Egy negyedszázadon át fogalomszámba ment Kolozsvárt Asztalos Lajos neve. A városban alig akad magyar ember, aki ne ismerné. Hiszen ha felkérték – magyar napokon vagy ünnepi könyvhéten –, városnéző sétákat vezetett, alig telt el úgy hónap, hogy a helybéli napilapban, a Szabadságban ne jelent volna meg valamilyen írása, utóbb már külön rovatot is vezetett a múltidézés tárgykörével. De írásai gyakran a nyelvművelést is szolgálták. A 90-es években a szélsőséges polgármester magyargyűlölő nyilatkozatait és tetteit állította pellengérre. Méghozzá frappáns gúnnyal. Tevékenysége elsősorban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társasághoz kötődött, melynek 1990-es megalakulásakor egyik alapítója, utóbb titkára, választmányi és 2016-tól tiszteletbeli tagja. E társaság ösztönzésére vált fő érdeklődési körévé a műemlékvédelem. Ide sorolható köteteivel maradandót alkotott. Először – Lőwy Dániel és Demeter János gyűjtésére alapozva – a kolozsvári emléktáblákat, feliratokat és címereket vette számba Kőbe írt Kolozsvár című kötetében (1996). Azután a kolozsvári helyneveket tanulmányozta, s ebből született meg a Kolozsvár (Helynév- és településtörténeti adattár) című kézikönyve (2004), mely azóta is nélkülözhetetlen a helytörténészek számára. 2008-ban Kolozsvár épített kincsei címmel városkalauzt tett közzé, majd Papp Annamáriával közösen Kolozsvár 1944-es bombázásáról állított össze képekkel gazdagon illusztrált emlékkötetet.
A kutató, értelmiségi ember azonban mindig talál új témát, újabb tisztázandó, megírásra váró kérdést. Az utóbbi években Asztalos Lajos figyelme Kolozsvár olyan titkai, rejtett kincsei felé fordult, amelyek már eltűnőben vannak, vagy emlékük is alig él a köztudatban. Ezek felidézésekor saját rendkívüli emlékezőképességére is alapozhat. Hiszen egyre kevesebben élnek azok közül, akik az 1940-es évek városképére, eseményeire emlékezzenek. Ő pedig még a szabómester édesapjától hallottakra is tud hivatkozni. Úgyhogy közel háromnegyed század városi történéseinek egyik szemtanújává, krónikásává vált az idők folyamán. Kutatómunkával aztán a megelőző századokra is fényt vethet. Így születő írásait rendre a Szabadság hasábjain Kolozsvár – közelről sorozatcímmel tette közzé. Ezek első gyűjteményes kötete 2015-ben jelent meg. Ott 37 cikket-tanulmányt közöl. Rövidesen összeállt a második kötet is ugyanezzel a címmel, mely – hosszas várakozás után – a Kriterion Könyvkiadó gondozásában 2018 márciusában került a könyvpiacra. Ez 9 terjedelmesebb írást foglal magába.
Az első dolgozat Kolozsvár és neve történetét taglalja. Ennek igen nagy az eddigi irodalma: legjelentősebb nyelvészeink és történészeink is foglalkoztak vele. Asztalos itt polihisztorként mutatkozik meg. Egy személyben történész, geográfus, nyelvész és politikus is. A Ptolemaiosztól említett Napuka településnévtől a mai Cluj-Napocáig kíséri nyomon a város elnevezéseinek változását, s egyben a település történetének kritikus kérdéseire is fényt vet. Megtudjuk, hogyan lett Kuluswarból Kolozsvár, s honnan eredhet a név. A számos feltételezésből végül a szláv eredetet fogadja el. Rámutat a római birodalmi város és a középkori település közötti folytonosság legendájának buktatóira. Itt is kifejti azt az egyéni – eddig régészetileg nem igazolt – nézetét, hogy a keresztény város első temploma a Főtéren, a mai Szent Mihály-templom helyén lehetett, s attól északra, a mai Ferenc-rendi templom és rendház környékéig egy hatalmas temető terült el. Felidézi az 1980-as évek visszás rendeleteit, amikor pártutasításra a város magyar nevét tilos volt kinyomtatni, s azt az 1990-es években terjesztett ostobaságot, hogy az 1974-ben bevezetett Cluj-Napoca kettős elnevezés tulajdonképpen két város egyesülését tükrözné.
