Ughy Szabina
Csenge
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 16. (774.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.

Pakisztáni gyerekeket kerget egy szőke kisfiú. De lehet, hogy indiaiakat. Szép barna a bőrük, és úgy csillog a szemük, mintha könnyes lenne. Kacagásuktól vissz­hangzik a tér. Piazza, ahogy itt mondják. Egy erkélyre kizárt pitbull ugatja őket. Mikor a tejfehér bőrű kissrác ujjával épphogy megérinti a narancssárga ruhába öltözött kislány lobogó, sűrű, fekete haját, nagy vita támad. Mindegyikük a saját nyelvén magyaráz valamit a másiknak, aztán végül tisztázzák az esetet, gondolom, hogy a haj élő vagy halott testrészünk-e, és folytatódik tovább a fogócska, még mielőtt a mellettem teázgató szülőknek közbe kéne avatkozniuk.

 

– Látja, őket még nem zárja börtönbe a nyelv – szól hozzám tökéletes, bár valamilyen furcsa akcentussal színezett angollal a tér egyetlen árusa, aki tőlem alig pár méterre, a templom falának árnyékában hosszú, összecsukható asztalkájára épp most pakolja ki áruját.

 

Elengedem fülem mellett a szavakat, mintha nem érteném, amit mond. A szieszta utáni kávémon már túl vagyok, bár ebben a hőségben nem sokat ért. Dolgozni kéne, de nincs kedvem kinyitni a laptopom. Rendelek inkább egy aperolt.

 

Szerelmi bánatomat jöttem enyhíteni a szigetre. Mindent ott hagytam a feleségemnek, mindent. Szerinte ez is egy gyerekes húzás volt, szerintem meg ez volt életem legférfiasabb döntése. Még bőröndöm sem volt, amibe csomagolhattam volna. Egy kék ikeás szatyorba szórtam bele néhány gatyát, egy strandpapucsot meg egy fogkefét. Simán belecsúszott a légitársaság évről évre zsugorodó csomagellenőrző fémkeretébe. Fogalmam sem volt arról, hogy mit szokás bepakolni egy hosszabb utazásra. Ezt is a feleségem, Csenge intézte, aki mindig, mindent kapásból tudott. Azt hittem, hogy ő ilyen, hogy zsigerből és örömmel takarít, mondja meg hajnali ötkor, félálomban, hogy hol van a mandzsettagombom, létszükségelete, hogy vacsorát főzzön este tízkor, és neki is jó, ha kielégíthet, amikor csak vágyom rá.

 

Aztán egyszer csak azt mondta, hogy ennyi, vége, nem bírja tovább. Néztem, mint a hülye, hogy mi van. Ő ezt már jelezte, sokszor, hogy neki ez így nem, de én nem vettem észre. Maximum egy-egy bőgőrohama után lettem kicsit figyelmesebb, amikor párszor lefőztem neki reggel a kávét, meg mondtam, hogy legyen szép a napja, de aztán rövid idő után minden ugyanúgy ment, mint korábban. Szerinte. Ezért nem akar többé a munkahelye meg az én szolgálóm lenni. Pedig én is dolgozom, sokat, szabadkoztam. Meg squashsolgattam hetente kétszer, jártam dobolni, igaz, és időnként összejöttünk a haverjaimmal szerepjátékozni meg persze füvezni, de azt hittem, hogy Csenge ezt nem sejti. Pedig tudta. Mindent tudott rólam, de nem szólt, mert szeretett. Azt hitte, hogy ilyen a jó szeretet, de végül kész, elfáradt, és azt érzi, ha most nem lép ki ebből a kapcsolatból, akkor soha többé nem fog vele semmi kalandos történni az életében. Azt hiszem, hogy a kaland szót használta, de lehet, hogy izgalmas dolgot mondott. Akkor jutott el a terápiájában arra pontra, hogy már elég erősnek érezze magát ahhoz, hogy elhagyjon. Nem értettem, miről beszél. Hiszen én sosem kértem arra, hogy szolgáljon ki engem. Ő döntött így. Azt hittem, hogy ez egy jó kapcsolat. Nem is tudtam, hogy terápiába jár, mint kiderült, évek óta. Kivel éltem én együtt hét évig? 

