(Homérosz: Iliász,
illetve Shakespeare:
Troilus és Cressida
című alkotásában)
Sok éve összezárt, állandó stresszhelyzetben élő férfiak közössége az Iliászban ábrázolt görög tábor, amelynek vezérei szinte egytől egyig véres kezűek és álnokok. A „barbár föld” szelleme őket is barbárrá változtatta. A művelt görögökre egyébként nem jellemző durva tréfák és trágár megnyilvánulások mindennaposakká váltak köreikben.
Világképük és életmódjuk, az eltel évek során torzulásokat szenvedett az otthoni kultúra és életvitel normáihoz viszonyítva. Itt fegyver az életük és fegyver által pusztulnak el.
Nemcsak a világszemléletük, de az erkölcsi értékrendjük is megváltozott: semmibe veszik az addig oly értékesnek számító eszméket, mint a baráti hűséget és az istenek iránti tiszteletet.
Harci moráljukat a folytonos egymás közti marakodás és irigykedés ásta alá.
Ám mindezek ellenére elválaszthatatlanul egymásra vannak utalva: a közös eskü és a sokéves ostromba befektetett idő és anyagi javak összebilincselik az amúgy szétzüllésre hajlamos sereget.
A túlélésért és a hierarchia lépcsőfokain való feljebb kapaszkodásért dúló állandó harc, valamint a külső ellenségtől való rettegés egy primitív, szinte törzsi életformát eredményezett.
Szokásaik és a hétköznapi élet mindennapos tevékenységei is gyökeresen megváltoztak: egymás uszítása, a mértéktelen zabálások és a féktelen tivornyák jelentik számukra a szórakozást.
Mint tudjuk, Homérosz az Iliászban több egyéb forrás mellett felhasználta a babiloni Gilgames című hősköltemény magvát is, amelyet az Akhilleus–Gilgames, Patroklus–En-kidu párhuzam is bizonyít. Ám a homéroszi mű, a babiloni eposzhoz mérten, már profán alkotásnak számít: a szereplők itt általában nem viselkednek héroszokhoz méltóan, az istenek sebezhetőek, sőt néha kissé nevetségesek is.
Shakespeare a Troilus és Cressida című színművében melyet a homéroszi Iliász ihletett meg, még tovább fokozza a profanizációt: a hősöket teljesen leszállítja a piedesztálról, az isteneket pedig száműzi a történetből.
Az erkölcsi és emberi értékek devalválódása még nyilvánvalóbbá válik, hogyha a színmű szereplőit külön-külön tesszük vizsgálat tárgyává.
Menelaus – ha a mítoszból indulunk ki –, semmiképpen sem lehetett hétköznapi férfi, ha Heléna, számtalan legendás hírű kérője közül őt választotta férjéül, sőt, még Tündareusznak, Heléna apjának sem volt kifogása ellene.
Tündareusz halála és a Dioszküro-szok megistenülése után Menelaust Spárta királyává koronázták.
A mítosz értelmében Heléna hűtlensége nem az ő férfiúi tehetetlenségének vagy pipogyaságának a következménye, hanem az Aphrodité átkának köszönhető. Ugyanis az istennő megesküdött, hogy Tündareusz mindhárom leányát a házasságtörésükről és a hűtlenségükről fogja hírhedté tenni.
Viszont Shakespeare demisztifikál és egyszerűsít: elég egy pillantást vetni Menelaus alakjára és már nem is tovább kell kutatnunk Heléna hűtlenségének az okait. Ugyanis a darab szerint Spárta királya esetlen és tehetetlen alak, aki teljes egészében testvérére és szövetségeseire bízza a rajta esett szégyen lemosását. Jelentéktelen, csupán néhány szavas szerep az övé. A szerző málészájú öregembert állít elénk, aki csupán akkor élénkül fel kissé, mikor a közös zsákmány (Cressida) elosztására kerül sor.
Az élesnyelvű Thersites így jellemzi Menelaust:
„Ősszobra és konyult emlékműve minden felszarvazottnak, szánalmas csizmahúzó, aki odaláncolva csüng bátyja lábán... Egymaga szamár és ökör. Ha kutya volnék, öszvér, macska, görény, varangy, gyík, bagoly, ölyü, vagy ikrátlan hering, nem bánnám, de Menelaus lenni – fellázadnék a végzet ellen! Ne kérdezzetek, mi szeretnék lenni, ha nem volnék Thersites: mert inkább lennék egy kiütéses teve, csak Menelaus ne legyek!”
(Shakespeare, Troilus és Cressida, V. felvonás, 1. szín)
Agamemnon az Iliászban a hellének szárazföldi erőinek parancsnoka. A darabban szereti, ha generálisnak szólítják, bár döntése, hogy egy trójai vezért kiadjanak cserébe Cressidáért, nem egy vérbeli tábornokot jellemez, akinek csak a győzelem lehet a fontos.
