BENE ZOLTÁN
Vörösök (Részlet az Igazak című, készülő regényből)
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 2. (784.) SZÁM – JANUÁR 25

[Vörösök]

 

Kell, hogy legyen valami takargatni- vagy szégyelleni való Nagy Gyula viselt dolgaiban, töprengett Igaz Gerő, már a Tisza Lajos körúton baktatva a Belváros irányába. Féltenyérnyi pelyhekben hullani kezdett a hó. Annyira őrzik a titkot, hogy kikkel találkozgatott, morfondírozott. Vagy valóban nem tudják, vagy nem akarják, hogy mi is megtudjuk. Mindenesetre ennek a Kovács Péternek utána lehet nézni, ez nem egy nehéz feladat. Jóllehet Kovács Péterből sok van, de a 46-os gyalogezredben, ahol, ahogyan a szegediek általában, az áldozat is szolgált, talán az ezredben nem lesznek olyan sokan, hogy ne lehessen a nyomára bukkanni annak a Kovácsnak, amelyik Nagy Gyulával harcolt.

 

Igaz Gerő nem is hezitált sokat, gyorsan szedte a lábait a Tisza Lajos körúton, majd a Margit utcára tért, hogy előbb a Löw Lipót, majd a Jósika utcát, végül a Londoni körutat keresztezve, s rögvest utána maga mögött is hagyva, elérkezzen a Mars tér szélére, a gyalogsági laktanyához. Mióta leszerelt, nem járt az impozáns épületben. Kicsit gyorsabban vert a szíve, amikor a kapusnak megmondta a nevét, és megmutatta az igazolványát meg a jelvényét.

 

− Két honvédnak kellene utánanéznem – közölte a hamarosan érkező hadnaggyal. – Nagy Gyula zászlósnak és Kovács Péternek, akinek nem ismerem a rendfokozatát.

 

A kapus bólintott, eltűnt az odújában. Hosszú percek teltek el, a hó egyre sűrűbben hullott. Igaz Gerő nem bánta, hogy lassan belepi, akár valami fehér lepedő. Nem veregette le a kabátja vállát, a kalapja karimájáról nem söprögette le a havat.

 

A hadnagy, aki hosszú léptekkel, viseltes köpenybe burkolózva érkezett, magas, sovány, deres fejű férfi volt, a fél arca robbanás nyomait őrizte. Mintha borssal hintették volna meg az ábrázatát, a hajdani detonáció telepöttyözte a bőrét apró, fekete pontokkal. Az egyik füléről hiányzott a cimpa.

 

− Írja le, amit tud, és mi utánanézünk – förmedt Igaz Gerőre köszönés helyett az égett arcú tiszt.

 

− Jó napot, hadnagy úr! Nem mehetnék be, hogy magam keressem meg, amire szükségem van? Elboldogulnék a kartotékok között.

 

− Nem.

 

− Magam is szolgáltam. Súlyos lábsebbel tértem haza.

 

A megpörkölt képű ennek hallatán mintha hangyányit megenyhült volna, mégis csak a fejét rázta. Igaz Gerő nagyot sóhajtott, elővette a noteszét, lejegyezte az áldozat adatait, s fölírta a Kovács Péter nevet, ami után egy nagy kérdőjelet rajzolt.

 

− Jöjjön vissza két óra múlva! – vette el a papírt a hadnagy, és faképnél hagyta a nyomozót.

 

− Schneider hadnagy ilyen, ne szívja mellre – szólalt meg a kapus, egy harcsabajuszú őrmester, bagón kérődzve. – Végigcsinálta az egészet. Már Bosznia megszállásánál ott volt tejfölösszájúként, negyven éve, aztán Galíciában, végül a talján fronton. Rég nyugdíjba kellene lennie, de ő nem olyan, aki csak úgy nyugállományba vonul.

 

− Én is az olasz fronton voltam – jegyezte meg Igaz Gerő.

 

− Mindannyian voltunk ott – köpte ki a bagólét az őrmester.

