Svet di Nahum
Szabadulás a Krímből
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 16. (750.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.


Escape from Crimea

igaz történet alapján – első rész

 

Vörösen izzó nap ereszkedik a dobrudzsai síkra, a szabad nyugati világra, és kis ideig hevíti még a napraforgókat. Mögöttem a Fekete-tenger, az hozott ide a Krímből, az mentett ki a kényuralomból, a diktatúra rettenetéből. A rettenet emléke azonban tovább él, vörösen, mint a láthatáron izzó csillag. Azelőtti és azutáni életem emlékképei összefonódnak. A nagy síkon felállított szélforgatta turbinák ezreiből áll össze a jelen. Minden fordulat, a lapátok minden egyes moccanása azt súgja: miért? miért? miért? Keletre fordulok, a Fekete-tenger sötét vizén túl húzódó láthatárt kémlelem. Arra van a Krím. Az otthonom.

 

Tánya vagyok, szevasztopoli ukrán nő. Irdatlan műtrágyagyárban voltam vegyészmérnök. A gyár Oroszországból az európai ár duplájáért érkező földgázzal működött. 2014 előtt szerény fizetésemből is elég jól éltem. 29 éves vagyok, még nem mentem férjhez. Falun születtem, Lemberg mellett. A szüleim most is ott élnek, ott lakik a nővérem is, a férjével. Szolgálati lakásban laktam Mása kolléganőmmel, aki a kazahsztáni Nazarbajev-rendszer elől menekült Ukrajnába. Atomenergetikai mérnök volt.

 

Nem vagyok nacionalista, a politika sem érdekelt különösebben soha. Vezetőinktől azért elvártam az alapvető becsületességet. A tudomány volt a szenvedélyem. Arról álmodoztam, hogy majd kémiából doktorálok a Szevasztopoli Állami Egyetemen.

 

Amikor az ukránok ellenálltak korrupt elnökünknek, Janukovicsnak és az őt körülvevő bűnözőknek, életünkben a csodával határos változás állt be. Közénk lőttek Kijevben, a Majdan téren, Berkut rohamrendőri alakulatok ütlegeltek bennünket, végül mégis győztünk. Janukovics megbukott és Moszkvába menekült, hiszen hosszú ideje amúgy is onnan irányították. Karnyújtásnyira volt a szabadság, a remény, egy új, önálló élet ígérete. Az út végén ott állt Európa, az Unió. Kiszabadultunk Putyin béklyóiból, a birodalmi alakoskodás csatáiból. Vagy legalábbis ez történt Ukrajna java részében. De nem a Krímben.

 

2014 márciusában, a Krímben az Oroszországhoz való csatlakozásról szóló népszavazást írtak ki. Ukrajnában ez alkotmányellenes, de a Krímben ekkor már hemzsegtek az orosz különleges alakulatok, katonai jellegű egységek, titkosrendőrök, fegyveres csoportok és kommandók. Akik már parancsnokot, kormányzót, rendőrfőkapitányt is kineveztek.

 

A Kreml utasítására kihirdették a népszavazás időpontját.

 

A népszavazás napján a gyárudvarra tereltek bennünket. Állig felfegyverzett, cseppet sem katonai egyenruhás férfiak jelentek meg. Magas, erős, középkorú férfi vezette őket, azt mondta, a neve Csesznyakov. Mint később megtudtuk, az orosz különleges alakulatok ezredese, nyolcvanas szovjet-afgán háborús veterán.

 

Jól gondolják meg, hogyan szavaznak holnap! Ugatta parancsoló hangnemben Csesznyakov. Ne feledjék, a Krím orosz volt, és az is marad! A nemmel szavazók egykönnyen elveszíthetik állásukat, még a tetőt is a fejük fölül!

 

Néma csendben álltunk. Ősz halántékú, jóravaló igazgatónk az udvar végében egy árva szót sem mert szólni.

 

Mire szavazni mentünk, a szavazóegységeket bekerítették a Krím új, oroszbarát rendőri alakulatai. Mindenhol tankok, AK-47-esek, gépfegyverek, egyéb fegyverek, katonák, tisztek.

