Sáp, sáp, sáp:
jönnek a kacsák!
Ha az ember megnézi a Szent Szótár-ban, hogy mit jelent a sáp szó (például mikor azt mondják, hogy „jól leszedte a sápot”), ott az áll, jiddis eredetű tolvajnyelvi szó; a sáp a bűncselekmény ötletgazdájának a részesedése, vagyis a tippet adó jövedelme, de a kerítőnő járuléka is stb., s alig 200 éves. Viszont az oklevél szótárból megtudni, hogy majd ezer évvel ezelőtt élt ilyen nevű lovag, és létezik egy tucatnyi Sáp nevű helység; köztük ilyen kedves is, mint Sárisáp (de ez, akárcsak a hasonlóan kedves hangzású Hejőpapi, nem azt jelenti, amire az ember az első pillanatban gondolna).
Mit jelenthet, ha jelent valamit? Lássuk hát hangrendi párját, vagy az ellentétes (kiegészítő) jelentést: a seprő például nemcsak a szemét, hulladék eltakarítására szolgáló szerszám, hanem pl. a hordóban a bor leszűrése után visszamaradó alja a megerjedt mustnak; különben sok mindennek még az alja, szemete; pl. a gally és vessző törmelék, töredék: seprőc. Nem is szükséges ótürk vagy újcsuvas megfelelésekre támaszkodnunk. Vegyünk egy analógiát nyelvünkből; pl. a ság – valamilyen térszínnek, terepnek, lejtőnek, hátságnak a felső része. Hangrendi párhuzama, ha az á hangot az e-re cseréljük, valaminek az alját, a hát-alját jelenti. „Ősi örökség a finnugor korszakból. A szóvégi gg az eredetibb g intervokális helyzetben végbement geminálódásának eredménye.” Na ugye?
Mindennek alapján: a sáp valaminek a tetejét, felsőrészét, színét jelenti. Valaminek „a krémjét” mondjuk, például tejfeldolgozásnál: a tejszínt, tejfelt... Aki azt leszedi, az jár jól. Ám létezhet olyasmi, hogy egy magyar szó, ilyen fennkölt jelentésben, nem kölcsönzött? Vajon mely nyelv lenne képes még felmutatni? Ahá, gondolják, biztos most jövök megint a szumírral! Hát – azért se! Van ennél cifrább lehetőség is!
Sáp ugyanis óelámi nyelven adót jelent. Lesznek most olyanok, akik ugyanazt fogják kérdezni, mint egykori egyetemi tanár referensem, aki is, amikor azt olvasta egy kéziratomban, hogy „Zen buddhizmus”, erélyesen odafirkantotta a margóra: „Hát az már megint mi?”
Hát – Elám olyasmi, aminek léte nyomait az egész emberiség idestova ötezer éve viseli. Perzsia, azaz Irán és Irak déli része között terült el, egy időben amolyan „United Kingdom”, hivatalos neve ugyanis Susa és Ansan királyság volt. Leghíresebb városa Susa, innét származik a Zsuzsánna név; ugyanis itt nevelték ki a kerti liliomot, s ezért hívják azt héberül Susán-nának. Nemcsak virágot, pl. még rózsát nemesítettek itt: naponta rágcsáljuk a szezám (más nyelveken szuzán) magos pereceket; az is fővárosuk nevét viseli. Stb.
Na jó, mondja referensem, de ez a sáp csak egyetlen szó? Véletlen is lehet? Persze. Mint az is, hogy volt Arad nevű városuk is. (Ilyen a Szentföldön is volt, a Holt-tenger mellett!) Ilyen helyneveik is voltak pl., mint Ip és Inak. Egyik folyójuk neve Kerka, akárcsak a dunántuliaknak.
Más szavak? Vannak bizony, de mintha az ingyom-bingyomos gyermekszótárba tartoznának. Pl. mondják ugye a gyerekek, hogy kukra szökött vagy felütötte a labdát kukba. (Német doktoranda barátnőm rögtön tudni véli, hogy az a német „ach hoch”.) Akkor tessék: elámiul ukku: „föl, fenn, magasban!” Ukkumina : „fel a mennybe”. Uz zu: vándorolni, útra kelni, mert „uccú” bizony megérett a meggy! Ud ma: naponta. (Az „idő” és a „ma” szó lappang benne.) Az semmi, hogy um ma azt teszi: ímmel – ámmal, de uri in: „előkelő személy, vezető.” Uru, az város; de hagyjuk, nemcsak u betűvel kezdődő szavaik voltak. Tur pl. gyerek. De „benső gyereket” (talán magzatot?) is jelent; vesd öszsze a terhes szóval. És már nem is meglepő, hogy tu-ur-pe-ip: „fejletlen gyerek”, vagyis „törpe fióka”.
Kérdheti valaki: hogy bukkantam rá ezekre a protoelámiakra? Három irányból. 1. A Komoróczy-féléknél olvastam, hogy: „a szumíroknak nem voltak nyelvrokonaik”. Rögtön tudtam, richtig, ez azt jelenti, hogy igenis voltak! S kerestem. 2. Csengery Antal már jóval több mint száz éve foglalkozott velük. (Érdekes, villamosok még nem jártak Pesten, de „hangadó, szélső jobboldali villamoskalauzok” már voltak, és ámokfutva terjesztették a délibábot). 3. A Dácia történetével foglalkozó irodalomban is felmerül esetleges óelámi jelenlét, pl. a Ialomiţa folyó Naparis neve; de erről is már többször írtunk.