 

A nyomozó úgy határozott, nem tér vissza a Rákóczi térre, inkább sétával üti el azt az időt, amíg Schneider hadnagy kiderít valamit Nagy Gyuláról és Kovács Péterről. A körúton elballagott a Kossuth Lajos sugárútig, azon pedig ki, egészen a rókusi pályaudvarig. Gyerekkorában sokat kódorgott erre, a légszesz-, a tégla- és a dohánygyár környékén bandázott a magakorú kölykökkel, s kicsit beljebb, a Hunyadi téren métáztak, s olykor futballoztak, gyakorta verekedtek is, mert a játékot mindannyian véresen komolyan vették, s még inkább a győzelmet. Igaz Gerő fejében megfordult, hogy meglátogatja a szüleit a Francia utcában, de hamar letett róla, úgysem tudna pár percnél tovább maradni. Inkább elhatározta, hogy a következő hétvégén is fölkeresi a szülői házat, s megpróbál valami hasznos ajándékkal kedveskedni az anyjának és az apjának.

 

Amikor elérte a pályaudvart, a rendőröknek már nyomát sem látta, így azt sem tudta megállapítani, hol akadhattak rá a tetemre. A pályaudvartól nem messze, a Petres utca elején megpillantotta a Takács italmérés cégtábláját. Úgy emlékezett, hogy Takács Lajos kocsmája nem olyan régen még a Zákány utcában székelt. A hó még mindig erősen esett, a nyomozó cipője kevéssé átnedvesedett, a kíváncsiság is hajtotta, ezért úgy döntött, betér a becsületsüllyesztőbe.

 

A Takács kocsmában három-négyen tartózkodtak. Kettő egy-egy sarokban horkolt, a részegek mély és zavaros álmát aludta, a másik kettő meg a bejárat melletti asztalnál kuporgott egy-egy pálinka fölött. A pult mögött maga Takács Lajos tornyosult, közel két mázsásan, vérben és könnyben úszó, alkoholmosta szemeit a belépőre szegezve.

 

− Ha papírokat akar, várnia kell – dörmögte.

 

− Inkább egy szilvóriumot innék – lépett Igaz Gerő a pulthoz.

 

− Nem a várostól? – vonta föl busa, torzonborz szemöldökét a kocsmáros. Igaz Gerőnek az jutott róla eszébe, hogy másnak bizony bajusznak is megfelelne.

 

− De, a várostól – biccentett élvezettel.

 

− És mi a radai rossebet akar?

 

− Egy szilvóriumot, mint mondtam.

 

− Szórakozik velem?

 

− Eszembe se jutna. Maga Takács úr, a tulajdonos, ha nem tévedek.

 

− Nem téved – a kocsmáros a pultra koppintott egy pálinkás stampedlit, a háta mögül előhúzott egy üveget, kipattintotta belőle a dugót, s önteni kezdte a szilvóriumot. Az erős cefreszag nyomban megcsapta a nyomozó arcát.

 

− Nem akarok magától semmit, Takács úr – nyúlt a pohárért Igaz Gerő. – Korábban a Zákány utcában mérte az italt.

 

− Engedéllyel.

 

− Egy szóval sem állítottam mást. Miért települt át ide?

 

− Ahhoz magának mi köze?

 

− A rendőrségtől jöttem – Igaz Gerő a szabad kezével megvillantotta a jelvényét.

 

Takács Lajos szája elnyílt a meglepetéstől, s kicsusszant rajta egy böfögés.

 

− Mi a szent szart akar a rendőrség itten? Nem volt verekedés már vagy két hónapja!

 

− Gyilkossági ügyben nyomozok, Takács úr.

 

− Gyilkosok ide nem járnak. Hacsak a katonákat nem tartja annak az úr, akik a muszkát meg a taljánt irtották még nem is olyan régen.

 

− Egy vagyok közülük – hajtotta le a pálinkát Igaz Gerő. – Ennek aztán van cúgja!

 

− Azt meghiszem – villantotta elő hiányos fogsorát a kocsmáros.

 

− Az érdekelne engem, Takács úr, hogy járt-e ide egy bizonyos Nagy Gyula?

