Bertha Zoltán
In memoriam Bálint Tibor
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 13. (483.) SZÁM - JÚLIUS 10.

Bálint Tibor, az ízig-vérig kolozsvári író, az erdélyi sors, a közép-európai élethelyzetek és az emberiségnyi létdrámák látomásos megelevenítője az egyetemes magyar szépírás mesterei közül való volt – és marad. Nemigen akadt kortársa (pályatársa, kritikusa vagy olvasója), akit ne nyűgözött volna le látásának, stílusának, ábrázoló nyelvi erejének különös sugallatossága. A faluról a városba sodródó cselédség, a tengődő külvárosi, peremvidéki szegénység, a fülledt levegőjű munkásnegyedek hírhozójaként lépett az irodalomba – s azonnal átköltve vaskos élményeit, az elbeszélés megjelenítő hitelességét valami lélekbolygatón igézetes líraisággal átszínezve és modernizálva. Kezdettől egészen eredeti hangjának felerősítésében egy Krúdy, egy Tamási, egy Gelléri szellemujja, vagy messzebbről főként a nagy oroszok, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov művészi inspirációja segítette; légies, „tündéri” hangulatsugárzó realizmusa, hétköznapokat „elvarázsoló”, csendes vagy lármás utcákba, lépcsőházakba „angyaljárást” idéző történetmondása fényévnyire kerülte el az ötvenes évek szocreáljának és proletkultjának bornírt kívánalmait. Így végzett ő is „vérátömlesztést”, „korváltást” a sematizmus hosszú évtizedei után – a háború után indulók mértékadói, majd a közvetlenül őket követő Forrás-nemzedék legjobbjai között. Máig alapos elemzésre vár például, hogy miként függött össze Bálint Tibor modern fantasztikumot és abszurd humort elegyítő novellisztikája vagy profetikus-groteszk anti-utópiája (az elgépiesedő világcivilizációt karikírozó Önkéntes rózsák Sodomában) a hatvanas évek amerikai, angol, francia irodalmának szemléleti folyamataival.
S a „nagykorúsodó” erdélyi irodalom hetvenes évekbeli fellendülését indította korszak-meghatározó nagyregénye, a Zokogó majom is. Méltán lett kirobbanó könyvsiker az egész magyar nyelvterületen: olyan bűvöletesen tarka sorspanorámáját, történelmi freskóját festi ez a mesei népeposz, ez a vallomásos önéletrajzi tényregény vagy családregény az esendő kisemberi létezésnek, a perifériákra szorultságban is legyőzhetetlen megigazulásvágynak. Az örök-egyetemes kisnépi-közösségi léttapasztalat – maga a humánum kálváriája – tárulkozik föl ebben a mágikus realizmus csúcsaihoz mérhető sorsvízióban: a félretaszítottságban felfénylő egzisztenciális teherviselés és vitális erkölcsiség ősmítoszi igazságérvénye. A harmincas évektől, a nagy világválságtól a háborús idők nyomorúságain át a szovjet–román diktatúra első szakaszáig ívelő szociografikus távlatok a bővérű, fantáziadús meseáradás ősforrásaihoz vezetnek – s a hangnemváltozatok sűrű hatásformáihoz: a humoros-ironikustól az együttérzőig, az anekdotikustól a balladisztikusig, a morbid-bizarrtól és (tragi)komikustól a nosztalgikusig.
Elragadtatva üdvözölték mindezt oly sokan – Féja Gézától, Czine Mihálytól Ilia Mihályig, Pomogáts Béláig, Kántor Lajosig. S a villanásnyi gesztusrajzokban is pontos-hiteles lélekfestés bámulatos gazdagságát – az „öregek könyvétől” az „apokrif novellákig” szélesedő elbeszélésfajtákban. S aztán az újabb regény-eposz, a Zarándoklás a panaszfalhoz az ötvenes évek és az 1956 utáni megtorlások zsarnokságát vetíti ki, amelyben a társadalmi terror működtetése a legszorosabban összefonódik a hiperbolikus emberi aljasság, az aberráció, a gyilkos ösztönöket elszabadító basáskodás legelképesztőbb jellemképleteivel és jelenségeivel. A hatalmi kéj tobzódásának leképezése a modern pszichológia, a freudi és poszt-freudi antropológia tág dimenzióiban is értelmezhető – s esztétikai minőségében is felkavaró emberlátomást nyújt: a megalázók és a megalázottak sokadalmi kavalkádjának, „a szenvedések dekameronjának” (Nicolae Balotă) a kiterebélyesítésével. Hasonlóképpen a biblikus-apokaliptikus Bábel toronyházához, amely (orwelli típusú parabolaként, az abszurd realitását és a megélt realitás tökéletes abszurdumát kiélesítve) az erdélyi magyarság hátborzongató passióját már a hatvanas évtizedtől a Ceauşescu-császárság 1989-es megdöntéséig követi végig – katartikus érzékletességgel és mementó-állítással emlékeztetve mindarra, ami ebben a földrajzi-politikai térségben megtörténhetett. Trilógiává boltozva egy démonikusan beteg világ és a benne szorongva meghúzódó emberség megrendítő mélységű, vizionárius prózaköltészeti dokumentumát.
