Zsidó Ferenc
Művelni s nem magyarázni. Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal
XXX. ÉVFOLYAM 2019. 17. (775.) SZÁM – SZEPTEMBER 10

– Nagyon fiatalon jegyezted el magad az irodalomkritikával, már a bölcsészkar magyar–orosz szakának elvégzése utáni évektől (1976) jelentkeztél műbírálatokkal, majd 1984-ben megjelent első kritikaköteted Megtartó formák címmel…

 

– Fiatalnak tartott szerzőktől nem sok kritikakötet jelent meg az 1960-as évektől számítva, még a Forrás-könyvsorozatban sem. A Kántor Lajos kötetétől (Írástól – emberig, 1963) a Tamás Gáspár Miklóséig (A teória esélyei, 1975) egy sem a Forrásban! A K. Jakab Antalé (A névmás éjszakája, 1972), a Láng Gusztávé (A jelen idő nyomában, 1976), a Szilágyi Júliáé (A helyszín hatalma, 1979) és a Szávai Gézáé (Szinopszis, 1981) sorozaton kívül jelentek meg. Az én kötetemet – amelyet a kiadó kérésére Láng Gusztáv lektorált – a Forrás sorozatban az Ágoston Vilmos esszé- és kritikakötete (Humanizmus: ettől – eddig?, 1977) előzte meg…

 

Ilyen irodalomtörténeti környezetben figyelmet fordított tehát kötetemre a szakma, a Romániai Írók Szövetsége Debüt-díjjal jutalmazta 1986-ban, a kritikai fogadtatása itthon, de az anyaországban és a nyugati magyar irodalom fórumain is kedvező volt. Az Utunkban Egyed Péter, az Igaz Szóban Ágoston Vilmos, a Korunkban Jakabffy Tamás méltatta, de tudtommal két kritika cenzurális okokból kéziratban is maradt, a Cs. Gyimesi Éváé és a Szávai Gézáé. Előbbinek a Korunkban, utóbbinak A Hétben kellett volna megjelennie, de ez nem történhetett meg a mondott okok miatt, így csak a kritikák kéziratai jutottak el hozzám… Aztán amire a fiatalabb kritikusok önálló kötetekkel való jelentkezésének az ideje eljött, akkorra megszűnt a fiatalokat indító sorozat, Jakabffy Tamás kötete (Határátlépés, 1993) már egy átszervezés alatt álló új kiadói-kulturális környezetben jelent meg.

 

– Hosszabb tanulmányokat is írtál (pl. a Szövegközelben – létközelben című kötet darabjait), de a kritikaírással sem hagytál fel – máig sem. Ezek szerint nem osztod Láng Gusztáv azon véleményét, hogy az irodalom­kritika a fiatalok kiváltsága, amiből az ember átöregszik az esszébe, tanulmányba?

 

– El kell mondanom, hogy az általad említett kötetem tanulmányait, műelemzéseit egy kivételével az 1980-as évek második felében, tehát a legvadabb szellemüldözés idején írtam, egy részük a Korunkban jelent meg (a Böll-, Méliusz-, Vargas Llosa-, Ken Kesey-elemzések), mások utószótanulmányokként egy-egy Kriterion-kötethez (az Ajtmatov-, Suksin- és Déry-tanulmány), egy pedig, a Lenz-elemzés az Utunk Évkönyv 1989–90-es kiadásában. Amint kitűnik, többnyire a kortársi világirodalom egy-egy művét, illetve alkotóját választottam elemzéseim tárgyául, és – ma már szinte felfoghatatlan, ezért muszáj kiemelnem! – kizárólag olyanokat, amelyeket románra is lefordítottak, mert akkor így volt még esély ezekről – s ezeken keresztül például az ember megalázottságáról, a szabadság hiányáról, a hatalom brutalitásáról és ehhez hasonló más „derűs” dolgokról – magyarul is írni az „aranykorszak” Romániájában. Azokban az években megesett, hogy mire egy romániai magyar kritikus egy kortárs magyar szerző könyvéről megírta kritikáját, az illető szerző és könyve megtűrtből hirtelen tiltottá vált, s így a róla készült kritika megjelenésének is lőttek… Szóval a műelemzés terén tett kísérleteimnek ilyen dőre (?) okai is voltak! Hogy aztán végbement – úgy-ahogy! – egy rendszerváltás, nyilván akadt bőven dolga a kritikusnak, amit szívesen is végzett s végez a mai napig. Persze, hogy ha úgy hozza az alkalom, nagyobb lélegzetű kísérletbe is belefog, mert az ilyenek ugye komoly próbatételek elé állítják, sőt mindezek úgymond formában is tartják.

 

– 2000-ben az irodalomtudományok doktorává avattak, témád Méliusz József munkássága volt, disszertációd később könyv formában is megjelent a Kriterion Könyvkiadó rövid életű Kriterion Közelképek sorozatában. Miért pont Méliusz?