 

A fogócskázó srácok közül az egyik nekifut az asztalomnak, ettől az italom megbillen, és néhány pillanat múlva hangosan csattanva széttörik a fényesre kopott mészkövön. Ez megzavar, nem szeretem, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy elterveztem. A szülők nem győznek bocsánatot kérni, és már intik is oda a pincért, hogy hozzon nekem egy újabb aperolt. Jól leszidják szegény fiút, aki már abban a korban van, hogy tudja, ciki mások előtt sírni, ezért száját lebiggyesztve integet a csillogó szemű újdonsült barátainak, aztán siet az anyja után, vissza se néz.

 

Csenge elköltözött a szüleihez, én pedig úgy bolyongtam az otthonunkban, mint egy idegenében. Semmit sem találtam, de már nem hívhattam fel őt, hogy hol a francban van például a lila dobókockakészletem vagy a konzervnyitó. Próbáltam a dolgokat megtalálni, volt, amit például sikerült is, de végül egy hét alatt olyan káosz lett a lakásban, hogy nem bírtam tovább maradni.

 

Megírtam Csengének, hogy minden az övé, visszajöhet, én leléptem. Programozóként dolgozom, egyéni megrendeléseim vannak, aminek köszönhetően ott melózom, ahol csak akarok. Ezen a szigeten meg fele annyi pénzből kijövök, mint otthon. Másrészt meg nem jutott jobb az eszembe. Négy éve voltunk itt Csengével, akkor bejött. Mentségemre szolgál, hogy legalább egy másik városba jöttem, ne emlékeztessen egy sikátor vagy pálmafa se rá, ahol le kellett fotóznom, és ahol közös fényképet is kellett lőnünk: egy mosolygósat, egy hülyefejeset és egy szerelmestekinteteset.

 

Alig van mozgás a téren. Most, hogy a gyerekek elmentek, a kutya is lekushadt, csak a sarlósfecskék vijjognak időnként, én meg már megint azon kapom magam, hogy hangosan szürcsölöm a pohár alján megmaradt jégkocka levét. Összeaakad tekintetünk az ékszerárussal. 

 

– Maga mióta él itt? – szólítom meg angolul. Korábban soha nem szólítottam volna meg ilyen bátran egyetlen idegent sem, de így, négy, pontosabban három és fél, éhgyomorra lehúzott aperol után már könnyebben megy a barátkozás.

 

– Harminchat éve.

 

– Az szép. Én még csak három hónapja, de már kezdem unni.

 

A férfi nem válaszol, csak mosolyog. Kicsit úgy néz ki, mint egy hipszter mikulás. Fehér, gondosan ápolt szakáll és haj, napbarnította bőr, saru, lenvászon nadrág. Biztos van valahol egy aum jeles tetkója is.

 

– Én egy másik, sokkal izgalmasabb szigeten élek – ütögeti meg vastag jegyzetfüzete borítóját. – Költő vagyok.

 

Néhány percnyi kényszeredett csönd után rákérdezek, hogy hány könyve van. Gondolom, ilyenkor ezt szokás kérdezni egy költőtől.

 

– Egy, de mintha nem is létezett volna, a kritika észre sem vette. Az olvasókhoz nem jutott el, talán még mindig egy sötét raktár alján dohosodnak a megmaradt példányok.

 

– Azért ez elég szomorúan hangzik. Miért nem váltott szakmát?

 

– Nem tudok mit csinálni, lelkifurdalásom van, ha nem tudok írni. Közben azt vettem észre, hogy a díjakat egyre inkább olyanok kapták, akikről még nem is hallottam. Vagy igenis hallottam, de aztán el is felejtettem, amit mondtak, annyira unalmasak voltak. Vagy mert el akartam felejteni azt a sok hülyeséget. Két lehetőségem maradt: vagy megkeseredem és abbahagyom, vagy elvonulok, és a magam örömére írok.

 

– Akkor gondolom, most boldog – vigyorgok, miközben leteszi elém a pincér az ötödik spriccet.

 

– Végül egy harmadik opció valósult meg, elvonultam és megkeseredtem. De azt hiszem, hogy aki húszéves kora előtt nem ír verseket, annak nincs szíve, aki pedig negyven éves kora után nem válik ettől végképp magányossá, az nem is igazi költő.

