette megkerülni a kérdéseket. Bizony, a géntérképe tekintetében több mint 80%-ban egyezik a magácskáéval. Olyan, mintha tíz önből nyolc szurikáta lenne, és ez nem akármi. Ujjból is majdnem öt van neki, arról nem is beszélve, hogy teste karcsú és hosszúkás, lábai rövidek. Vannak azonban ennél objektívebb azonosságok is. Például az, hogy lábai bokáig szőrtelenek, és ha nem tekintené illetlenségnek, de említésre méltó, hogy szőrzete módfelett puha, és kis testéhez simuló.

 

A kutatóintézet előtti kis tisztást tölgyfák szegélyezték, alsó ágain magyarok szoktak ülni. Magyar lányok és fiúk. Rendszerint. De előfordult, hogy szurikáták kapaszkodtak fel, megtámaszkodtak az ágakon, és kíváncsian néztek körül. Általában az alattuk elterülő szép országot. Most azonban a professzor előtt zavartan álló mohazöld hajú hölgyet, kezében a mikrofonnal, és a vállán kamerát tartó, borzszerű, rágózó videóst. Közben vakkantottak időnként. Mint a magyarok, ha róluk beszélnek egy mikrofonba.

 

Látja, olyanok, mint mi. Végignéznek ezen a szép országon, és arra gondolnak, milyen jó itt, mintha nekünk teremtette volna az Úristen! Bizony, nagyon kedvelik a nyílt, füves területeket, száraz síkságokat, a bozótosokat és a sziklás terepet. Pont olyanok, mint a mi Árpádunk, aki ha tehette volna, egész kotorékhálózatot alakított volna ki, pont itt, és nem máshol, hiszen ez volt az a hely! Ezek a kis cibetmacskák is rég elfelejtették a namíbiai szavannákat, az Oranje folyó lankás árterületét, és kutatásaink azt igazolják, hogy kiáltó, trillázó kommunikációjuk struktúrájában pontosan a magyar nyelv leképezése, ez talán kutatásaink legfontosabb eredménye.

 

A kis magyar hölgy végigmérte a nála valamivel nagyobb, többszörösen díjazott magyar urat, akinek véleményét a magyar sajtóban nemcsak szurikáták, de pézsmapockok, lapostetűk, sőt mi több, atomreaktorok vezérlőrendszerének ügyében is meghatározónak tartották, és mélyen elgondolkodott a hallottakon, miközben gyöngyfényes hártya futott végig a szemén. Károly professzor pedig meghajolt, és angolos eleganciával, a szurikáták cikázó gyűrűjében tűnt el az intézet kapujában.

 

Aznap este, a kis magyar hölgy további hasonlóságokat keresett a szurikáták és a magyarok között. Leginkább azonban a saját, megdöbbentő hasonlósága érdekelte, amelyet a professzor úr azzal a hasító nyerseséggel igazolt. Olyan részletek is passzoltak, hogy a név szirti macskát is jelent, vagy az, hogy fogképlete I3/3-C1/1-P3/3-M2/2. A tükörben ellenőrizte, ez 36 fogat jelent. Olvasta, hogy a turáni törzseknek is ennyi volt, talán gyengébb állapotban. A magyarok egy részénél ez 32-re csökkent, főleg az utóbbi, ínségesebb időkben.

 

Csak nézte a fénylő képernyőt, tekerte előre és vissza a videót, beleegyezőn bólogatott, miközben bársonyos erezettel csorogtak alá arcán a könnyei. Nem, ezt azért mégsem hagyhatta benne a vágott anyagban. Amikor kijelölte ezt a mondatot, és megnyomta a törlést, fanyarul elvigyorodott és vakkantott egyet, mint földi vészjelzés esetén az őrködő egyedek. A hím addig cserkészi a nőstényt, amíg az meg nem engedi, hogy párosodjon vele. Ez már túl sok volt, ezt még a professzornak sem nézhette el.