 

– Méliusz József (1909–1995) élete és írói munkássága egyaránt a folytonosságot és szakításokat-töréseket, a hagyomány és újítás „dialektikáját” példázza számomra, s amikor választanom kellett, 1994-ben, már kritikusként költészetéről, valamint két fontosnak számító könyvéről is írtam (Horace Cockery-Múzeum/Horace Cockery darabokra tört elégiája, 1983, Napnyugati kávéház, 1985), s így meggyőződésemmé vált, hogy Méliusz szépírói műve egész 20. századi kisebbségi léthelyzetünkre adott reprezentatív válasznak tekinthető. Méliusz munkásságát különben az 1970-es évektől követtem érdeklődéssel, s fontosnak tartottam, hogy személyességgel, érzelmekkel telített tanulmányaiban, esszéiben, vitairataiban, vallomásaiban nemcsak azokat emelte a figyelem középpontjába, akik úgymond előtte jártak, hanem az utána következő írói nemzedékek újítóit is megértéssel fogadta, példának okáért Szilágyi Domokost, Lászlóffy Aladárt említeném, aztán Szőcs Gézához, Egyed Péterhez is több szálon kapcsolódott. Ő maga is lírikusként és az esszépróza művelőjeként folyamatosan készen állt az írói megújulásra.

 

Emellett emberi tartása is példás volt az erősödő diktatúra idején, hallani lehetett az 1970-es években, hogy fiatal írók hatóságok általi zaklatása és meghurcolása ellen magas helyeken emelt szót, de magam is tapasztaltam, ugyan más jellegű, de ugyancsak nehéz helyzetben, nagy szükségben készséggel segített… Ugyanakkor nyilvánosan lépett fel a román nacionalista körökből jövő uszításokkal, a magyar kisebbség megalázásával, jogfosztásával szemben az 1980-as években. Egyik utolsó nyilvános szereplésekor pedig, 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjének átvételekor mondotta, hogy kitüntetése „a határok fölötti egységes magyar irodalom romániai részének egészét illeti meg”. Erdély magyar irodalmát úgy tekintette, mint amely az európai irodalom szellemét szólaltatja meg magyarul. Mindezek együtt járultak hozzá, hogy Méliusz munkásságát válasszam egy doktori értekezés tárgyául, különösen szépírói művét, amelyet igen jelentősnek tartok ma is.

 

– 1976-tól 2012-ig magyar szakos tanárként dolgoztál, aztán néhány évvel nyugdíjazásod előtt búcsút intettél e szakmának. Miért alakult ez így?

 

– A tulajdonképpeni tanári tevékenységemnek valóban – ahogy mondod – búcsút intettem, de azért az ezzel járó hivatás gyakorlásáról nem mondtam le, ettől kezdve, úgy vélem, sikerült szélesebb körben s még inkább eleget tennem a nyilvánvaló elvárásoknak, vagyis nem krétával, hanem tollal a kézben az irodalom, a nyelv, a műveltség közvetítésében teszem a dolgom. Mondhatnám, egy kiskatedráról – hogy Láng Gusztáv egykori, az Utunkban vezetett rovatának címét idézzem.

 

A katedrai munkával párhuzamosan főként irodalomkritikai és -történeti munkák születtek az évtizedek során, s jelentek meg rendre irodalmi-kulturális lapokban és folyóiratokban, majd önálló köteteimben. Ezt különben a rendszerváltás után értékelte a szakmai szervezet is, amelyhez pedagógusként természtes módon tartoztam, s éppen 2012-ben kaptam meg a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Tudományos Tanácsának Apáczai-díját. Azóta viszont a napilap nyújtotta lehetőséggel élek, a publicisztikai írásaimnak teret adó, Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy kettős központú Székely Hírmondóban széles és jó olvasóközönségemmel – akiktől rendszeresen kapok kedvező visszajelzéseket! – tudom megosztani a mindennapok történéseihez kapcsolódó véleményemet és az emberi természetet érintő gondolataimat, vagy felvethetek az irodalmi-kulturális élettel kapcsolatos gondokat, problémákat és anomáliákat tárcák, jegyzetek, glosszák, kommentárok keretében. Ezekből az írásaimból állítottam össze egy kötetet, amely Örökségem címmel az elmúlt évben jelent meg a Kriterion kiadásában.

