Petrik Emese
Az önértékelés játéktere (folytatás előző számunkból)
XVIII. ÉVFOLYAM 2007. 15. (485.) SZÁM - AUGUSZTUS 10.

A lírai Én vállalt szereplehetőségeinek dialektikus viszonya
(Az önértelmezés játékterének kialakítása a belső részegységekben)


A befogadói játéktérben, az Én vállalt szereplehetőségei által folyamatos önértelmezésre serkent, mert „önmegnyugtató, önismereti állomás, amelyekre létünk stabilitásának képzete miatt feltétlenül szükségünk van”.  (Paul de Man, 2000, p. 228.) Ricoeur megközelítésében az önmegértésnek egy olyan rétegezett szerkezetéről van szó, mely „azt követeli tőlünk, hogy elvessünk minden olyan eszmét, mely szerint a tudatiság önmagát tételezhetné a tisztán immanens időiségen belül. Azért létezünk, mert foglyai vagyunk azoknak az eseményeknek, melyek velünk történnek. Teljesen megváltoztatják létezésünk menetét. Önmagunk megértésének feladata ezeken keresztül nem egyéb, mint az a feladat, hogy az esetlegest a saját sorsunk részévé formáljuk át. Az esemény az úr. E tekintetben a mi egyéni létezésünk hasonló annak a közösségnek a létezéséhez, melyhez mindannyian hozzátartozunk – feltétlen függésben vagyunk bizonyos megalapozó eseményektől. Ezek az események nem múlnak el nyomtalanul, ezek az események fennmaradnak. Önmagukban ezek: esemény-jelek. Saját magunk megértése azt jelenti, hogy tanúskodunk, és bizonyosságot teszünk ezekről az esemény-jelekről”. (Paul Ricoeur, 1999, p. 156.) A reflexió, tehát az önmegismerés hajtóereje, mely igyekszik önmagában és önmagáért újrajárni a kört. Az önmegismerés játékterét a költészet nyelvi jelrendszere teremti meg. Georg Henrich von Wright a költészet határozott  feladatát abban látja, hogy „a maga végtelenül sokszínű variációival állandóan újraalkossa a világról kialakított képünket és a hozzá fűződő viszonyunkat; mégpedig úgy, hogy az élményekkel felrobbantja a meglévő tapasztalati mintákat”. (von Wright, 1971. p. 8.) A teljes Én-komplexumot megjelenítő ábrán az oda-vissza ható nyilak jelzik ezt az örökösen telítődő és robbanásra kész belső részegységet, amely kettős  határvonallal van közrefogva. Kettős erőkör teremti és alakítja részegységeit. A belső mező az intuitív szellemiség, a bennünk lakozó az önmaga teljességében megismerhetetlen létező, a költészetben a leírt szavakon túli jelentés szellemi köre. A külső kör, a bennünket körülvevő világ szövevényes jelrendszere. A belső részegységben, a mag és a külső rész jelrendszere önértelmezésre törekszenek a maguk harmonikus és/vagy diszharmonikus voltukban. Az erők itt törekszenek a harmonikus egyensúly kialakítására. Ez az a formáló közeg, ahol mindennap meg kell küzdeni és teremteni a pillanatot, a jelen valóságát. Az Ént formáló jelrendszer az írás szertartása által mitikus mélységben kel életre, és itt formálódik a lírai Én.