 

Az iskolában, ahol szavaznom kellett, ukrán fiúk tüntettek békésen a Krím Oroszországhoz való csatlakozása ellen. Egyszercsak fegyveresek támadtak rájuk. Katonák, gengszterek, rohamrendőrök. Néhányukat agyonverték, és mint valami döglött kutyákat, halomba dobálták őket. Mások vérbe fagyva hevertek a járdán. Megint másokat szinte élettelen állapotban valamiféle katonai teherautókra pakoltak.

 

A csatlakozás ellen szavaztam. A legtöbben ellene szavaztak. Az esti eredményhirdetésnél mégis az derült ki, hogy a krími lakosság 93 százaléka az Oroszországhoz való csatlakozás mellett szavazott. És ez volt különbejáratú poklom kapuja.

 

A polgároknak szegzett kalasnyi­ko­vok­kal megrendezett úgynevezett népszavazás után egy héttel leváltották régi igazgatónkat, és a gyárban dolgozó ukránokat rendre elbocsátották.

 

Tüntetést rendeztünk a gyár előtt. Plakátaink is voltak. „Ne dobják ki az ukránokat!” „Le az orosz energia-monopóliummal!” „Élelmet a családtagoknak!”

 

Lakótársammal, Másával és még vagy tíz kollégával óriási feliratot hordoztunk körbe:

 

LE A KRÍMI MEGSZÁLLÁSSAL!

 

A semmiből hirtelen két kommandós egység és néhány civil fegyveres alakulat ugrott elő. Botokkal, pálcákkal támadtak ránk. Az embereket a földön cibálták, a fejüket ütlegelték.

 

Megragadták Ivancsukot, a vezetőnket, hogy a szemünk előtt móresre tanítsák. Csesznyakov ezredes odasétált hozzá. Ekkor már a krími rendőrség feje volt.

 

Figyelmeztettem magukat! – ordított Csesznyakov. Mit képzelnek? Kik maguk? Aljas, lázongó banderás csőcselék! Tökfejek gyülekezete! Agyatlan sültparasztok! Megmondtam, hogy a Krím a miénk! Szemét banda!

 

Csesznyakov pisztolyt rántott és Ivan­csuk feje mögé lőtt. Az halálfélelmében a földre rogyott. Föllélegeztünk, amikor láttuk, hogy nem sérült meg. Csakhogy Csesznyakov gallérjánál fogva megragadta, fölemelte a porból, a pisztoly száját Ivancsuk tarkójához szorította, majd meghúzta a ravaszt. Rettenetes látvány volt. Vér és agyvelő spriccolt felénk, ráfröccsent az elöl állókra. Néztem, ahogy Ivancsuk a vég előtt még görcsbe rándul a földön. Először múlt ki a szemem láttára valaki. Hátat fordítva öklendeztem. Körös-körül asszonyok, férfiak hánytak, átkozódtak, könyörögtek, üvöltöttek és sírtak.

 

Csesznyakov röhögve állt előttünk.

 

Protestálnak még, patkányok? Nos? Ki menne Ivancsuk után?

 

Reszkettünk némán.

A kommandósok letartóztatták tizenkét szakszervezeti aktivistánkat, páncélos terepjárókba gyömöszölték őket és Csesznyakovval az élen elviharzottak.

 

Szemhunyásnyit sem aludtam akkor éjjel. Szegény Ivancsuk szétlőtt feje lebegett a szemem előtt. Mögüle Csesznyakov ordított eltorzult arccal: a Fekete-tenger halai rágják le a húsodat! Régi félelmek, traumák bújtak elő, azok sem hagytak aludni. Fölrémlett első állásom, zöldfülű mérnök koromból, amikor egy földgázmérő állomáson dolgoztam az orosz–ukrán határon. Az átfolyó földgázt figyeltem és mintákat vettem, a mennyiséget és minőséget ellenőrizendő. Kiderült, hogy az éjszakai váltás idején Oroszország kevesebb és a megegyezettnél jóval silányabb minőségű gázt szállít. A csillagászati ár mellett Ukrajnát még jól át is verték. Szorgalmasan jegyeztem az adatokat. Nem is sejtettem, hogy az állomás vezetője Moszkva embere. Megsemmisítette a feljegyzéseim, és egyszer, amikor éjszakás voltam, megjelent, nekinyomott az ellenőrző műszerfalnak, összevissza fogdosott. Ellöktem, pofon vágtam, belerohantam az éjszakába. Hat kilométert gyalogoltam a decemberi fagyban, amíg a szállásra értem. Örültem, hogy nem jutottam a határ mentén portyázó kóbor kutyák fogára.