A fej nélküli szobor című pár oldalas oknyomozó írás egy kedves mondát elevenít fel. A Szent Mihály-templom déli oldalának egyik támpillérén tíz méteres magasságban liliomos korona alatt egy fej nélküli szobor látható. A népi képzelet történetet kerekített a fej hiányának magyarázatára. A szerző összeveti a szobor különböző korokban készült leírásait, s a fej eltűnésének idejét a 19. század közepe tájára teszi. Azt nem tudja eldönteni, hogy kit is ábrázolt a szobor, talán egy királyt vagy tekintélyes városi polgárt.
Az István, a szent – meg a többiek című írás pamfletnek indul. Azt gúnyolja, hogy milyen tudatlanságból fakadó, s többnyire célzatos ferdítések fordulnak elő a kolozsvári Idegenforgalmi Tájékoztatási Központban terjesztett városismertető nyomtatványokban. Közben azonban számos, egész Erdély történetére kiterjedő adalékot dolgoz fel. A cím arra a törekvésre mutat rá, hogy a magyar Szent István királyt korábbi Vajk neve alapján megpróbálják román eredetűnek feltüntetni (akárcsak Hunyadi Jánost), sőt néhol összemossák Ştefan cel Mare moldvai fejedelemmel, akit csak 1992-ben avatott szentté a görögkeleti egyház. „Kisajátítás, összemosás, belemagyarázás, egyszóval mindent bevető történelemhamisítás. Méghozzá gátlástalan, közönséges, durva a javából” – állapítja meg. Itt megint kifejti eredeti felfogását a középkori város kialakulásáról, melyet egyik alcímben így összegez: „Az Óvár nem létezett”. Mert a város magját a mai Főtéren képzeli el.
Átfogó, teljesnek tekinthető összefoglalást ad A Szabók tornya címmel. Összegyűjti a Jakab Elek és Kelemen Lajos munkáiban fellelhető adatokat, közli a tornyon-bástyán található feliratokat és a hozzájuk fűződő eseményeket. Idéz régi krónikákból, naplókból. Részletezi Mihály vajda (Mihai Viteazul) ide kapcsolható történetét. Szól a Várostörténeti Múzeum 1950-es évekbeli alapítási kísérletéről. Az írás szerkezete a gondolat-asszociációk mentén halad. Minduntalan egy-egy tényről valami más is eszébe jut a szerzőnek. Ennek az írásnak akár folytatása is lehetne a következő fejezet: Bába Novák. Szobor és felirata. Ismerteti Mihály vajda kapitányának a történetét. Árulás miatt 1601 februárjában Kolozsvár főterén kivégezték, majd karóba húzott holttestét a Szabók bástyája előtt közszemlére tették. A román történelem nemzeti hőssé avatta. A bástya elé 1936-ban rá emlékeztető feliratú hármas fakeresztet állítottak. 1975-ben, a „nagynemzeti népbolondítás idején” oda helyezték el 1,80 m magas bronzszobrát. Ennek feliratát 1998-ban aztán az akkori polgármester egy magyarellenes sorral egészíttette ki. Azóta a feliratból többször eltüntették az „unguri” szó betűit, ma sincsenek ott. A jelenlegi városvezetés elutasítja a felirat hivatalos módosítását.
Bizonyára a legnagyobb érdeklődésre a sorrendben hatodik, félszázlapos dolgozat számíthat: Bordélyház, nyilvánosház, kupleráj. Jóformán mindenki ismeri e kifejezéseket, de kolozsvári vonatkozásaikkal csak kevesen vannak tisztában. Asztalos Lajos saját emlékeit is felhasználva, idősebb embereket kikérdezve térképezi fel a kolozsvári „kétes helyek”-et. Előzőleg az ókortól eredeztetve felvázolja a „kéjelgésügy” kezdeteit. A kereszténység viszonyulását ehhez. Pataki Jenő adatgyűjtésére és Gyarmati Zsolt alapos tanulmányára támaszkodva a kolozsvári hagyományokat, városi törvénykezést is ismerteti. A kéjnők osztályzásáról, orvosi ellenőrzéséről, a nemi betegek gondozásáról olvashatunk. Megismerjük a kolozsvári nyilvánosházak „rangsorát”, majd az 1950-es bezáratásuk utáni törvényen kívüli helyzetet. Sőt a szakszavak bemutatására is sor kerül.
