BENE ZOLTÁN
Perverz és aljas
XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 17. (799.) SZÁM – SZEPTEMBER 10

Kora hajnaltól késő estig kinn ül a téren. Gondosan az oldalához igazgatja a hátizsákját, amelybe minden reggel, ébredés után egy könyvet pakol. Miközben a tér felé igyekszik, a panelalji kimérésben egy kétliteres pillepalack fehér bort, a pékségben három kakaós csigát vásárol, majd helyez el a könyv mellett. Estére elolvassa a könyvet, megissza a bort, megeszi a péksüteményeket. Néha odamennek hozzá, megkérdezik, baj van-e? Mindig azt válaszolja, semmi. Talán a szája lefelé görbülő sarkai miatt gondolják, hogy valami nincs rendben körülötte. Voltaképpen jól gondolják, ő mégsem panaszkodik soha. Sem idegeneknek, sem annak a néhány ismerősnek, aki hosszabb, de inkább rövidebb ideig leül a padjára. Többnyire régi munkatársak, barátai sosem voltak. Egyikük mesél arról a kollégáról, aki a nyugdíj előtt fél évvel érthetetlenül és szélsebesen épült le. Szellemileg. A demenciában szenvedő öregek évek hosszú során át tartó, lehangoló és kínkeserves folyamat eredményeképpen jutnak el olyan mélyre, ahová ő hetek alatt elérkezett.

 

− Utóbb már csak bolyongott az utcákon, sima, kerek kavicsokat keresett, s amiket talált, a folyóba hajigálta mind, egyenként. Többnyire a hídról. Egyszer fejbe dobott egy alakot, aki arrafelé csónakázott. Nyolc napon túl gyógyuló sérülés, rendőrségi, bírósági ügy lett belőle. Azóta otthon tartják, bezárva.

 

− Ajajaj – ingatja a fejét.

 

− Néha megszökik, olyankor a lánya tűvé teszi érte a várost. A lányával él.

 

− Ajajaj – ismétli, de ez a második ajajaj már nem a szerencsétlen kollégának szól. Attól fél, elhangzik a kérdés, ők vajon együtt vannak-e még?

 

− Együtt vagytok még? – kérdezte a nő megvetően.

 

Szívesen válaszolt volna hangjában a diadal hamisítatlan és letagadhatatlan árnyalatával. De nem érzett ilyesmit.

 

− Együtt, igen − szinte suttogott, mintha szégyellnie kellene magát. (Voltaképpen szégyellte is, csak egészen más okból.)

 

A nő lebiggyesztette az ajkát.

 

A kérdés ezúttal elmarad. Nem kell hazudnia, vagy, ami még rosszabb, kimondani az igazat. A hajdani kolléga búcsúzkodni kezd. Ő csak mered utána a semmibe. A másik kollégára gondol, aki oly hirtelen leépült, s aki annak idején, amikor acsarogni kellett ellene, a leghangosabb volt az összes közül.

 

− Ezt nem hagyhatjuk annyiban, ennek következményei kell legyenek! – és csak ömlött belőle a szó, a méltatlankodás, a fölháborodás. Ő némán, lesütött szemmel hallgatta, túl akart lenni az egészen.

 

Most ismét csak túl akar lenni az egészen. Nem érez elégtételt. Eszébe sem jut az Isten nem ver bottal bölcsessége. Csak kiemeli a pillepalackot a zsákból, letekeri a kupakot, meghúzza. A könyvből százhét oldal van hátra. Nem jó könyv, mégis végig fogja olvasni. Nincs más lehetősége. Amióta egyedül él, így él. Csak hálni jár belé a lélek, s ő csak hálni jár a lakására. Na, jó, tisztálkodni és üríteni is ott szokott. Életmódja üres és unalmas lenne bárkinek, számára ez az egyetlen lehetőség. Mert már ezen is csak túl akar lenni.

 

Valaki a nevén szólítja. Egy nap kétszer, ez szinte sok. Egy másik kolléga. Jól emlékszik rá, annak idején próbált kiállni mellette.

 

− Júlia is tizennégy éves volt a Rómeó és Júliában – szólalt föl a vitában.

 

A többiek harsányan, egyesek nyerítve nevettek. Csak ő maradt néma, meg a beszélőbe szakadtak benn a szavak.

 

− Nem példálózhatsz évszázadokkal ezelőtti történetekkel! – kiáltotta valaki.

 

− Shakespeare örök – kockáztatta meg félénken egy másik, de lehurrogták.

 

− És ez a lány nem Júlia, nem egy középkori kisasszony! – csattant föl az igazgató. – Tanítványunk – felé fordult, a hangját határozottá és nemesen zengővé kívánta formálni, de csak a szokásos, dohányzástól rekedt repedtfazék hangszínt sikerült előcsalnia. − Neked is tanítványod volt, és kihasználtad!

 

Nem használtam ki, gondolta. Szerettem.

 

− Jól érzed magad? – érinti meg a vállát egy nő. El is feledkezett róla, hogy aznap már másodszor ülnek le mellé. Egykori ismerősök.

 

− Vagyok – mondja.

 

− Ha tudok segíteni…

 

Hevesen megrázza a fejét. A nő még üldögél mellette pár percig, a kezét tördeli, mély levegőket vesz, de nem beszél többet, csak akkor, amikor elbúcsúzik. Ő még csak el sem búcsúzhatott, érzi a keserű gyomornedveket föltolulni a nyelőcsövén. Visszanyeli. A lány, mint a könyvekben, hét év után csomagolt össze. A huszonegyedik születésnapja előtt egy héttel. Pontosan az ő ötvenkettedik születésnapján. Tíz esztendővel ezelőtt. Egy levelet hagyott hátra, mást nem. Egy Isten háta mögötti iskolába járt tanítani, máshová nem vették föl, pedig végül nem került bíróságra az ügye, mégsem kapott állást máshol. Ő volt az a negyvenöt éves tanár, aki elcsábította az alig tizennégy éves tanítványát. Perverz és aljas. A hét év, amíg együtt éltek, mégis megérte. A lány közben középiskolás lett, leérettségizett, fölvették az egyetemre. Ott aztán beleszeretett egy fiúba, az Erasmus-program révén együtt utaztak ki Franciaországba. Azóta semmit sem tud a lányról. És róla sem tud már senki semmit. Már régóta nem tanár, csak egy rokkantnyugdíjas kripli. Perverznek és aljasnak sem látszik. Csak nyomorultnak. Kiemeli a pillepalackot a zsákból, letekeri a kupakot, meghúzza. A könyvből százhárom oldal van hátra. Nem jó könyv, mégis végig fogja olvasni. Nincs más lehetősége. Amióta egyedül él, így él.