Vajlégy Asszonyság
Ritka eset, amikor a műfordító lop, mint ama híres adomában: ha az eredeti szövegben tíz arany gyertyatartóról volt szó, a fordításban csak nyolc maradt. A gyakorlat az, hogy inkább tódítanak; pl. Aldous Huxley Pont és ellenpont c. regényt először így fordították, hogy A végzet bábjátéka stb. Manapság azonban ellenkező szellemű irányzat kezd feltörni; helyretolni a költői túlszínezést. „Az igazság nevében.” Olvashatni pl. harcias okoskodást arról, hogy Puccini operájának hősnője, Csocsoszán nem lehet Pillangó „kisasszony”, hiszen gyereke van; és különben is: Madame Butterfly, és nem „madmazel”! A kotty belé, szilvalé! tipikus esete; nem szólva arról, hogy a történet elején a japán hölgy még lány! És különben is a kisasszony szó dallama, ritmusa emlékeztet a Csocsoszán-ra! Ám jó, legyen Lepke-asszonyka, ha ebből bárhol bárkinek valami haszna származik.
Viszont az már orr-berzentő, hogy a Szeget szeggel című Shakespeare-komédia újrafordításban Mértéket mértékkel alakban tűnik fel a színlapon. Mivel így „hű” az eredetihez, mondják.
Hű, de csikorog; vagy nyekereg, amikor kiejtjük, és magyarázatot is kíván; hogy asszongya: „amilyen mértékkel mérsz magadnak, olyannal mérj másoknak is”, „amilyen a mosdó, olyan a törülköző”, s még egy sor közmondás. Ugyanakkor tapasztalja a néző, hogy a vígjátékot megtoldották: „tökéletesítették”; magához a Shakespeare-műhöz már nem ragaszkodtak olyan kínosan... Mert ha egy 120 perces vígjátékot 220 percig játszanak, az már nem az a vígjáték! A darabba bele lehet tehát avatkozni? beleriszálhatja magát a rendező? dramaturg? a hoppmester? de a cím! Az nagyon pontos legyen! A frakkomat átalakíthatom hálózsáknak, de a hátuljáról a gombokat, azokat pontosan úgy kell majd felvarrni! A hátára! (Azért, hogyha hálózsákbanfutás versenyen indulok, lássa az alapítvány, milyen hű vagyok!)
Minél jobban meg van szerkesztve egy klasszikus alkotás, annál biztosabb, hogy „javítani”, pótolni, átértelmezni fogják. Ha viszont a szerző levegősre hagyta, hogy legyen tere-módja az előadóknak saját fantáziájukkal élni, akkor kínos pedantériával ragaszkodnak a szöveghez, és még azt is kimondják a színpadon, hogy „satöbbi, satöbbi...” (Lásd Erkel: Sarolta)
Egy szót csak,
legalább egyetlen
egyet!
Egy fő tanróka felfohászkodik cik-kében: „Annyit mind beszélnek ezekről a sumérokról! És én még soha egyetlen egy szót se hallottam tőlük a magyar nyelvben.”...Segíthetünk. Néhány évtizede még Pesten is a tekintélyesebb, érett korú elvtársnőket a gyerekek – és én – nem vén csaj névvel illették, hanem úgy mondták, hogy néni. Ez ugye, kicsinyített alak; gyerekkoromban a falunkban még úgy emlegettük őket, hogy Póli nén, Liná nén stb. Nos, ez a nén azonos a szumír nin szóval, amely „úrnő” jelentésű. Még van jó néhány; és vannak nemzetközivé vált szumír szavak; pl. mindaz, ami a latin ager „szántóföld” nyomán keletkezett: Acker, Acre, Ogoare stb. Vagy típus, topos, sőt tán a tábla is. (A magyarban nyilván német közvetítéssel.)
Egyébként a tanróka (Schulfuchs) kifejezés sem lehetett idegen a szumíroktól; az énektanárt, karvezetőt ugyanis úgy nevezték, hogy PA LIB, és ez azt jelenti, hogy „fő róka”!
Elképzelem, amint Uruk („örök”) város akadémiájának az ablakában ül Pa-szir-szár-su prof. és morog: „Csak egyet, egyetlenegy magyar szót mondjon már nekem valaki, amelyik benne van a szumír nyelvben.” És odalentről máris felkiáltott Palib-Er-man-stall: „Önöknél a szántóföld ugye, az A-GAR. Ez azonban már műveltségi szó. Mint természeti ősszó a magyarban lelhető fel. A-gar ugyanis a régi magyarban vizenyős tájból kiemelkedő szárazulatot jelent. Ezt őrzik az Agárd helynevek, nem a vadászebét. Különben is Párizsban kiadták Gosztony etimológiai szótárát, amely a szumír szavakat a magyarból...” De Szirszársu már becsapta a jablokot. „Ez hiányzott!