Erősen függ Calchas véleményétől és tanácsaitól, hiszen Iphigéniát is az ő tanácsára áldoztatta fel Auliszban.
Agamemnon itt a nagy szavak embereként jellemezhető, aki előszeretettel használja a nyakatekert demagóg frázisokat. A víg tivornyák alkalmával mindig jelen van.
Neki köszönhető, hogy Achilles nem hajlandó kivonulni a harcmezőre, ugyanis Agamemnon elvette tőle egyik rabnőjét, Briszeiszt, holott előzőleg, osztozkodásnál a leányt Achillesnek adta.
Agamemnon a felmorzsoló háború híve: számára nem az a fontos, hogy visszakapják Helénát, hanem inkább az, hogy a görögök ismét behatolhassanak Helleszpontoszba, és ezáltal uralhassák az egész kis-ázsiai kereskedelmet.
A tábora biztonságában, a követségbe érkező Aeneast vállveregető, lekezelő módon fogadta, ám amikor harcra kerül a sor, ijedten kiabálja, hogy:
„Népünk sápad... Erősítést, vagy mind elpusztulunk!” (Ibidem, V. felvonás, 5. szín)
Diomedes Argoszból érkezett, és végzetesen szerelmes volt Helénába, ezért azt a tényt, hogy Paris elcsábította Helénát, személyes sérelemnek érezte.
Talán azért szeret bele Cressidába is, mivel az Heléna egyfajta hasonmása. Ám Cressida megszerzésével ő maga bizonyos vonatkozásban Parisszal azonosul. Ezért, amikor Parisnak a szemébe vágja, hogy:
„Neked, kéjencnek, örököseidet ringyóágyékból ízlik nemzened”, akkor tulajdonképpen önmaga fölött is ítéletet mond.
Nestor, Pülosz királya, aki több mint három emberöltőn át uralkodott, de előrehaladott kora ellenére még mindig bátor harcosnak számít.
Agamemnon fő tanácsadója és Ulysses cinkosa a cselszövésben. Ő és Ulysses mindig ugyanazokat a megoldásokat és módszereket javasolják.
Nestor, „a jó öreg legenda”, fölöttébb büszke a korához képest kitűnő testi kondíciójára. Azzal kérkedik, hogy ha csöppet is fiatalabb lenne, akkor szívesen összecsapna Hektorral, akinek már a dédapjával is csatázott.
Aggastyán léte ellenére együtt iszik és tivornyázik a harcostársaival.
Szellemi frissességét bizonyítja az a tény, hogy részt vesz az Achilles és Ajax elleni mesterkedésben.
Ám ezek a kis gonoszságok úgy tűnik, bocsánatos vétkek csupán a Sors és az istenek szemében, mivel a mítosz szerint ő az egyetlen a görög vezérek közül, aki épen, egészségesen és bonyodalmak nélkül hazaér a harc után.
Ajax Szalamiszról származik, és Homérosz szerint bátorságban és erőben csak Achilles múlta fölül. Kitűnt a magasságával is: valóságos óriás lehetett, hiszen a fáma szerint több mint egy fejjel nagyobb volt a legmagasabb akhájnál is.
Héraklész Aiax egész testét sebezhetetlenné tette, kivéve a hónalja körüli részt.
Hetyke kérkedéseivel nemcsak a bajtársait, de az isteneket is maga ellen haragítja, mivel egy alkalommal, amikor Athéné mellé állt a harcban, hogy segítse, Aiax pimaszul elkergette maga mellől az istennőt.
Később, bosszúból, az istennő őrülettel sújtja: Aiax azzal az ezüsttel kivert karddal vet véget tulajdon életének, amelyet Hectortól kapott a párviadaluk után.
Bár Aiaxot minden társa utálja pökhendisége és öntömjénezése miatt, de Thersites gyűlöletét – akinek volt alkalma megismerni Aiax ökleit is – senki és semmi nem múlhatja fölül.
Aiax legnagyobb becsvágya mindig is az volt, túltegyen Achillesen. Ezt a becsvágyát felhasználva a csalafinta Ulysses és a bölcs Nestor egy kis hízelgéssel könnyedén az ujjuk köré csavarják a nehézfejű óriást.
Ulyssest, Ithaka királyát nehezen sikerült rábeszélni, hogy részt vegyen ebben a háborúban, mivel korábban megjósolták neki: ha elmegy Trójába, csak húsz év elteltével térhet majd haza.
Tisztánlátásával és agyafúrtságával mindenkinek túljár az eszén. