Mikor mozikba került az Alien-franchise hatodik darabja, a harmadik, amelyet Ridley Scott jegyez, a kritikusok és a sorozat rajongói egyként néztek össze és sóhajtottak fel: ezt is minek? És valóban, minek is? Persze, tudjuk, a profit, ami feltehetően az ősz iparos egyfajta fáradt küldetéskényszerével társul, aki A nyolcadik utas: a Halál című horrorklasszikushoz méltatlan és iszonyat hosszú előzménytörténetet farag, vág és ragaszt. Jobbára kollázst készít. Merthogy az egész immár semelyik pillanatában nem eredeti, s ettől igyekezete még kellemetlenebbé válik a műélvezők szemében.
Valamikor volt egy ragyogó pillanat a filmtörténetben: a 70-es évek közepén Dan O’Bannon és Ronald Shusett (Az emlékmás), akik elsősorban a sci-fi és horror műfajok társításában érezték otthon magukat, megírták a Nostromo űrhajó legénységének és a távoli bolygón fészkelő szörnykolónia egyik lényének találkozástörténetét. A forgatókönyvet Walter Hill és David Giler tovább csinosították, majd a 20th Century Fox bevállalta, és leszerződték a fiatal és akkor még alig egyfilmes Ridley Scottot rendezőnek. Hans Ruedi Giger svájci festő Necronom IV című festményének falloszfejű lénye árasztotta azt a biomechanikai hangulatot, ami illett a csillagközi drámához, Giger így meghívást kapott az idegen életformák és díszletek megformázására. Mikor a csapat felállt, a filmet mintegy 14 hét alatt leforgatták, a főhős Ripley hadnagy szerepében Sigourney Weaverrel. 1979-ben instant hit lett, és egész nemzedékeket tartott és tart izgalomban azóta is. Pillanatnyilag még jobbnak is találjuk folytatásainál, mivel egyik sem tudott felérni hozzá.
Igazi mestermű, a teljes alkotógárda összeadott tehetségét dicséri, de Ridley Scott volt az, aki a műfaji elemeket itt-ott megújítva létrehozta a szorongatóan klausztrofób környezetet a rendkívül brutális, és jobbára elpusztíthatatlan idegen lény fellépéséhez. Derek Vanlint kamerája lassan, kimérten pásztázza a hajóbelsőt, amelyben és amely körül csikorgó, pittyegő, kongó és loccsanó hangok egész szimfóniája vegyül Jerry Goldsmith hol diszkréten búgó, hol monumentálisan zengő elektronikus filmzenéjébe. A legénységet egyenként levadászó, mintha egyenest a pokolból érkezett gyilkológép pedig, a maga négy stádiumú evolúciójával a maszkulin zsigeri félelmek teljes tárháza. A nyálkás tojásból soklábú hüllő-pók ugrik a férfiáldozat arcára, rákapcsolódik és fojtogatja, míg egyfajta nemi erőszakkal lenyom a torkán egy apró lényt, amely kifejlődve áttöri a mellkast, sivító csecsemőként születik meg újra, hogy aztán pillanatok alatt teljes felnőttformát öltsön, falloszszerű koponyáján csattogva vicsorgó szájjal, abban újabb apró fejjel és fémes fogakkal a frászt hozza minden fiktív és élő emberre. Ráadásul lőfegyvert fogni rá csapda, ami valódi dilemmát okoz az űrhajósnak. Vére sűrű sav, szürke sistergő krémet olvaszt a hajótestből. Tökéletes csillagközi ördög. Végletszerűen non-kommunikatív, férfiatlanít, és mi tagadás, gyönyörű. Hogy végül egy nő fog ki rajta, az nem pusztán a zsáner fricskája, de beintés is egyúttal a zömében hímnemű nézőseregnek.