A létigéhez kötődő szavak hangrend szerinti csoportosítása is tükrözi az Énhez fűződő jelrendszer alakulását. A magas hangrendű szavak többsége, a mára már összetört egésznek azokat a részeit szólaltatják meg, amelyek még a teljesség emlékezetének hatására érzékeltetik az egészet, a magból kiteljesedő ént. Például: szent, szülőtök, élet fejedelme, nyílt, gyönyöre, kincse. A magas hangrendű szavak következő csoportjába a két ellentétes pólusú, azaz jelentéskör vonzattal rendelkező szavak tartoznak: dőre és a szent különélet. A negatív jelentéstöltetű pólus is kifejezésre jut, vállalt szerepjátékának teljes ívű beteljesíthetetlenségével: összetépett lélek, féreg. A vegyes hangrendű szavak és szókapcsolatok összességükben a piramis rétegei alapján: fia; pártütő isten; elesett titán; fiad; kóbor lelke; másik; nagy életrekeltő; magamért; hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, kegyetlennek; lelked, másod; ifjú Apolló; temető király; apám fia; igaz magyar; magamnak hőse; Dózsa György unokája; békés valaki; kedves, szent, tiszta élet; fiatal; legjobb ember; zabi gyerek; tied; északi ember; mámoros kusza est; bánatos orzó, ifjú torzó; éjszaka; legboldogabb ember; kisfiú; tréfa, hiúság, Ady, senki sem; bánatos siratója; ittfeledet tag; célja, átka, üdve; legvígabb koldus.  A vegyes hangrendű szavak között a nagyobb csoportot azok a szavak alkotják, melyek mindkét pólust magukban hordozzák. A női elvet, mint a befogadó erőt, és a férfi elvet, mint a teremtő erőt a következő fogalmak érzékeltetik: fia (anyának és apának, mint egy egésznek a része); pártütő isten; elesett titán; kóbor lelke, hősnek;  borúsnak, büszke szertelennek; kegyetlennek, temető király, magamnak hőse, Dózsa György unokája, békés valaki, legjobb ember, zabi gyerek, tied, mámoros kusza est, bánatos orzó/ifjú torzó; tréfa, hiúság ; Ady, senki sem; célja, átka, üdve; legvígabb koldus. A vegyes hangrendű szókapcsolat egyik pólusát, a pozitív jelentéskörű szavak alkotják: nagy életrekeltő, ifjú Apolló, igaz magyar, kedves (szent) tiszta élet, legboldogabb ember, kisfiú. A nehézségeket érzékeltető pólushoz tartozó kifejezések: bánatos siratója, ittfeledett tag. Mély hangrendű szavak: pogány pap; nagy áldozó; halál rokona; pap; Mulandóság fia; vadjuk; szomorú; magam; roncs; tavasznak alkonyata; fájdalom kamat; láz; úr. A mély hangrendű szavak közül, egyetlen szó az úr tartalmazza az egészet jelképező pozitív jelentéskört. A mindkét erőegységet tartalmazó szavak a következők: pogány pap, nagy áldozó, magam, láz. A mély hangrend sejteti a szavak érzelmi tartalmát, többletjelentését: halál rokona, Mulandóság fia, vadjuk, szomorú, roncs, tavasznak alkonyata, fájdalom kamat. A küzdő ember választott szereplehetőségei által mindkét pólus erőviszonyait ütközteti az önmegismerés folyamán, a felívelő és leromboló erőket ugyanúgy, mint a két erő egyidőben történő harcát: féreg; összetépett lélek; szent; szülőtök; dőre (meggondolatlan); élet fejedelme; valamint nyílt; gyönyöre, kincse; szent különélet.