A könyv utolsó három írása inkább adattár, de kétségtelenül a legeredetibb és legmaradandóbb. A tulajdonképpeni Kis-Szamos után következő három kolozsvári vízfolyás útvonalát, mederváltoztatásait, malmait, zúgóit, hídjait veszi számba. A legtöbb városlakó a Szamoson kívül alig tud még egy-két vízfolyást megnevezni, s azoknak is legfeljebb egy-egy szakaszát ha ismeri. Az egyik dolgozat a Malomárok (népiesen Kisszamos) útját járja végig a monostori gáttól, a kiindulástól a Téglás utcához közeli visszatorkolásig. Mivel ez a vízfolyás a belváros közelében is halad, bőven adódik alkalom egykori és ma is álló építmények (főleg hidak, malmok), egykori elágazások bemutatására. Megismerjük a Kétvízköz városnegyed fogalmának 1584-től adatolható kisebb-nagyobb változásait is.
A Nádas-patakot régebben inkább feltételezett gyógyfürdőjéről és tavaszi árvizeiről ismerték. Kalotanádas falu közelében ered, s Kardosfalvánál ér Kolozsvár területére. Mára már eléggé lakott városi és ipari területeket érint, mielőtt a Csillaghegy alatt a Kis-Szamosba torkollik. Kanyargásait, hídjait jóformán csak azok ismerik, akik a vasútvonaltól északra laknak vagy dolgoznak. Asztalos Lajos most végig követi a patak útját utcák mellett és alatt, kertek végében, gyárak szomszédságában. Számba veszi azokat a helyneveket, amelyek a történelem folyamán a Nádassal összefüggésben jöttek létre.
A Békás-patak Kolozsvár déli és keleti részeit érinti, csak az utóbbi évtizedekben kebelezte be a város lakónegyedekkel. Megismerhetjük vízgyűjtőjét, hídjait, érintett tereit (Békás, Szent Jakab tere, Borháncs-telep, Eperjestere, Bivalyrét, Tóköz). Egész sor újabb keletű utcát érint, még a szamosfalvi fürdő kialakulása és hanyatlása is belefér a szemlébe. Tulajdonképpen a város legújabb története bontakozik ki e fejezetben.
A szerzőnek föltétlenül dicséretére válik, hogy a kötet utolsó három írásában kilép a belváros hagyományos köreiből. Hiszen az egykori vár történetét, a belvárosi utcákat, tereket már sokan feltérképezték. Szinte lehetetlen róluk újat mondani. Ezzel szemben a már hatalmas területet elfoglaló város külső negyedeiről alig írtak. Az itteni egy század alatti változásokat még senki sem jegyezte le, pedig ezeket is számon kell tartania a helytörténetnek. Minden bizonnyal a város ez utáni monográfiái forrásként hivatkoznak majd Asztalos Lajos munkájára.
A kötet végén 79 tételes könyvészetet találunk és egy névmutatót, mely az előző kötet szövegeire is vonatkozik. A könyv nagyon igényes kivitelű: szövegközi színes fényképek illusztrálják. Ezek sok helyen dokumentumként kiegészítik a szöveget. Néhány archív felvétel, képeslap régi emlékeket idéz. Az utolsó három tanulmány esetében kisebb térkép-részleteket kapunk, de ezek nem pótolják egy-egy, a vízfolyás teljes hosszát átfogó, utcaneveket is tartalmazó kihajtható térkép hasznát.
Meglepőnek találjuk, hogy a szerző feleségének, Szilviának ajánlott könyv előszavában, esetleg egy lapalji jegyzetében még utalás sem olvasható az írások első megjelenési helyére: hiszen hétről hétre folytatásokban közölte őket a Szabadság.
Asztalos Lajos, ez a kötet is bizonyítja, beírta nevét a kolozsvári helytörténeti irodalomba.
Asztalos Lajos: Kolozsvár – közelről. II. kötet. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017. 268 p.