 

Reggel a kialvatlanságtól duzzadt arccal és piros szemmel indultam munkába, agyamban az előző nap szörnyűségeinek kitörölhetetlen képével. Kollegáim sem festettek különbül: gyűröttek, elcsigázottak, zavartak, csüggedtek voltak. Egyenként hívtak be bennünket az új igazgató irodájába. Egy óra sem telt el, rám került a sor.

 

Reszkettem a rémülettől, amikor az ajtón beléptem.

 

Az igazgató egy óriási, azokból a szovjetuniós időkből átmentett íróasztal mögött ült, amikor a gyár még Leonyid Brezsnyev nevét viselte. Feje fölött most Vlagyimir Putyin tekintélyes méretű arcképe lógott.

 

A gonoszul vigyorgó igazgató egy szóval sem mondta, hogy foglaljak helyet. Az ajtóban álltam. Szemével szinte odaszegezett, mielőtt megszólalt.

 

Munkaszerződését azonnali hatállyal felbontom. Minthogy a lakás szolgálati lakás, maga meg Mása estig távozzanak!

 

De hát… utcára kerülünk… Milyen alapon bocsátanak el?

 

Hozzá nem értés és a munkakörnyezetre gyakorolt kártékony hatás. Ennyi. Ma este nyolcig ürítsék ki a lakást, a kulcsot hagyják a kapusnál. Elmehet.

 

Megfordultam, megragadtam a kilincset, lenyomtam, hogy kinyissam az ajtót. Aztán visszafordultam.

 

Gazemberek! – súgtam az igazgatónak.

 

Önelégülten nevetett és füléhez emelte a telefonkagylót, utasítva a titkárnőt, hogy beküldheti a következő elbocsátásra kiszemelt lázadót. Undorral mért végig, fojtott hangon, szinte sziszegve mondta:

 

Hordja el magát, mocskos banderás.

 

Késő délután Másával összeszedtük a keveset, amink volt, kiürítettük a lakást, leadtuk a kulcsokat. Munka nélkül és hontalanul sétáltunk ki az utcára. Mása azt tervezte, Kijevben élő bátyjához költözik.

 

Beültünk egy búcsúitalra a tengerparti Admirálisba. Nem csak lakótársak, barátnők is voltunk. Együtt tüntettünk, együtt veszítettük el munkahelyünket.

 

A hitetlen csőcselék ellen bosszúra emelkedő, orvul megsebzett óriás hangján zúgtak a partnak ütődő hullámok.

 

Tulajdonképpen akkor tudatosult bennünk, hogy annak, amit Másával hazánknak neveztünk, vége.

 

Mindketten kávét rendeltünk, aztán valahogy hirtelen veszélyérzetünk támadt. Amikor félénken körülnéztünk, rémülten láttuk, hogy nem is túl messze tőlünk Csesznyakov ezredes ül.


Ott trónolt egy előkelő vendégek számára fenntartott szeparéban, egy üres, 2000 dolláros XIII. Lajos konyakosüveggel az asztalon, és szivarért ordítozott. Rosszkedvű volt és részeg. A szolgamód hajlongó pincérek két fadobozzal rukkoltak elő. Csesznyakov hatalmas kubai szivart halászott ki az egyik dobozból, a főpincér pedig ott termett, hogy egy egyszerű gyújtóval tüzet adjon neki. A szánalmas fajankó istenes pofonnal gazdagodott, ha félre nem ugrik, Csesznyakov meg is rugdossa. A csapos nagy doboz hosszú szivargyufával rohant a helyzetet menteni.

