Pomogáts Béla
A mesemondó távozása
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 8. (478.) SZÁM - ÁPRILIS 25.

Méhes György halálával egy igaz és sikeres mesélő távozott el. az erdélyi és az egyetemes magyar irodalmi életből. Valójában minden irodalmi műfajban nagy közönségsikere volt, pedig olykor úgy tetszett, hogy eredendő hajlamai ellenére kellett megválasztania az írói munka terepét. Működését népszerű újságíróként, riporterként kezdte, első írása a legendás kolozsvári napilapban: az Ellenzékben jelent meg, majd a Keleti Újság munkatársa lett, s közölték írásait a Pásztortűz és a Hitel című folyóiratok is. Olyan írónak készült, aki mindenekelőtt az erdélyi magyar társadalom és ezen belül a városi polgárság és értelmiség világáról kíván képet adni. A háborús évek után egy ideig folytathatta újságírói pályáját, a kolozsvári Világosság és a Falvak Népe szerkesztőségében, aztán az ötvenes évek elején sokadmagával ő is tiltó listára került. Ahhoz, hogy továbbra is iró maradhasson, nem csak műfajt kellett cserélnie, eredeti nevét is meg kellett változtatnia; ekkor lett Nagy Elekből Méhes György – egy tanárőse után, aki, a tizennyolcadik század végén élt.
Nehezen indult a pályamódosítás, Méhes Györgyben azonban volt annyi kezdeményező készség és lelki erő, hogy megtalálta azt a feladatot, amely nemcsak az olvasók szeretetét hozta meg számára, hanem az írói tehetség kibontakozásának lehetőségét is. Az ötvenes években már ő volt a legnépszerűbb erdélyi magyar ifjúsági író, akinek hírét mesekönyvek s ifjúsági regények vitték el nem csak Erdély távoli vidékeire, hanem Magyarországra is. A Kárpátok kinese, a Tatárok a tengeren, a Hétkedvenc unoka és a többi (közel két tucat ifjúsági regény, meseregény) ugyanúgy megalapozták népszerűségét, miként annak idején mindenütt olvasott ifjúsági művei Benedek Elekét (akinek példája talán ösztönzésül is szolgált, hogy csak egy mozzanatot emeljek ki az életrajzából: a Méhes György és mellette Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor által szerkesztett Napsugár cmű kitűnő gyermeklap Elek Apó egykori Cimborájának örökségét újította fel). Igaz, volt Méhes György ifjúsági regényei között olyan is, amelyet a „felnőtt” olvasók is tanulsággal forgathattak: a Győzedelmes Gábrielre gondolok, Méhes Györgynek ez a műve egy képzeletbeli világban, képzeletbeli társadalomban játszódik, tulajdonképpen a modern irodalom „ellenutópiai” közé sorolható, olyan magyar regények környezetébe, mint amilyenek Karinthy Frigyes, Déry Tibor, Szathmári Sándor és Karinthy Ferenc művei. Mint ilyen, a modern társadalmak és a diktatúrák működését világítja meg, és nyilván úgy kerülhette el a bukaresti politikai cenzúra figyelmet, hogy az ifjúság számára írott „fantasztikus regény” jelmezébe öltözött.
Az ifjúsági és a meseirodalom mellett a pályamódosítás másik irányát a. színműírás jelentette. A hatvanas-hetvenes évek világában az erdélyi magyar közönség körében is igen nagy igény mutatkozott olyan színpadi művek iránt, amelyek a valamikori „polgári színjáték” hagyományát, Molnár Ferenc. és Hunyady Sándor örökségét követték – amelyek nem csak okítottak, hanem szórakoztattak is. Méhes György előzékenyen elégítette ki a színházba járó közönségnek ezt a, valljuk be, nem is jogosulatlan igényét. A mester és tanítvány, a Fele se tréfa, a 33 névtelen levél, a Heten mint a gonoszok és a többi (ugyancsak vagy két tucat) színdarab, főként vígjátékok egy időben Méhes Györgyöt tették a kolozsvári, nagyváradi, marosvásárhelyi magyar színházlátogatók leginkább kedvelt szerzőjévé. Volt ezek között a színpadi művek között igényesen gondolkodásra és állásfoglalásra késztető dráma is, így a Barbár komédia a hatalmi politika mesterkedéseit, a Noé Bárkája a jellemtelenség társadalmi méretű eluralkodását, a Jerikó és a Földi istenek című klasszikus (az Ószövetségből, illetve a bizánci történelemből merített) témákat feldolgozó drámai művei az önkényuralom működését leplezték le. Külön is meg szeretném említeni azokat a színműveket, amelyek a régebbi magyar irodalom epikai remekeit állították színpadra: a Gvadányi József és Gaál József nyomán írott A peleskei nótáriusa és a Jókai Mór kisregénye nyomán írott A nagyenyedi két fűzfa című színpadi játékaira gondolok.