 

– 1998-ban könyvkiadót is alapítottál, az Ambróziát. Mi volt a legfontosabb célod ezzel, illetve működik-e még a kiadó? Persze szerkesztői munkát az Ambrózia létrehozása előtt is végeztél, az 1980-as években néhány Kriterion-kötet gondozása és utószavazása fűződik nevedhez, de rövid időre a Dacia Kiadónál is megfordultál…

 

– Ezt az egyszemélyes könyvkiadót a szükség hozta létre. Azon voltam, hogy szűkebb szellemi környezetemben s felső-háromszéki kishazámban jó kézirat ne maradjon íróasztalfiókban, sőt, ha lehet, újabbak is szülessenek, mert tudom, minden ki nem adott vagy meg nem írt munka kultúránkat, szellemi létünket tekintve veszteség. Elmondhatom, szép sikerei voltak az Ambrózia-könyveknek! Bár voltak kisebb szünetek a kiadó tevékenységében, de azért igyekeztem a magam szabta ritmust tartani…

 

A régi Kriterion Horizont-sorozatában megjelent kötetekhez készült utószótanulmányok megírását igen komoly feladatnak tartottam. A kedvező olvasói visszajelzések mellett biztatást jelentettek azok az elismerő szavak – nyilvánosan, magánlevélben vagy szóban hangzottak el –, amelyeket számottevő íróktól és egyetemi tanáraimtól kaptam.

 

Legutóbb hasonló jellegű munkát a Har­gita Kiadóhivatal felkérésére végeztem. Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) nyelvtudós (nyelvzseni!), Kelet-kutató és kolozsvári egyetemi tanár műveiből válogattam egy kötetnyit s utószót írtam hozzá, amelyet a kiadó a száz kötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozatában 2017-ben adott ki.

 

– Munkásságod alapján olyan embernek tűnsz, aki ragaszkodik szülőföldjéhez, Kézdiszékhez. Jól gondolom?

 

– Az előbb említett kötetet is el tudom képzelni, mint eme ragaszkodás tárgyiasult – kézbe vehető! – formáját. Évtizedekig tanítottam Szentkatolnán, s vállaltam kisebb-nagyobb szerepet különböző művelődési rendezvények szervezésében: konferenciakötetet szerkesztettem Bálint Gáborról (az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása, 1994) és Benedekről, a fametszőről és grafikusról, aki a tudós testvéröccse volt (az Ambrózia kiadása, 1998), monográfiát adtam ki a községről 2001-ben. Szülőfalumat, Kézdiszentléleket egy breviárium összeállításával (2009), szülőhelyemet, Kézdivásárhelyt egy képeslapalbum kiadásával (2004) igyekeztem bemutatni. Minden Ambrózia-kötet bemutatására – együttműködve a városi könyvtárral, a Vigadó Művelődési Házzal, a céhtörténeti múzeummal – kellő hangsúlyt fektettem. Ezek is tulajdonképpen „vallomások”, arról az érzésegyüttesről vallanak, amely a kishazám iránt él bennem – ahol jelenleg is élek.

 

– Térjünk vissza még a kritikaíráshoz: mi dönti el, hogy kiről/mely könyvről írsz? Legutóbbi kritikaköteted (Írói üzenetek nyomában, 2016) alapján úgy tűnik, nem csupán befutott, kanonizált szerzőkkel foglalkozol (köztük nemzedéktársaiddal), hanem a fiatalokat is számon tartod…

 

– Az irodalmat, nyilván, olvasni kell. Magam is ezt teszem. Bizonyára egy nagy folyamat az egész, erre is érdemes tekintettel lenni. Magával a történelemmel s az emberi természettel lehet így találkozásunk. S minthogy a nyelv az irodalom számára több mint „nyersanyag”, sőt eszköznél is több, ezért egy-egy írói megszólalás, maga az irodalmi mű a folyamat része, megszámlálhatatlan szállal kapcsolódik a teljes nyelvi kultúrához, s megértésében az olvasó nyelvi kompetenciájának és kultúrájának is nagy szerep jut. A legmaibb irodalom is, ha úgymond meg is tagadja előzményeit, ugyanannak a létező folyamatnak a része marad. Hogy aztán a kritikus mely területen érzi magát otthonosabban, illetve milyen üzenetekre vár a művekkel való találkozás során, ez egy soktényezős kérdésegyüttes.

 

Mondhatnám, alapos „együttműködést” feltételező tevékenység a kritikaírás., úgy értve, hogy magával a szöveggel, a műalkotással kell „együttműködnie” a kritikusnak, lehetőleg el kell merülnie benne, hogy elemzése tárgyává tegye, hogy megértse, s ennek nyomán szóra bírja a választott mű üzenetét, szellemét, lényegét egy más közeg és műfaj keretei között, alázattal és hitelesen vállalva a közvetítő szerepét, ezáltal szolgálva a befogadás aktusát.