 

A dobozt szó nélkül az asztalra tette. Az ezredes meggyújtott egy gyufát és kéjesen forgatta a szivarat, míg végigsétáltatta rajta a lángot. Aztán újabb szál gyufával megismételte a dolgot. Ezt követte egy harmadik gyufaszál. Majd még egy negyedik és ötödik. Végül rágyújtott a szivarra, bólintott és elégedetten hátradőlt.

 

Megcsörrent a telefonja.

 

Zdravsztvuj, Szergej! Csesznyakov kommandós hangjától visszhangzott a hely. Figyelmesen hallgatta hívója mondandóját, aztán kiadta utasításait:

 

– Hárásó! Vedd meg a genovai finomítót! Utalj át két milliárdot a Lausanne-i irodából. Berlusconit majd én elintézem, jövő hétfőn találkozom vele!

 

A hívó rosszat mondhatott, mert Csesznyakovnak összeszaladt a szemöldöke és felcsattant:

 

Semmi közöd hozzá, hogy hol! Tedd, amit mondok, aztán nyomás haza! Ennyi! Majd én kereslek! Ha bármit is elszúrsz, gondolj Majakovszkijra! Tudod, ugye, mit mondott, mielőtt „öngyilkos lett”? Ne lőjetek, elvtársak! Végeztem!

 

A szomszéd szeparéban ülő vendég fölcsattant:

 

Miféle neandertháli tempó ez, hé? Itt már egy italt sem lehet nyugodtan lehajtani?

Csesznyakov még csak oda sem fordult. Bal keze pengét formázó ujjaival enyhén meglegyezte nyaka bal oldalát.

 

Négy elit kommandós ugrott föl egy sarokasztal mellől, megragadták az elégedetlenkedőt, fejbe vágták és kihurcolták. A rakparton kis ideig rugdosták, aztán a hullámtörők közé dobták. A másnapi újsághírek szerint az illető részegen a tengerbe fulladt.

 

De Csesznyakov borús részegségét még ez a szívének oly kedvesen véres esemény sem tudta fölvidítani.

 

A méregdrága kubai szivar minden füstkarikája a moszkvai hatalom emberét dicsérte. A hatalom embere kiselőadást tartott az asztalához sereglő láthatatlan tömegnek:

 

A rend emberei kerültek hatalomra. Acélizmok, vasfegyelem! Ilyen hatalmasok neveltek engem is, azok, akik a Kreml hajóját kormányozzák, a nagyszerű, új Admirálissal az élen! Ti viszont az átkozottak, a kudarcra ítéltek oldalára, az Oroszországot eláruló liberálisok mellé szegődtetek! Hát ez a fizetség, idióták! Jól van, vagy tíz évig dőzsöltetek az alatt a troll Jelcin alatt, igazán megható! Loptatok. Raboltatok. Eladtátok az országot kilóra az amerikaiaknak! Ennek most vége! Eltaposlak benneteket!

 

Mondanom sem kell, hogy Csesznyakov maga egy birodalomszámba menő kőolaj-konszern magasrangú vezetőinek sorát gazdagította. Orosz előkelőség, aki csak orosz előkelőségekkel keveredett. Még az utca túloldalán álló szálloda is az övé volt, csak úgy, koronagyöngynek.

 

Csesznyakov azt motyogta maga elé:

 

Alekszej nagypapa, a szevasztopoli veterán. Igen!

 

Felnézett, és ijesztő, recsegő hangon dalra fakadt:

 

Elindultunk páran, deli legények,

Minden sortűz mögött tíz tengerész.

A tenger nimfái csalogattak minket,

De bennünket Szent András oltalmazott!

 

A tengernek küldöm ezt a dalt! Üvöltött Csesznyakov. A Fekete-tengernek, Usakov admirális dalát!

 

Javarészt részeg kommandósaihoz fordult, félig feléjük, félig a pincérek és a pultos irányába vezényelt:

 

Csak semmi gyávaság! Énekeljetek velem, fiúk!

 

Sötét, recsegő kórus harsant, mint részeg matrózok vagy inkább kalózok kara:

 

Előttünk maga a Szultán állott,

És halálnál feketébb szerecsenjei.