Méhes György egészséges írói önérzettel és töretlen alkotóerővel élte át a nehéz éveket, nem „belső száműzetésnek” érezte mindazt, amit el kellett viselnie, hanem kihívásnak és feladatnak, amelyet mesteri módon meg kellett oldania. Közben természetesen az eredeti szépírói ambíciók sem húnytak ki. Valójában először ezek az ambíciók is az úgynevezett „népszerű irodalom” epikai világának mozgósítása által érvényesültek. Méhes György három, asszonyi sorsokat bemutató regénye: az Orsolya, a Gina és az Emmi egy már régóta letűnt korszak életébe, városi. társadalmába és lelki viszonyai közé kínálnak betekintést, megértő szeretettel ábrázolva a regények nem igazán boldog életet élő hősnőit. (A három regény néhány esztendeje, az író válogatott műveinek sorozatában Erdélyi gráciák címmel került az olvasó elé – a cím igen találó, egyszersmind némi mitologikus, aurát rajzol a bemutatott asszonyi sorsok köré.)
Méhes György kétségtelenül leginkább jelentékeny opuszai egy önéletrajzi regény és egy társadalmi regény; a Bizalmas jelentés egy fiatalembeirről és a Kolozsvári milliomosok. Az előbbi a huszadik század első felének zaklatott történetét idézi fel, az író születésétől a második világháború befejezéséig, színes képekben elevenítve fel az erdélyi, különösen a kolozsvári életet. Annak idején: a hetvenes években, midőn a regény született, az írónak még „hangfogóval” kellett dolgoznia, az akkor kihagyott vagy elhallgatott mozzanatok csak a 2001-ben közre adott második és átdolgozott kiadásban kerülhettek az olvasó elé. Érdemes ide idézni ennek az új kiadásnak a zárópasszusát, ez az írónak a háborús forgatagból történt szabadulását és hazaérkezését örökíti meg: „Aztán bevonultak a felszabadító szovjet csapatok. Velük együtt az ugyancsak felszabadító románok is. A Kolozsváron maradt magyarokat, öregeket, fiatalokat – sok ezret, de hogy mennyit, arra nincs adatunk, elvitték málinki robotra. Ígérték, hogy három napra, de az a tavarisoknál legkevesebb három évet jelentett, esetleg tízet, legtöbbjüknél örökkévalóságot. Mint tényt közölhetem: a nászútról való hazatérésünket megünneplő valamennyi barátunkat elhurcolták, Brassóig gyalog hajtották őket, onnan valamelyik gulágig, lelakatolt vagonban, se élve, se holtan egyikük sem tért vissza, csak én maradtam életben idehaza.”
A másik regény: a Kolozsvári milliomosok már a rendszerváltozás után (1997-ben) került az olvasó elé. Egy ismertetője „családi – dinasztikus – közgazdasági kalandregénynek” titulálta, a meghatározás találó, hiszen valóban egy erdélyi, kolozsvári polgárcsalád „tündöklését és hanyatlását” ábrázolja, a klasszikus „balzaci” recept szerint. A kolozsvári magyar polgári életet igazából alig mutatta be a szépirodalom, ahogy például Bánffy Miklós bemutatta az ottani arisztokrácia vagy Nagy István a munkásság életét. Ennek a vagyonszerző, vagyonépítő és a háború után vagyonvesztő „klasszikus” polgárságnak a történetét idézi fel Méhes György nem kevés humorral és nosztalgiával.
Méhes György mint a gyermekeknek mesélő Gyuri bácsi (mondhatnám egy új „Elek apó”) szerzett irodalmi népszerűséget, és a mesélés örömét sohasem veszítette el. Már pedig a messe: a színes és fordulatos történet, az eleven emberi alakok, a nem túl bonyodalmas konfliktusok, a közérthető előadásmód mindig is a szépirodalom nagy vonzóerejének számított. Ez alapozta meg, mondjuk, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Hunyady Sándor vagy éppen Nyírő József és Wass Albert népszerűségét is. Ez a mesélő hajlam és elbeszélő hagyomány (sok olvasó rosszallását és hiányérzetet okozva) valahogy megfogyatkozott a. modern regényirodalom mestereinek kezén. Méhes György nem velük szállt szembe vagy vitába, amidőn a történetmondás régebbi hagyományainak kötelezte el magát: egyszerűen ilyen volt az írói egyénisége, ez volt a természetes közlésformája, és a mesemondó igen régi szerepét választva keresett kapcsolatot az olvasóközönséggel, amely hűségével hálálta meg ezt a kapcsolatépítést. Tél a kilencven esztendőn, fehér hajával, pirospozsgás arcával, mindig mosolygós kedélyével. maga is olyan volt, akár egy régi mesefigura. Csendes halálával az egyik utolsó erdélyi mesemondó távozott.