Rövid búcsú
Édesapámat autóba ültetem. Meghalt egy volt kollégája.
Éppen csak részvételni jöttem, a temetést már nem tudom végigállni, de eljöttem, mert velem sok jót tett, és ennyit megérdemel, hogy még egyszer, ha rövid időre is, de elbúcsúzzam tőle, mert nemsokára én is, mert én is csak alig itt, mondja a hozzátartozóknak. Ilyenről szó sem lehet, tiltakoznak.
Mintha nem lenne elég bizonyítékuk, hogy ott fekszik kiterítve, kit szerettek, mondja utóbb temetői humorral Édesapám.
Hátul, az oszlopoknál
Ő csak azért is. Mert a szüleitől ezt kapja. Mert szerzetes akar lenni, és nem lehet. Csak azért is. Mert a szerzetben töltött évei miatt a marxista-leninista tanára az egyetemen „Laudetur Jesus Christus”-t köszön neki. Csak azért is. Mert mialatt egyetemista, a naplóit a Securitate elkobozza. Csak azért is. Mert mindenhol elszámoltatják a szerzetben töltött időről. Csak azért is. Mert az értelmiségieknek nem engedik, mert nem szabad, mert tiltja az állam, hogy az Isten házába járjanak. Ő csak azért is. Önmagáért. Övéiért. Jelen van. Nem az első padban. Hátul, az oszlopoknál. A Szenvedő Jézus oltáránál mond valamit annak, akiben egyedül hisz. És egyik délután, ahogy ott áll, egy kéz érinti meg a vállát, majd egy hang azt mondja: „Nem kell félni!”
Mire visszafordul, egy magas férfi, csuhában, éppen a szentély felé ballag.
A gyermekem
Meghal a szomszédjában egy hetvenéves ember. Beteges volt, ahogy szokták mondani. Halála mégis váratlan, ahogy szokták szintén hozzátenni.
Munkaszüneti napok: nem boncol a boncmester, nem vállalkozik a temetkezési vállalat, nem őrködik a temetőőr, nem temet a pap. Napokig tesped a test.
Egy hét múlva hívom édesapámat telefonon. Mi újság, kérdi, mi történt, kérdem. Eltemettük a fiút, mondja. Hogyhogy? Egy fiatal is meghalt azóta? – értetlenkedem. Nem, nem, válaszolja. Tudod, azt a hetvenéves fiút temettük, aki a múlt héten ment el.
Várom, hogy elneveti magát, de nem. Nekem gyermekem is lehetett volna a fiú, szögezi le, és nekem már mindenki a gyermekem lehetne, megöregedtem, cseszd meg, fiam, és leteszi a telefont. Én meg szólnék…, de csak sípol a telefon.
Temetésről haza
A volt iskolaigazgatót temetjük.
Sokan vannak – egykori diákok, maguk is meglett emberek, volt kollégái, idős urak és hölgyek. Nem sírnak, hiszen tudják, rájuk is mi vár, hát beszélgetnek, míg a pap megérkezik, s belekezd a „Megkörnyékeztek engemet”-be.
Sokat szenvedett, példát mutatott, utat, s most, íme, itt fekszik – közel negyven fok van, mindenki az árnyékot keresi, még egy-két kézszorítás, és hazamegyünk a maradék feltámadással.