A megsokszorozódva tomboló köznapi és történelmi erőszak, az „égi és földi kovártélyokba” hatoló amoralitás, a kínzó téboly fenomenológiájának írója érzéki-érzelmi és szellemi jelentéstartalmak olyan életes-eleven viszonyát alakította ki, amely előhívta és igazolta a karcolatnyi kisesszékben vázolt művészetbölcseleti gondolatokat is. Arról, hogy a maradandó alkotás egyszerre mozgat „szavakat és szíveket”, ugyanúgy érzékeltet „kenyeret és gyertyalángot”, „illatot és filozófiát” – mert az igazi mű hangulata, mely „tartósan zsong az idegeinkben”: a „tapasztalás vérfestékéből” van kikeverve. Bálint Tibor, aki azt szerette volna, ha az erdélyi írókat nemcsak „szamócaillatú” szép szavaikért, hanem „éles meglátásaikért” és „halálosan pontos leírásaikért” is „csodálná a világ”, Tolsztojjal vallotta: „úgy kellene írnunk, mintha a szomszédos szobában mindig épp haldokolna valaki…”
Korának, a sokáig „elhallgatott történelemnek” „igaz krónikásaként” táplálta közösségét „az anyanyelvűségben az ő csodálatos, mert tárgyszerű és mégis poétikus nyelvezetével” (mondta róla Sütő Andrást) – s az „áttűnések és árnyalatok” szivárványos, tökéletesre telített „szépirodalmi anyagával”, a zamatos „mesélőkedv” és a stiláris, „nyelvi érzék” utánozhatatlanságával (Lászlóffy Aladárt idézve). Fodor Sándor szerint pedig így a „legkiválóbb novellistáink között is az első hely illeti meg Őt”.
Szerelmese volt szülőföldjének, az ódon kolozsvári sikátorok és a keserű-vidám kocsmák, a Hóstát, a Malomárok, a „Kövespad”, a „Sánta angyalok utcája” és a többi környékének, a gyermek- és diákévek színtereinek, a református kollégium, a Bolyai egyetem, a lapszerkesztőségek, a munkahely (a gyermekirodalom fellegvárát jelentő folyóirat, a Napsugár) otthonvilágának. A házsongárdi temetőnek, ahol az a megható „gyerekes meggyőződés” foghatta el, hogy a fekete sírkőlapokon átmelegedett három szem sárga szilva majszolgatása közben (merthogy „Kolozsvár szeszélyes lakói még a Házsongárdot is teleültették gyümölcsfákkal”) „dédnagyapái húsából táplálkozik”, „akikhez lenyúlik a szilvafa gyökere”. Vagy a Szent Mihály-templom tornyának, amelyben gyermekként, riadt-diadalmasan kapaszkodva a súlyos kötélbe, egyszer ő is harangozott. „És azóta a szülőföld számomra halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja és az aranyló galuskákat a vasárnapi húslevesben, és a galambokat lebegteti a magasban, és a port Mátyás csizmái körül, és elmélyíti a ráncokat Apáczai arcán, de egy kis mosolyt is megrezzent rajta, és hintáztatja a Szamos szőke habjait és a hársfák lombját és az emlékeket és az eperszínű fényképeket a falon, nagyapám és nagyanyám arcát. És a szívemet, hogy erősödjék benne a bizalom: jó volt itt élni, ebben a városban, ha olykor a szorongató idő körbefogta is.”
Azóta – öt éve – őt is a Házsongárd pihenteti; életművét pedig az értő utókor fogja újjáeleveníteni.