A lírai Én felvállalt szereplehetőségeinek dinamikus mozgása, átalakulása, egyidejű jelenléte az ellenerők küzdelmét is jelenti, feltárva az Én-komplexumon belüli dialektikus viszonyokat. Ez a küzdelem a mag és a külső tartomány között a belső részegységben zajlik a piramis alaprétegei és ráépülő rétegei között. Számos kérdés kaphat teret ebben az önmagával folytatott párbeszédküzdelemben. Önmagunk faggatása sosem a belső biztonság jele, hanem ellenkezőleg a bizonytalanságokat okozó feszültségeké. Külön vizsgálható, hogy a lírai Én szerepformálódása közben, mikor hatott egyidejűleg a külső tartomány, a felvállalt szerep a maggal, illetve a mag, Ady Endre személyisége mikor mutatkozott meg önmagában a dialektikus ellenerők nélkül? Ki volt a versekben megszólaló Ady? A bibliai Góg és Magóg fia, a görög Midász utóda? A pogány magyar Vazul leszármazottja, Ond vezér unokája? Muszáj Herkules, Magyar Messiás? Mesebeli János, a Halál rokona? Ki volt az Őse, Barla diák, a kálvinista családi rokonság? Hol volt lelki gyökere, Érdmindszenten? Zilahon? Váradon? Párizsban? Büszke úr volt? Lelki otthona a szépség hétköznapokat megvető birodalmában volt? Vagy a társadalmi harcok forrongó terepén? A falusi szegénységet pártolta? A városi proletariátust? Németh G. Béla tanulmánya szolgálhat némi kiindulóponttal. Ady Én-komplexuma a látszat és a valóság antagonizmusát, a rész és az egész ellentmondását, a mindennapi élet részletszépségeinek és az élet egész sivárságának az ütközését, a felszín és a társadalom mélye forrongásának ellentétét, a kor világnézetének és az alapvető emberi, esztétikai és etikai értékének dilemmáját, a forradalmi elhatározottság és a néptömegek harcaitól való izoláltság szembenállását, a szélsőséges individualizmus és a közösség utáni vágy kettősségét tükrözik. (Németh G. Béla, 1970. p.632.) Megteremti a két világ konkrét intuitív egységét, és azáltal teszi hitelessé, hogy nem benne él, hanem vele él. Lázadásának tüzét a teljes emberi életérzés szerepek által való megélésének a vágya szítja. A szabad kibontakoztatásának messzemenően objektív társadalmi előfeltételei vannak. Lázadásának szubjektív utakon enged teret. A piramis egységében benne élő, lázadó ellenerők, a motívumok mélyén munkáló szerepfelfogások az új, modern esztéta  az ősi, régi, folytató; a vátesz, a nemzetőrző, a radikális, a plebejus, a hívő  hitkereső, Istenhez menekvő; a dekadens életérzés  a szeretetre, együttérzésre, harmóniára vágyó ember; a szerepvállalás kényszerének szerepe, a „muszáj Herkules”-motívum elemeinek küzdelmei rendeződtek sajátos egységbe. Az ellentét különös feszültséget teremt a költői valóságlátás és ennek önszemléletbeli vetülete között. Kísérlet történik e feszültség feloldására, és a megismerés folyamatában maradéktalanul alá kell vetnie az önmagát kutatónak az ott uralkodó egységnek és törvényszerűségeknek. Konkretizálja szerepét a költői önszemlélet összefüggéseiben.
Ady vállalt szereplehetőségeinek témakörök szerinti csoportosítása, mely jelképesen piramis formában összerakható, a szerepek dialogikus viszonyba állíthatóak egy építőelemen belül. Kétféle módon is érzékeltethető az ellenpólusok feszültsége. Az egyik, mely gondolati építkezésben, teljes mértékben követi a piramis felépítményét. Az alapegység első szintje kivételt képez a többi öt szinthez viszonyítva, ugyanis nem azonos témakörön belüli pólusok dialógusát, ellenerőit ábrázolja. Abból a meggondolásból történt a két egymást követő témakör a természet és a történelem párba állítása, hogy az ok már a születés alkalmával is összefonódnak. A természet, ami felsőbb, emberi erőkön kívüli egységet képvisel, és az emberi cselekedetek függvényeként megélt történelem. Ennek az alapegységnek is vannak harmonikus részegységei, ahol a lírai Én tudatosan felvállalt történelmi