 

– Valami rémlik, bár én Ferenc Deáktól hallottam egy hasonlót: aki fiatalon nem forradalmár, annak nincs szíve, aki érett korban nem konzervatív, annak nincs esze.

 

– Sosem hallottam erről az emberről, de ez valójában Clemenceau-tól ered, és így szól: Aki húszévesen nem republikánus, annak nincs szíve, aki negyvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze. Mindegy. Ez csak egy gondolati kaptafa. Ugyanez van a költészetben is. Valaki felhúz egy közhelyet abból a három örök témából, amiről mindeki ír, egy új formára, aztán utána mindenki őt utánozza, amíg meg nem unja.

 

– Nem gondolt arra, hogy hazatér, hátha megváltoztak ennyi idő alatt a dolgok?

 

– Fogalmam sincs, hogy mi van most otthon, jó ideje nem követem az eseményeket. A legutolsó hírem az volt, hogy az egykori köztársasági elnököt is művészeti díjjal tüntették ki költői igényességű megnyitóbeszédeiért. Felháborító. Elnézést kérek, nincs borzasztóbb egy meg nem értett művésznél. Kivonulásomban középszerűségem legalább annyira közrejátszott, mint sértettségem. Mindig is tudtam, hogy jobban szeretem az embereket és az életet az írásnál. A szavak és a forma szépsége inkább csak ifjú költő koromban vonzott. Ekkoriban hódítottam a legtöbbet a verseimmel. Minden nő lába szétnyílt, amikor megtudták, hogy költő vagyok, mintha az öröklétet pumpáltam volna beléjük, úgy nyögtek alattam. De egy idő után untatott ez is. Azt mondogattam, hogy nem a díjak miatt, nem is az eladott példányszámokért töröm magam, pedig dehogynem. Amikor ezt beismertem, végképp abbahagytam az írást évekre. Utána jöttem rá, hogy miért is érdemes írni. Minden egyes versem azért született, hogy közelebb vigyem az embereket a nyelv szelleméhez, amelynek mélyén önmagukkal találkozhatnak. Évek teltek el, mire rájöttem, hogy ezt a munkát senki helyett nem végezhetem el. Rájöttem, a legtöbb és legigazabb, amit adhatok, a saját nevük. Hogy azt ők meg tudják-e fejteni vagy sem, az már nem az én dolgom. Érti?

 

Nem igazán tudok ehhez mit hozzáfűzni, nekem ez magas, csak bólogatok, hagyom, hadd folytassa, de úgy látszik, kifogyott a szóból.

 

– És egyébként mivel foglalkozik? – Ettől a kérdéstől végre elvigyorodik az öreg.

 

– Olvasok, sokat olvasok az anyanyelvemen. Minden újraolvasott vers az én költeményem is. Közben meg ezekből a betűs gyöngyökből kirakom az emberek nevét, amit aztán a csuklójukon, a nyakukban vagy épp a bokájukon hordhatnak. Adhat-e ennél többet egy költő bárkinek is?

 

Ahogy közelebb lépek, látom, hogy a világ számos nyelvének keresztnevei ott díszelegnek a világoskék bársonnyal letakart hosszú asztalon, mellettük kis dobozokban cirill, arab, görög és még ki tudja milyen betűk.

– És meg lehet ebből élni?

 

– Mi az, hogy meg lehet élni? Még lakást is tudok belőle bérelni évtizedek óta.

 

Eszembe jut, hogy talán nekem is kéne egy ilyen szerencsehozó karkötő, de végül Csenge nevét kérem. Nem mondom el, hogy ez nem az én nevem, elvégre honnét is tudhatná, hogy milyenek a magyar keresztnevek.

 

– Dzsenga? – kérdez vissza.

 

– Csenge. C-s-e-n-g-e. 

 

A költő rózsaszín szalagra fűzi fel a hat betűt. Vajon honnét tudta, hogy nem a saját nevemet rakatom ki.

 

– Honnan tudta, hogy…?

 

– Hogy engesztelő ajándékot akar tőlem venni a nejének? Hát barátom, ezért vagyok költő, és nemcsak egy utcai árus. Tizenkét euró lesz.