Az Alien további karriere majdhogynem siralmas. A folytatást (1986) James Cameron giccspoéta követte el, és hiába az immár kisebb háborúba torkolló történet, a lények hada és a tojásait remegve pottyantó királynő szerepeltetése, Cameron képtelen hozni a fenyegetettség izzasztó érzését, különösen mivel emberhősei annyit ripacskodnak (Ripley-t leszámítva), hogy szinte a lényeknek szurkolunk, tennék el már őket láb alól. A harmadik rész (1992) David Fincher rendező kezébe került, s a cselekmény egy börtönbolygóra, ahová Ripley immár gazdaként kerül, azaz testében ott növekszik a kis lény, és mivel ő nő, hát királynői státusban „terhes”. Fincher a rá jellemző kameraállások és -dinamika korai megoldásaival, a telített tónusú képekkel, a nihilista hangulattal, s a lény szempontjának szubjektivitásával valamelyest a művészfilmi dimenzióba tolja át a sci-fi-horrort. A házasítás nem feltétlenül vált be, arra viszont mindenesetre elég volt, hogy ez a darab a sorozat második legjobbjaként rögzüljön. A klasszikus Alien-franchise negyedik része (1997) Jean-Pierre Jeunet (Amélie) keze munkája, ám a feltámasztott Ripley és a mindenre elszánt csillagközi csempészek csapatának menekülését és küzdelmét az ismét sokszámú lénnyel Jeunet sajnos a korábbi sémák szerint vezényli le, hozzájárulása a leginkább felejthető epizódot eredményezte. Itt illik röviden megemlíteni az Aliennek a Predator sorozattal történt 2002-es és 2007-es egybefonását, ahol az emberek immár mellékszereplők és pusztán a közönséget biztosítják a két ismeretlen eredetű és célú szörny összecsapásához. Lényegében tehát az Alien kifulladt.
Ezt azonban Ridley Scott nem így gondolta. Alkalmazott két írót (Jon Spaihts és Damon Lindelof), és részben a korábbiakból hozott alapötletből, részben egy új eredetmítosz felállításával megírták együtt a Prométheusz forgatókönyvét, amelyről úgy gondolták, hogy egyrészt A nyolcadik utas: a Halál előzménytörténete lesz, másrészt viszont egy újabb cselekményszálat indítanak a lények szerepeltetésével, és azt majd továbbfejlesztik. A Prométheusz (2012) viszont, a lenyűgöző űrképek, hajóbelsők, méretarányok ellenére kusza eredettörténettel szolgál az emberi faj keletkezéséhez, ahol mintegy ősapáinknak tekinthetjük a hatalmas, sápadt, emberformájú idegeneket, de a földi barlangrajzokon szereplő koordináták vesztükbe sodorják a kíváncsi antropológusokat. A főhős ismét egy nő, mellette pedig fellép a lények szépségétől elbűvölt android fura figurája is, aki majd a következő részben játszik sorsfordító szerepet.
Az Alien: Covenanttal nem az a baj, hogy önmagában ne lenne nézhető, mert az. Csakhogy – ami alapvetően meg is bocsájtható neki, mivel Scott érti a dolgát – ismét ugyanazt nyújtja: pár űrhajós leszáll egy planetoidra, s ott a lények egy nő meg egy férfi kivételével mindannyiukat felkoncolják, meneküljenek bár ezúttal a nyílt tájban, hajóban, egy kipusztult város romjai között, mindegy. A probléma ott kezdődik, hogy Scott teológiai-filozófiai eszmefuttatásba kezd. A lények szépségétől elbűvölt android istent játszana, és ehhez – állítása szerint – Byront szaval (valójában Shelleyt), Wagnert hallgat (egy újabb gonosz, aki nem tud betelni ezekkel), biológiai kísérleteket végez és próbálja megszelídíteni a lényt. Ő maga az ember teremtési kényszerének csúcsa, és teremtője ellen fordul.
Nem először látunk ilyet. Az alkotni, teremteni (angolban create mindkettő, tehát áthallásos) vágyó android a halál angyalát támasztaná fel vagy teremtené újjá az emberek kárára, tehát a halálosan tökéletest a középszerűvel szemben, ami valóban a művész egyetlen végső célja és vágyálma. Aki azonban emberi léptékkel mért tökéletesre vágyik, káoszt kell előbb létrehoznia – körülbelül ez lenne az üzenet. Antihősével egy időben Scottnak ez sikerül, az Alien-sorozat immár a teljes narratív káosz pontjára érkezett, és hogy innen hová lép, egyelőre rejtély.
Alien: Covenant, amerikai, 123 perc, 2017. Rendező: Ridley Scott. Forgatókönyvíró: Michael Green, Jack Paglen, John Logan. Operatőr: Dariusz Wolski. Zene: Harry Gregson-Williams. Vágó: Pietro Scalia. Szereplők: Michael Fassbender, Billy Crudup, Katherine Waterston, Danny McBride, Demián Bichir, Carmen Ejogo, Jussie Smollett, Callie Hernandez, Amy Seimetz.