szerepe beleillik a természet rendjébe: az északi ember és a Góg és Magóg fia, a föld fia és az Ős Napkelet hőse, a kívánatos vadjuk és a Dózsa György unokája. De ugyanakkor az egymásnak feszülő, küzdő erők is részei az alapegységnek, Ady első szerepvállalásnak, mint ez kitűnt a létigék kronologikus sorrendbegyűjtésekor. Ilyen dialektikus párok a féreg és az ez időben valaki, az éjszaka és a ma a világ, a célja, üdve és az átka, szent különélet, a fiatal és a magyar, a tavasznak alkonyata és a fajtám. Az alapegységre épülő többi öt szint a mitológia, a protestáns vallási hagyomány, valamint a létállapot az élet-halál, és a lírai költészet az Én részegységével önnön maga viszonylatában képezi a vizsgálat tárgyát. Tehát górcső alá kerülnek a tudatosan felvállalt szerepek, és bennük ugyanaz a szerepvállaló megmutatja az ellenerőt is. Első olvasatra is feltűnik, hogy az alapegységben tapasztalt harmonikus kiegészítés teljes mértékben megszűnt. Csak ellentétek feszülnek egy egységen belül. A mitologikus építőelemben a szerepvállaló ifjú Apolló és ugyanakkor a szerepjátszás folyamán a szerep teljesíthetetlenségével tisztában lévő elesett titán küzd. Illetve a protestáns vallási szerepkörben kiteljesedni kívánó lírai Én lelked a másod, aki küzdelmei ellenére magányos, egyedüli fáklyavivő, akitől nem fogadják a fényhozó lángot, és továbbra is csak a cifra városoknak kóbor lelke marad. A világi kultúrafolyam örökségének továbbgyarapítója, Párizs fia, aki magyarhonban, a szellemi terméketlenség ugarhazájában a Halál rokona. Aki a létállapot értelmezése folyamán az összegyűjtött szellemi értékekkel tied kíván lenni, a befogadó lelkében kér menedéket, s mivel nem kap, így csak összetépett lélek marad. Lírai költészetében teret enged annak is, hogy szóljon az általa felvállalt szerepekről, mint költői vállalkozásról, mely felfogható egy tréfának, a szerepvállaló hiúságának vagy akár a szerepjáték szerepjátékának, amit magamért magamnak játszom két ellentét két alakban címmel. Ha önmagának játszik, akkor már a szereplő nevének sincs jelentősége, így kijelentheti: Ady egy senki. Megszűnik az egyéniség, és a szereptelen szereplő kilép a körből, kívül kerül a teljes Én-komplexumon, visszaadja alapszerepét annak, aki őt teremtette, az Úrnak a szereposztónak, a szerepek szülőjének.
A dialektikus erők szabad átalakításának, az újraértelmezésnek is teret enged, ebben rejlik újszerűsége. A lírai Én szerepekből építkező elemeinek szembeállítása, az Umberto Eco által megfogalmazott nyitott mű poétikájával (Umberto, 1998, p.194.) azonos elv alapján mutatja fel a lírai Én fejlődéstörténeti lehetőségeit. Egy személyes kultúra kialakulásába nyerhetünk betekintést, amely az érzékelhető elemek univerzuma és az interpretációs műveletek kapcsán egymást kizáró nézeteket és megoldásokat jelenít meg. Az eddigi befogadói tapasztalat konvencionalizált kontinuitása helyett diszkontinuitásának is teret enged. Az újból átszervezhető motívumegységek szerveződésének kedvez, melyekbe a befogadó újraértelmező szándéka alapján alakul ki az újabb egység, amely nem tételez fel abszolút azonos végeredményt, ellenkezőleg: pontosan annyiban tekinti az újraalkotott egységet érvényesnek, amennyiben motívumai ellentmondanak egymásnak és kiegészítik egymást, amennyiben dialektikus ellentétbe kerülnek, s így új perspektívákat, nagyobb információmennyiséget hoznak létre. Az első ábránál az egymással szemben lévő párok olvashatóak össze. A másodiknál és harmadiknál a bal illetve a jobb oszlopon belüli sötétebbel kiemelt szavak párosíthatóak. A negyediknél az azonos oldalon lévő egymást követő egységek kerülnek dialogikus párba. A lírai Én szerepeinek megértésében az ábra annyiban nyújt támpontot, amennyiben a befogadó rendelkezik a dialektikus mérlegelés gazdag képességeivel.