 

− Kisek, Nagyok, Tóthok járnak ide csőstül.

 

− Ennek fél lába volt csupán.

 

− Olyan is akad. Nem is kevés.

 

− Szőke, középmagas, kék szemű – Igaz Gerő a kocsmáros elé tolta a poharát, s a szemével intett, hogy töltse újra. − Hivatalnokféle.

 

− Akkor igen.

 

Igaz Gerő lehajtotta a szeszt.

 

− Nem sok ilyen jár ide, gondolom.

 

− Amolyan úri nép? Belvárosi, jól öltözött? Az utóbbi pár hónapban kettő. Ez, akiről kérdez, az egyik.

 

− És ki a másik?

 

− Maga.

 

− Értem. Mennyit fizetek?

 

Takács megmondta. A nyomozó ugyan sokallta, de zokszó nélkül a pultra tette a pénzt.

 

− Egyedül volt, azt árulja még el.

 

− Nem. Két-három alakkal.

 

− Mifélékkel?

 

− Vörösöknek mondják őket. Ki nem állhatom a fajtájukat. Nem egyszer, ha rossz hangulatban találtak, el is zavartam őket. Én jó alattvalója vagyok a királynak és a város is fölöslegesen zaklat, nem engem kellene…

 

− Vörösök? – vágott közbe Igaz Gerő. – Úgy érti, szociáldemokraták?

 

− Vörösök, ennyi nem elég?

 

Igaz Gerő eltűnődött. Nemrégiben éppen a Szociáldemokrata Párt vezetése alatt álló Munkástanács, legfőképpen pedig Wallisch Kálmánnak, a párt helyi titkárának nyomására mondatta le Szalay főkapitányt a Nemzeti Tanács és a város vezetése. Azóta Temesváry doktor a rendőrség parancsnoka, míg Szalay Józsefet állítólag a legközelebbi közgyűlések valamelyike nyugalmazni fogja. A nyomozó jól emlékezett a nyári sztrájkokra, amikor Szalay főkapitány úr a főkolomposokat főbelövéssel fenyegette meg, s november elején megtiltotta a rendőreinek, hogy a Szociáldemokrata Pártba belépjenek. Temesváry doktor óvatosabban, körültekintőbben nyilatkozik és beszél, de ő sem szíveli a szocialistákat, ezt minden nyomozó jól tudta. Meg azt is, hogy vannak még a szociáldemokratáknál is vadabb és barbárabb vörösök, akik az orosz bolsevikokat akarják követni, és tanácsrendszert bevezetni a Monarchiában. Már ha marad még egyáltalán Monarchia, sóhajtott Igaz Gerő. Azt is beszélik, hogy a franciák meg az angolok szétosztják a birodalmat…

 

− Maga tán kedveli őket, hogy ennyire sóhajtozik? – hallotta Takács Lajos goromba hangját.

 

− Hogy lennék rendőr, ha így volna? – replikázott Igaz Gerő. – Ne beszéljen szamárságokat! Inkább azt mondja meg, hogy hívták azokat a vörösöket, akikkel Nagy Gyula itt súgott-búgott!

 

− Azt éppen nem mondtam, hogy súgtak-búgtak.

 

− Hát?

 

− Ittak, beszélgettek.

 

− Hangosan?

 

− Mikor hogy, nem figyelek én ilyenekre, van nekem elég dolgom.

 

− És a nevük?

 

− A féllábúét se tudtam, honnan kéne ismernem a cimboráiét?

 

A nyomozó legyintett.

 

− Sokat segített – mondta végül, s a kezét a kalapjához emelte. – Isten áldja!

 

Takács Lajos is morgott valamit, Igaz Gerő nemigen értette, mit.

 

− És miért költözött át ide a Zákány utcából, Takács? – fordult még vissza az ajtóból. A hangja szigorúan, hivatalosan zengett.

 

− Közelebb vannak a gyárak – vágta rá gyorsan a kocsmáros.

 

− Közelebb, az szentigaz – vigyorodott el a nyomozó.