 

Az író által teremtett valóság és az élet, ugye, nem szakad el egymástól, bizonyára kölcsönhatás is van közöttük. Bodor Ádám mondotta el egy irodalmi est alkalmával, hogy az egykori Utunkban közölt egyik novellájának a kitalált alakjai egyszer csak testi valójukban jelentek meg a lap szerkesztőségében, hogy – úgymond – egy-két „helyesbítést”, „kiigazítást” kérjenek a róluk szóló (!) írás szerzőjétől. Az író azt a következtetést vonta le ebből az esetből, hogy „ha valami jól ki van találva, az része a valóságnak is”.

 

Szóval, a fenti meggondolások és szempontok valamiképpen érvényesülnek a kritikus választásaiban. Említhetném, hogy mennyire magával ragadott – a rendszerváltás után indult írónemzedékek tagjai közül például – Tompa Andrea regénye (Fejtől s lábtól, 2013), aztán Karácsonyi Zsolt, Lövétei Lázár László, Bálint Tamás egy-egy verseskötete (A Krím, 2015, Zöld, 2011, Visszaút a fekete folyón, 2011) fogott meg, minthogy éreztem, beágyazódtak a magyar és világirodalmi hagyományba, s ezen keresztül reflektáltak létünk mai kérdéseire. Fekete Vince lírai univerzuma pedig régóta fogva tart…

 

– Kritika- és tanulmányköteteid szerkezete arról árulkodik, hogy rendszerben gondolkodsz, az (erdélyi) irodalom jelenségeit a maguk összetettségében, generációs és esztétikai rétegzettsége mentén kívánod feltárni… Jól ismered a rendszerváltás előtti irodalmat, abban szocializálódtál, ugyanakkor követed az új fejleményeket is: hogyan alakulnak az erővonalak, milyen tematikus/stiláris változások tapinthatók ki az időben?

 

– Ha így látod, örülök. Azt jelenti ez, hogy az a magas fokú irodalomtudományi képzés, amit a kolozsvári bölcsészkaron kaptunk az 1970-es években, eredményeket hozott, így magam is ennek a szellemi környezetnek köszönhetően – s lehetőségeim szerint – hozzájárulhattam a magyar irodalomismeret műveléséhez.

 

Sokszínű és többszólamú az erdélyi műhelyekben keletkező magyar irodalom. Így volt ez többnyire már a dogmatizmust követő évtizedekben, az 1960-as évek közepétől kezdődően, egymás mellett élt a népi indíttatású irodalom a nyugatossal, a klasszikus modern­séggel, meg a modern népivel és az avantgárddal, a későbbiekben pedig a neo­avantgárd és a későmodern törekvések is érvényre jutottak nálunk. Úgy vélem, az egyes „szólamok” szószólóinak ma sem ildomos abból kiindulniuk, hogy egymás elhallgattatása, legyőzése legyen az egyetlen cél. Miért kellene bárkinek is vae victis!-t kiáltani az irodalom köztársaságában? A többszólamúság természetszerű, humánus és embert gyönyörködtető az irodalomban is, míg az egyszólamúság unalmas és riasztó. Nagyon tudom üdvözölni a napjainkban újból megerősödő intellektualizálódást, gondolatiságot, valamint a játékosságot!

 

– Apropó, diakronikus megközelítés: kik azok a mai befutott erdélyi szerzők, akikről már pályájuk első szakaszában sejtetted a potenciált, illetve kik azok, akiket fiatal korukban többre hivatottaknak éreztél, aztán valahogy mégis elkallódtak, esetleg már nem is írnak?

 

– Nem kívánok hosszú névsorolvasásba kezdeni, így kérdésed első felére válaszolva Markó Bélát említem, akinek második kötetét (Sárgaréz évszak, 1977) már megjelenésekor igen fontosnak tartottam. Azóta több kötetét, a legutóbbival (Amit az ördög jóváhagy, 2019) bezáróan tanulmányban, kritikában elemeztem és méltattam. Az „elkallódottak” sorából Bálint Ákost említeném, aki csak a „dobbantásig” jutott, kiváló kritikát közölt a Korunkban a Varázslataink című (1974) nemzedéki versantológiáról. Azok közül pedig, akik „esetleg már nem is írnak”, Györffi Kálmánt kell kiemelnem, s amíg élt, Adonyi Nagy Máriát is így kellett számon tartanunk. Fájdalom, az eltávozottak között kell már beszélnünk Egyed Péterről, aki ugyan nem hallgatott el, csak a bölcselet művelése s az egyetemi oktatás terén vállalt, egész embert kívánó munkássága mellett költőként és prózaíróként nem lehetett kellő súllyal jelen rendszerváltás utáni irodalmunkban…

 

– Bár korábbi válaszodban már érintetted, mégis, ha tételesen kellene megfogalmazni, ars poeticád szerint milyen egy jó kritika, hát egy jó tanulmány?

 

– Ne várj erre választ tőlem! Művelni s nem magyarázni szeretném, még ha nem is a csodát, csak azt, amit egykor elkezdtem…