Lászlóffy Csaba
Budapesti (XI. kerületi) óda
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 2. (448.) SZÁM — JANUÁR 25.

Tavaszi tócsának néznéd messziről. Valamivel
nagyobbacska, mély tükrében elfér az ég s még
mi minden. Színültig fűzzel, platánnal, elnyelt
hangokkal és emlékezéssel. Könnyen meglehet,
hogy az a sötét és kócos szakállú jövevény is a
néhai merengései tárgyát keresi tükrében. Nem,
mégse; feltartott karral állva (lám, kalapja védi
csak) inkább segítségért fohászkodik a tó jólelkű
tündéreihez. Vagy tán ő maga készül áldását adni
a mesébe illő tájra a dübörgő (valóságosságát vicso-
rogva, versengve bizonygató) nagyváros közepén?
Csak víz és égbolt – mondaná a mostoha Magyar-
ország elátkozottjainak nyöszörgéseit meghalló
Ady Endre. Mi ez a mohos köddel takart, gőgös el-
hagyatottság? Kinek, minek tart tükröt ez a gazzal,
durvasággal be nem szennyezhető természetes ős-
tisztaság? Zsenge esőkben aszú nád sötétlik; máskor
meg mámoros álmodozások pompázatos délibáb ege
– nyugalom, csüggedést és hörgést és diszharmóniát
elnyelő. Mert különben ki hinné el – még ha a sárkány-
torkú világ tüzét eloltó gomolygás mögött szivárványló
oázis is ez a tó –, ki hinné el vajon, hogy öngyilkos pózba
görnyedt, mindegy, hogy alázatot színlelő vagy egzaltált
tekintetű zarándokokat nem látott soha? Megváltó lég,
nyárfák ezüst zizegése, hullámrezgések lélekágya – aki
vagy! Párától elhalványult tükröd borzongva őrzi még
az andalgó párok közös, kibékíthetetlen magányát s a
hold– idegenségben (még hogyha angyalok keringenek,
vadlibák szállnak is fölötted) a csavargó sorsú elűzöttek
sápasztó félelmét, akiket hullaszag riaszt, vagy lassan
mérgez a burjánzó bazsalikom. Mennyi könnyű pillét
utánzó, mélybe hulló szándék, mely szinte észrevétlenül
bukik alá. A kékeszöld csillogású feneketlen mélységbe.

Sejtelmek márványmosolya. Hangtalan káprázat. A szív
kutakodása, remegése, midőn az Úr megnyitja kaptárait
és a halandó együgyű képet vághat; nem mint a börzén.
S ha már elhalt benned, a mozdulatlanságban, a századok
panasza, már csak egy fúga-futam: a kimerült agyé. Olaj-
felhő, viharfelleg (netán hidrogénbombáé); kén-  s Mefisztó-
felész-szagot semlegesít a sűrű lombsátor. Alszik a hangya-
boly és fészkében a varjúfióka. S jóllehet egy fehér szegélyű
álmot átfúró vörösbegycsőr újra rikolt, az életcéltalan utak
egyszer nálad is véget érnek– – – – – – – – – – – – – – – –

2005. július 11.