 

 

 

[Gyilkosok]

 

 

Gyilkosok, gyilkosok, mondogatta magában, miközben a szakadó hóban visszafelé lépdelt, a Mars tér irányába (ezúttal nem a sugárúton, hanem az azzal párhuzamos Pulcz tábornok utcán haladt), a katonák gyilkosok e szerint a tulok szerint.

 

− Vagy csak provokálni akart? – tette föl a kérdést hangosan is. Hangja lepattant a hófüggönyről. – A fene tudja, mit is gondol, miben is hisz egy ilyen alak.

 

Előkotort egy Memphist, rágyújtott. Mire elérte a Mars tér sarkát, a hulló hópihék háromszor oltották el a cigarettáját, háromszor kellett újra meggyújtania a golyószórótöltény-hüvelyből készített öngyújtójával, amit egy esztendeje kapott, a huszadik születésnapjára, november végén, az apjától. Az idén semmivel nem ajándékozták meg a szülei, nem volt miből, nem volt mit. Három nappal a születésnapját követően, december elsején, vasárnap a Francia utcában vacsorázott, az anyja megölelte, az apja vállon veregette. Így ünnepelték, hogy betöltötte a huszonegyet.

 

− Amikor születtél, vasárnapra esett november huszonnyolcadika – emlékezett az anyja. Ezt minden évben elmondta. Kiváltképpen sokszor és hangsúlyosan, amikor szintén vasárnapra esett a születésnapja. Mintha bármilyen jelentősége is lenne.

 

A gyalogsági laktanya bejáratánál ugyanaz a harcsabajszú őrmester strázsált, mint szűk két órával korábban, és ugyanúgy bagót rágott. Amikor meglátta a nyomozót, szó nélkül átadott neki egy borítékot, kurta főbólintás kíséretében. Igaz Gerő átvette, megköszönte, aztán a Korona utcán, a Valéria téren és a Tábor utcán keresztül az irodájába sietett. Bagdy urat az íróasztala fölé görnyedve találta.

 

− Isten hozta, végre! – emelte a tekintetét a kollégájára.

 

− Jó napot, Bagdy úr – köszönt Igaz Gerő.

 

− No, mit végzett? Számoljon be, jelentsen!

 

Igaz Gerő elmondta, amit Horváthéktól és amit Takács kocsmárostól megtudott.

 

− Ez így kényes ügy – csóválta a fejét Bagdy úr. – Ha a politika netán belekeveredik, biztosan nem jövünk ki jól belőle. És mégiscsak egy rendőrségi tisztviselő rokonáról van szó!

 

Igaz Gerő egyetértése jeléül sajnálkozó arckifejezést vágott.

 

− Én elmegyek haza, ebédelni – szedelőzködött Bagdy úr. – Maga maradjon, szedje össze a gondolatait, állítson föl hipotetikus téziseket. Jó munkát!

 

Ha már tézis, hát hipotetikus, somolygott Igaz Gerő. Kibújt a kabátjából, leereszkedett az íróasztala mögé. Kinyitotta a borítékot, amelyet Schneider hadnagy hagyott neki a harcsabajszú őrmesternél. Nagy Gyula kitüntetett katona, súlyos sebe mellett érdemeket is szerzett a harctéren, például három éjszakai rajtaütés során négy olasz katonát saját kezével, bajonettel ölt meg. Kovács Péter a szakaszában szolgált, szeged-felsőtanyai parasztember, utóbb légszeszgyári munkás, mesterlövészként tizennégy ellenséget lőtt agyon lesből, ennek ellenére politikai agitálás miatt kétszer is figyelmeztetésben részesült. Schneider hadnagy egy külön fecnire, saját kezűleg firkantotta oda, hogy „Ez a Kovács rosszabb, mint a szociáldemokraták. Ez bolsevik.”

 

Tehát bekövetkezik, állapította meg Igaz Gerő. Erről be kell számolniuk Temesváry doktornak is. Horváth úr veje korpa közé keveredett. Kínos, igen kínos ez az ügy.

 

Gyilkosok, gyilkosok, gyilkosok, mondogatta magában, s az ablakon keresztül a még mindig szakadó havat figyelte.