Enyhe fejfájás kínozta. Csak úgy vakított a nap egész délután. Bosszúsan haladt, neheztelve különcvoltára, amiért nem csupán a megfogható javak érdekelték.
Egy nő csevegett mellette, rá se hederítve az ódon falakra, kőrisfákra, platánokra, mintha féltett „szerzeményét” – az udvarias, hűvös tekintetű és otthontalannak hitt franciát – kivéve egész környezetét lenézte volna. Derűs könnyedséggel ismételte meg ajánlatát.
– Maga teljesen félreért engem – szabadkozott Stendhal.
– Előttem fölösleges megjátszania az erényes franciát. Egy ilyen rokonszenves fiatalember mit is kezdhetne pénz nélkül Itáliában?... – Mosolygás, a legkisebb arcrándulás nélkül mondta mindezt. – Ráadásul intelligens is. Rögtön kitaláltam. Nem kell adnia előttem a büszkét; aranyocskám, ez nálunk nem szokás. – Belekarolva a férfiba, rendületlenül folytatta az ostromot. – Fölösleges pironkodnia előttem, és főleg ne képzelje rólam, hogy egy kéjenc matróna vagyok, aki polipkarjaival kész megfojtani az útjába akadt prédát… A külföldi uracskára legfeljebb egy ártatlan kis kaland vár, ha-ha-ha!... – Állítás volt ez is, nem csalfa kacagás. – Bagatell! Úgy kell felfogni, mint egy véletlen balesetet.
„Miért is választottam ezt a helyet?”, gyötrődött magában S. Nem kellett attól tartania, hogy kompromittálja magát, hiszen még oly kevés ismerősre tett szert itt. A lilaárnyékú dombhajlatban, a csatorna olajszínű, lágy légáramlásától távolodva, végre hűvös árnyékra talált. A lejtőn elszórt nyaralók, ott valahol egy pikniken vett részt a minap, egyszerű és közvetlen emberek között. Akkor értette meg igazán, milyen az itáliai kedély. A mesterkéltség hangoskodó becsvágya, hogy az idegent is szóra bírják.
Izzadt inggallérja mélyen belevágott a nyakába; elég volt elképzelnie, milyen feltűnően vöröslik a csík, hogy kamaszosan elpiruljon. Akárha hamis útlevéllel vágott volna neki az ismeretlen földnek, s most tetten érték.
Más nők jutottak eszébe: gazdag dámák, akikért a párizsi gavallérok bolondultak; vagy igásállatfajta, nyakas fehércselédek, meg szeretőt (ki)tartó némberek, kiket öntelt fajankók vettek körül… Ez a véletlen ismeretség, ha nem is élményt, de egy kis csemegét – ígért.
A páholyban esténként tizenöt-tizenhat személy társalgását hallgatta, gyakran hangzottak el, többnyire újdonsült poéták előadásában, együgyű meg dagályos szavalatok. (Az olaszok túl sok érzelmet visznek bele a verseikbe, semhogy valamely gondolat is beleférjen, s a túlméretezett strófa-fürtökből, mint az agyonnyomott szőlőszemekből, csorog az édes, ragadós lé.) S. ezekben a polgári – a filozófiai eszmefuttatásokat a háziasszonyi szakácsművészettel (valójában: álcázott csábítással) keverő, úgynevezett értelmiségi társaságnak titulált – körökben ritkán unatkozott. Ám ha mégis, ott volt a zeneterem: oda menekült a hangos, bár sohasem frivol társalgás elől. Kibámult a rácsos reneszánszablakon. Kint langyos eső verte, öntözte a párolgó, buja növényzetet, ritkában hó szállingózott, de ábrándozásában jóformán senki sem zavarta, szabadnak érezhette magát. Legfeljebb egy-egy vidám, franciásan élénk, csillogó asszony szólt hozzá búgó, kacér hangon. Akárcsak egy-egy színielőadáson; közvetlenségük, bizalmuk megnyerően nőies, sőt anyás volt – nem tűnt durva, nyűgös (hisztériás – lásd párizsi nők!) ráakaszkodásnak vagy tolakodásnak. („Milánóban a közvélemény úgy kezeli szerelmi dolgokban a nőket, mint Párizsban politikai tisztesség tekintetében a férfiakat… ki-ki eladja magát a kormánynak, ki-ki megsüti, ahogy tudja, a maga pecsenyéjét!”) Minden nő kedve szerint választhatja meg lovagját. Azt a nőszemélyt viszont, akiről feltételezhető, hogy döntésében csak anyagi szempontok játszottak közre, a közvélemény mélységesen megveti. S. időközben „utánaolvasott-lapozott” ennek: az egyébként gyűlölt, lépten-nyomon molesztált Napóleon zsarnokságának tudható be az észak-olasz közvélemény moralitásának ez az új, szigorú „párlata”: az ő birodalmi érdekei tették ilyen „erkölcsössé” Itáliát! A rég megírt tragédiák kéziratai többnyire hányódnak, de az ötletes dilettánsok apró „háztáji” komédiákkal több ezer frankot is képesek megkeresni, ha megfelelő vigécre akadnak, aki nem csak ajánlgatja, de megszervezi, természetesen a közönséget is beleértve, bármely alkalmi, legtöbbször dialektusokban dúskáló darab színrevitelét.