Szívünk a győzelemért dobogott,

És bennünket Szent András oltalmazott.

 

Mindenért az aljas amerikaiak hibásak! – üvöltött Csesznyakov. És szánalmas ügynökük, az áruló Gorbacsov! Soha nem bocsátok meg neki! Én, a kabuli csata veteránja! Végül is ki hagy el kit? A nővér a húgát? És még a húg nézi le? Elképesztő! Ukrajna a húgocska, és a mienk, a mienk, a mienk! A Krím máris a miénk! Éljenek Szevasztopol hősei!

 

Csesznyakov zavaros pillantása ránk esett, Mására és rám. Hátunkon felállt a szőr.

Nicsak, a banderás kurvák! A vegyi üzemnél tüntetők, mi? Ismerlek én benneteket! Most majd szépen megtáncoltatlak. Tessék csak ügyesen levetkőzni. Ruhákat le, de azonnal!

 

Csesznyakov kommandósai felráncigáltak az asztal mellől, egyikük gépfegyvert fogott ránk, mások ütlegeltek, lecibálták rólunk a ruhát, és kényszerítettek, hogy Csesznyakov asztala előtt hastáncot járjunk. Megint eszembe jutott egykori orosz főnököm, aki éjszaka támadt rám a határmenti földgázállomáson. Bár ami most történt velünk, az annál sokkal szörnyűbb volt. Játékszerként használtak bennünket, részegen röhögtek, és tovább üvöltött a dülöngélő kórus:

 

Egyre többen és többen, a tengerből jövénk –

Rettenthetetlen lelkek, hajtott a büszke vér –

Bőszen özönlöttünk a nagy hullámverésben,

És fönt az árbócon Szent Andrásunk hite!

 

Csesznyakov pattintott ujjával, asztalára új üveg érkezett. Megragadta, zömök poharát színültig töltötte.

 

Fenékig, ezredes! – koccintott önmagával. Aztán behúzott még egy pohárral. És azután még eggyel.

 

A becsületre! – üvöltötte eszelős hangon. Sortüzet Csesznyakov ezredesért! Aki Oroszországhoz hű volt és örökké hű marad! A becsület lovagjára, Pável Csesznyakovra! Arra, hogy emelt fővel megy a halálba is, ha kell, büszkén, mert van bocsánat! Csesznyakov ezredesre, aki az Admirális szavára figyel! Az igazi elnöki szóra! Éljen soká az Elnök!

 

Kalasnyikovjának teljes tárát a mennyezetbe lőtte. Fentről ezüstszextánsok szilánkjai permeteztek.

 

Aztán hozzánk fordult:

 

– És most kifelé, ukrán szukák! Tűnjetek el a föld színéről! Ellenem tüntettek, mi? Bennünket neveztek megszállóknak, a Krím gazdáit? Legjobb lesz, ha a Holdon kerestek menedéket, mert Ukrajnában előlem nem menekülhettek! Mindenhol vannak embereim! Mindent tudok rólatok. Mása, téged majd a kijevi bátyádnál hajtalak fel, Tánya, téged meg idehozlak, a fiúk nagy örömére. Kiszedlek abból a Lemberg melletti falucskából, ahol anyád meg apád meg a nővéred él a férjével, te leszel itt mindenki rongya, mocskos banderás cafka. Kifelé, taknyos ukránok! Banderás ribancok, kifelé!

 

 

(folytatása következő lapszámunkban)

 

 

LÁSZLÓ NOÉMI fordítása

 

 

Svet di Nahum (1970, Szófia) bolgár író. A Dél-Illinois Egyetemen végzett filozófia szakon, New York, Szófia, Bécs és Frankfurt között ingázik. Több novelláskötetet, regényt és egy színdarabot írt. Műveit angol, német, orosz, szerb, francia, spanyol nyelvre fordították. Svet di Nahum a bolgár PEN központ sajtótitkára. Főbb művei: The Unicorn in Captivity, RAPTUS, The Doctrinaire, Mozart in Prague (A rab unikornis, RAPTUS, A doktrinér, Mozart Prágában).