Ön büszke lehet rá! (Tisztára reklámszlogen.) Olyan irodalmi lapot olvas, amely – és amelynek elődje – évtizedek óta gondot fordít a literatúra társművészeteinek nyomon követésére. A képzőművészetek, a szín- és filmművészet mellett persze a zene sem került ki látómezejéből. Ez ötlött fel, amikor egy 2004-ben napvilágot látott kötet került a kezembe. És azok az esztendők is (a ’80-asok második felében), amikor tejfölösszájú Utunk-szerzőként be-bejártam a Deák Ferenc utcai épület földszinti szobáiba, és képzeletbeli sapkámat gyűrögetve álltam Marosi Péter intelmeinek elébe. Az Utunk szerkesztőségében gyakran láttam Terényi Edét (akire az akkori szerkesztők pajkosabbjai már több ragadványnevet is ráaggattak). Kitartóan, derűsen, a lehetséges keretek között igen szellemesen mondikált az épp jelen levő utunknokok színe előtt. De persze nem ő volt az egyetlen, aki zenéről, zenéből, zenéért írt kisesszéket, tárcákat, „szösszeneteket” (ahogy ripacska irodalmárok mondani szeretik): Rónai Antal, majd a fia, a kedves emlékű Rónai István mellett Terényi is a hűséges zenészírók tipikus esete volt, aki a zene és a szellem interakcióinak mentén mindig okosakat, de soha nem harsányakat tudott írni arról, ami életének fókuszában állt.
A 2004-ben kiadott kötet (Zene – tegnap, ma, holnap, Stúdium Könyvkiadó) „postludiumában” Terényi köszönetet mond az Utunk és a Helikon szerkesztőinek – név szerint Szilágyi Istvánnak, Király Lászlónak, Nagy Máriának és Rákossy Tibornak –, hiszen e könyv alaposan strukturált, szinte feszes szerkezetűvé formált szöveganyaga az Utunkban és a Helikonban megjelent mikroesszékből áll össze. Szerencsére soha nem találkoztam olyan végletesen önhitt hólyaggal, aki kétségbe vonta volna Terénye Ede mélységes kompetenciáját a zene immanens jelenségeinek, hatásmechanizmusainak, történeti gyökérzeteinek, szakmai és esztétikai viszonylatainak ismerete terén. Az a lényeglátó finomság azonban a mai napig is elámít, amellyel Terényi bizonyos zenetüneményeket (például hang és csend, hangszín és „színsemleges” szinuszhang, zenei érzék és adottság, illetve nevelés, misztériumok, egyéniség stb.) nyelvileg meg tudott közelíteni.
Mert hát a zenész esetében a komponálás, a beleérző hallgatás vagy az interpretáció nem is annyira „nagy ügy” – hiszen ez a dolga, ez a hivatása! –, ezzel szemben a zenei jelenséget mások számára nyelvi eszközökkel értelmezhetővé, követhetővé, de egyáltalán: problematizálhatóvá tenni, ahhoz igazán nagy elvonatkoztató és újraszintetizáló szellemi erények kellenek. Terényi tanár is volt pályája kezdetétől nyugdíjaztatásáig, tudnia kellett tehát verbalizálni, kétségtelen. Kis szövegei azonban méltán ébresztik azt a meggyőződést az olvasóban, hogy sohasem szűnt meg a zenei tünemények mögé nézni, rejtelmei, homályos foltjai, szakadatlan változásai, kulturális beágyazottsága és társadalmi értékei szakadatlan elemző magatartásra sarkallták. Hányszor döbbenünk bele például a zenei értés sokféleségébe, illetőleg kiáltó különbségeibe személy és személy között!
Csodálatos, ahogyan Terényi Ede egyetlen rövidke bekezdésben mond igazat erről. „Az elmélyedés több, mint képesség, sokkal inkább tehetség dolga. Igazában nem is lehet megtanulni, magyarázatok alapján elsajátítani. A zene mélységeit sem lehet »vezetővel« bejárni afféle turista-utazásként: nem értünk meg semmit a lényegből. A beleérzés képessége is tehetség dolga, egyesek nagyon messzire tudnak hatolni a jelenségek világába, mások megelégszenek a felületek csillogásával. Mind a két típus élményt keres a maga módján. A zene befogadásával mindenkinek egyedül kell boldogulnia. Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy »be kár, hogy nem értettük a szöveget!« És ha értették volna – teszem én hozzá –, akkor talán közelebb kerültek volna a zene érzelmi mélytartalmához?” Másképp mondva, mintegy végkövetkeztetésként: akiben nincs meg a zenéhez szükségszerűen tapadó „milyen gyönyörű!” élményre a belső adottság, azon nemigen segít semmi és senki, a zene lelke rajta kívül reked; pusztán művészeti tárgyként, intellektuálisan számon tartott, de spirituálisan közelíthetetlen feladatként marad meg.
Terényi Ede zenei tárcái persze még azoknak is izgalmas olvasmányok lehetnek, akik nem vágynak különösebben konkrét művekbe, élményekbe való belemerülésekre. Szellemi kalandozást ígérnek/teljesítenek ezek az alig kétoldalnyi írások egy olyan ember tolla nyomán, akinek a világa életfogytiglan tágult. Mert mind többet tudott – s ami ennél fontosabb: egyre többet akart megtudni.
