Fleisz Katalin
Megmaradni a helyes úton
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 13. (795.) SZÁM – JÚLIUS 10.

Lakatos Mihály kötetbe gyűjtött tárcáit olvasva először az ujjongó öröm lett úrrá rajtam, mert hát napjaink érték- és mindenféle válságától sújtott világában végre egy üdítően „normális” hang, amely ráadásul még humoros, néhol (ön)ironikus is… Végre igazi tárcákat olvasok, ami bár a mindennapok apró-cseprő ügyeiről szól, a megélt élet keserédes történéseiről, de úgy, hogy egy szilárd értékekkel rendelkező tudat fókuszál mindent, ami a beszélővel történik, vagy amit maga körül, a világban tapasztal.


Aztán a kötet sűrűjébe hatolva ez a hurráoptimizmus kezdte átadni a helyét a kétkedésnek, sőt néhol a bosszankodásnak. Meglehet, kötetként, egymás után olvasva ezeket a tárcákat valahogy súlyosabbak, gondolati-világnézetű tartalmuk jobban rátelepszik az emberre, mint egymástól elszigetelten, egy-egy újság hasábjain olvasva. De miről is van itt szó? A tárcák témáit az élet hozza, és az élet ilyen-olyan dolgaihoz kapcsolódó értelmező viszonyulás. Ehhez még hozzájön a beszélő sajátos helyzete, székely gyökerekkel, hagyományokkal rendelkezik, viszont felesége dunántúli, családjával maguk is Budapesten élnek. A kultúrák közti átjárás, néhol rövidzárlat is ott van témaként. Milyen az, amikor egy öttagú család a fővárosba költözik, és át kell rágniuk magukat a bürokrácia kásahegyein? Az eltérő kulturális háttér mennyire hidalható át a házasságban? Román–magyar, erdélyi magyar–anyaországi magyar viszony, a diktatúra hatásai, digitális világgal való árnyékbokszolás, a tanítás, gyereknevelés kérdései, másság, nemi kérdések, melegfelvonulás, állatvédelem és még sorolhatnám azokat a témákat, amelyek rengetegében a magát Ábelnek nevező beszélő utat vág. Ez így teljesen rendben van. Miért hát a bosszankodás? Mivel a beszélő hang nem kevés meggyőzőerőt mozgósít – és az olvasó is boldogan hagyja magát meggyőzni a minden szélsőségtől mentes normalitátst felismerve –, néhol olyan saját véleményt is ebbe a meggyőző retorikába csomagol, amely nem feltétlenül számíthat konszenzusra. Gondolok itt az olyan törvények, rendeletek elutasítására, mint a „zárt helyen ne cigarettáz” törvényre, az általános iskolában bevezetett szöveges értékelésre, de az olyan nem választott élethelyzetek kapcsán is sikamlós területre téved, mint a magány vagy a homoszexualitás. Mivel a beszélő olyan értékek mentén rangsorol, mint a keresztény konzervativizmus, az erdélyi, székely (családi) hagyományok, vagy általánosabban a „józan paraszti ész”, néhol ezen tekintélyre hivatkozva túlságosan rövidre zárja, ezzel az elemzéstől vagy esetleg az éppen feloldó humortól zárja el az utat. Ha belegondolok, nemcsak a Székelyföldön, de a Partiumban is így bélyegezték meg a magányos férfit/nőt („vénlányt”): „megmaradt magnak”. Ez az elnevezés viszont nem disztingvál, beletartozott az is, aki saját hibáján kívül maradt egyedül. Mert mi van akkor, ha valaki keresztény értékeket vall, maga is szeretne részesülni a teremtés folyamatában, de önhibáján kívül maradt egyedül? Úgy gondolom, ezeken a területeken több árnyaltságra, (ön)reflexióra és végső soron tapintatra lenne szükség.



Lakatos Mihály: Súlyos ügyek. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.