Ömleni kezdett a langyos eső. S. előbb a zsurnaliszta szemével nézett szét, majd felötlött benne egy nem sokkal korábbi látogatása. Reina úr – nem merné mecénásának nevezni, még olyan értelemben sem, mint ezt a magát igencsak illegető Donnát a jobbján, akivel ügyesen egyensúlyozva, megpróbál szerencsésen leérni a fénylő, krumpliköves meredeken –, szóval jóakarója elvitte volt látogatóba A.-hoz, aki, amióta szélütés érte, emlékezetét vesztette, és egyvégtében sír. A szegény aggastyánnak gazdag könyvtára van, onnan kölcsönzött Reina úr a mindenre kíváncsi francia úr részére egy könyvritkaságot. Egy szerzetes atya följegyzéseit Caravaggióról. („Ha csupán a mennyország számára veszett volna el a zseni, aki egy, a folyóból kihalászott, meredt tekintetű némber hullájának felpuffadt orcájáról mintázta meg a szentséges Szűz Máriát!... Lám, ha ördögi ösztön és agresszivitás kísérti meg földi életeteket. Isten akaratából kezetekben a szénrúd kettétörik. Meg vagyon írva: Ne kísértsd a Te Uradat Istenedet!... Láttátok-e az Angyalt, amint megragadja a festő bűnös vállát, s az fölhevült Janus-arcát a védőszárny hajlatába fúrja?... Az ifjú sűrű, szénfekete bozótja nedvesen csillog az Ég könnyeitől.”)
R.-né, akinek páholyában gyakran megfordultak francia tisztek, egyik éjszakán kábulatából ocsúdva rájött, hogy az agyonpacsulizott M. ezredes hét éve tartó szerelmi viszonyuk után hűtlenséget követett el ellene. S. sietett följegyezni az anekdotába kívánkozó történetet, ám mielőtt kellő mértékben kihegyezhette volna – időközben, ez a másik, hozzá képest érettnek mondható s meglehetősen vonzó nőszemély, túlzó buzgalmában igyekszik mindent elkövetni az ő („a francia uraság”) hiúságának a felélesztésére.
S. kezdetben nehezen tudta feldolgozni magában, hogy R.-né, vonásainak elbájoló finomsága ellenére három álló esztendeig vigasztalhatatlan maradt („ami nyilván meghökkentő dolog ebben az országban!”); azt megelőzően, a hevességéről elhíresült szépasszony, persze fölzörgette a barátait (egyikükön a hóharmatos almáskertben ütött rajta), és pisztolyával egybeterelve őket, fölös tanúk kíséretében, férfiálruhában csörtetett a párbajozásra kijelölt erdei tisztásra. S. épp ott tartott már gondolatban, hogy „Itália földjén a hiúságnak rendszerint semmi része nincs az elhatározások állandóságában.” Az új R.-né azonban, miként ha a gyászoló özvegyek ruháját öltötte volna magára, a meghívásokat sorozatosan visszautasítva, elzárkózott minden társaságtól. Még az ártatlan, amatőrszintű és szűk körben megrendezett színielőadásoktól is távol maradt. Egyedüli elfoglaltsága a nyelvtanulás maradt: a lányait tanította latinul és az angol társalgási nyelvre… Na már most: kibe eressze a fullánkját S., akit a városban minden jelentősebb pletykahelyre meghívtak!...
Mielőtt utoljára kilépett volna a magába roskadt gyönyörű R.-né kivilágított páholyából, a megcsalt úrnő előtt franciás frivolsággal meghajolva, bevallotta, hogy reménytelen szerelmet érez iránta. Holott (fenét! – dehogy mondott ő igazat) csupán a nemiségnek egy modernebb – nem annyira lovagiasan elavult – változatát óhajtotta kipróbálni. (Az ifjú szív mi mindenre képes, ó!)
R.-né természetesen a férfi legártatlanabb közeledését is visszautasította. Mi több: rendreutasította; s nem sokkal utána leánygyermekeivel postakocsiba ülve, gyorsan elutazott Svájcba.
Ez a véletlenszerű – valójában nem is a személyén esett – csorba nem nevezhető csalódásnak, pláne kudarcnak. Jóllehet a tudattalanjából most újra feltört ama kétes értelmű kijelentés, amely miatt (maga sem tudja, miért? – nagy ökörség!) álmatlan órákat töltött el virrasztva.
„Szeretem az erőt, s abból az erőből, amit én szeretek, egy hangyában is lehet annyi, mint egy elefántban.” A nagy bozontos üstökű francia (az volt tulajdonképpen félénkségének, sutaságának egyik komplexusa) előbb meghökkent: nem értette a célzást. R.-né talán nem is annak szánta; őnagysága jobban fel volt dúlva, mélyebben megviselte a nagy szerelmi csalódás, semhogy egy kifogástalan úriemberen töltse ki bosszúját. Egy idegen KÖZEGEN – mint amikor a felületes utazó az útikönyv lapját vagy egy térképet a tű hegyével átlyukasztva (S. itt, tikkadt torokkal, önkéntelenül is a saját szívére gondolt, mert fájt neki azért az asszony közönye, figyelmetlensége) megjelöli azt a helyet, amelyiken, türelmetlen hangulatban vagy épp unatkozva, áthaladt, s amelyet előbb-utóbb elfelejt. Habár R.-né számára inkább a helyzet bizonyult alkalmatlannak, semmint a lelkében is, nemcsak látszatra választékos (szellemiekben mindenképp „előkelő”) férfi személye… S. ez esetben épp emiatt őrizkedett a személyes, vallomásos hangtól, és naplójegyzeteiben kivételesen – hadd maradjon örök rejtély (!) – áttételes formában rögzítette a valós incidenst.
„Ahelyett most itt van ez a másik… némber, aki önként vállalkozott a csábításra; azért, lám, nem véletlenül kínálkozik a párhuzam: az az anya harminckét évesen is csinos, mégis feszélyezve érezte magát a lányai előtt, míg emez korántsem ártatlan teremtés, inkább tapasztalt! –, így hát fesztelenül meg tudja játszani a paradicsomi némber szerepét. (Nincs ebben semmi rendellenes, ha úgy fogod fel az itáliai szerelmi kínálatot, mint egy húsüzemet, amelynek termékeiben az ivarérett férfiak, feltéve, ha okosak, kedvükre dúskálhatnak!... Épp a kellő időpontban kínálkozott föl neked! Mielőtt még egy jelentéktelen ügyből és odavetett megjegyzésből elefántot akarnál csinálni…)
Az élénkzöldre festett tornyú fogadó, érckakasával, mintha emlékeidből lépett volna elő. Vagy inkább egy Hölderlin-költeményből, amint porlasztja emlékeid a tenger, s borzongás fog el, akárha csapdosna már előtted az éjmadár…”
Mennyi új ház, a rétek kezdenek már itt is visszaszorulni. A Donna (hogy a szívbillentyűk „érckakasai” közben el ne hallgassanak) nem engedte el a karját; időnként forgolódott, meg-megperdült a cipősarka körül, mintha táncórát tartott volna a túlságosan szemérmes fiatalembernek. Annál feltűnőbben kacarászott, mint aki azt képzeli, hogy újdonsült partnere hátha így könnyebben legyőzi gátlásosságát.
Vidéki öltözékét és diszkrét hervadtságát eddig élénk hangjával és színlelt lelkesedésével – asszonyi észjárással! – mintegy ellensúlyozandó: erőltetettségét most mintha elvágták volna; tekintete elfátyolosodott, s váratlanul drámai hangulat kerítette hatalmába. Ezt a déliesen nyújtott-kanyarított pátoszt, bármilyen dallamos volt is, S. kissé fonnyadt egykedvűséggel, már-már nosztalgiával fogadta.
Van kit megvédenie, igaz, a himlőhelyes kalózpofák, a lőcslábú, otrombán sántikáló alakok, a sok sunyi, alattomos tekintet elől. A Donna kissé /p/állott eperajkán dal fakadt fel:
„Madárházába egy gazdag úr jónehány
Énekes madarat fogott be hajdanán.
A fülemüle, a kanári, a pacsirta
Bűvösen szólt neki…”
Tulajdonképpen a férfi magányos különlétét szándékozott fölvidítani.
– Szépen hazamegyünk… Meglátja, minden jó lesz. Fel a fejjel, drágaságom.
Szél kerekedett, csak akkorácska épp, hogy a port belefújja a szemükbe. S. pirosra dörzsölte a szemét. Az asszony, mintha tüdőre szívta volna a port, érdesebb lett a hangja – ezen maga is meglepődött egy kissé –, a haja is kibomlott a tarka színű selyemkeszkenő alól, s a korábbi gyöngéd mozdulatok helyett ujjai keményen markolták meg a férfi bicepszét.
Féktelen jókedvre derülve, szinte húzta, hurcolta maga után a meglepődését mind kevésbé leplező és egy csiga óvatosságával mocorgó S.-t, aki lenyelve keserédes nyálát („Holtbiztos alaposan kitanulta a szakmát”), egyre nagyobb bűntudattal gondolt arra, hogy a közhelyektől dúskáló, zsúfolt kávézók és hazafias szólamokkal telített uzsonna-partik színhelyei helyett miért nem a hírhedt Casanova-kéziratok felkutatásával és böngészésével kezdte az ismeretszerzést Itáliában.
– Maga egészen le van törve, kicsikém – duruzsolta a Donna. – Hiszem, hogy meg leszünk elégedve egymással, aranyom. Szóljon, hogy el ne felejtsek utána kölcsönadni néhány haszontalan zecchinót vagy frankot.
– Szó sem eshet ilyesmiről – rebegte S. – Női személytől még soha nem fogadtam el pénzt… Úgyszólván semmit. – Karja mintha megmerevedett volna, képtelen volt fölemelni, hogy letörölje homlokáról az izzadtságcseppeket.
– Tudja, voltak… vannak itt elegen, akik igen sokat adtak nekem annakidején. – Itt egy sivatagiboa-hosszúságú sóhajtás következett: – A kocsmák, mulatók korszaka számomra lejárt. Pökni tudnék azokra, akik örökétig megjátsszák a makrancos leányzót.
Ennek dacára mégsem róla rítt le, hogy le van törve:
– Meglátja, minden remekül fog menni…
A táskás, meredt szempár, a némber duzzadt pofikája púderezve is Caravaggio egyik eltorzult vonású, zsíros arcbőrű fickójára emlékeztette S.-t. Drapériát szaggató férfiszajhára… Az arc árnyéksáncai mögül állatias vágy csaholt. A kényes ízlésű írót, mintha csak egy nyikorgó poltronából (karosszékből) nézte volna tulajdon hasonmását, hirtelen émelygés fogta el. Vagy gátlásos irigység(?)… „Szerencsés flótások, akiknek halvány fogalmatok sincs a kevesek gyötrelméről… Mit ér a hiú ész s a vakarózó, gyarló tudás a bennünk sunyító szörnnyel szemben!” Belső vad tűz kezdte emészteni őt is, váratlanul. „Farkasverembe zárva sújt le rád, mint egy bumeráng. Mind erőlködhet a gőg: a kétneműség kísértete csak fokozza a gátlástalan tobzódási vágyat.”
Stendhal képzelgéseiben, vetkőzés közben, a kísérteties meztelenség most elviselhetetlenül időtlennek tetszett; a fehérnemű meghitt suhogása után különösképp, midőn, mintegy mentőötletbe kapaszkodva bele a reumás karjára, vállára panaszkodó ágyastárs nyögdécselésébe: a finom tartású – a Donna ne lett volna ennek tudatában? – fakó nyakat nézte állhatatosan, és bármilyen aljasnak érezte is magát: a guillotine csattanására várt, titkolt, morbid reménykedéssel.
P. S: „Ha kiderülne: csak nem fogok elsüllyedni szégyenemben, míg üresfejű párizsi kollégáim a felszínen úszkálnak.”
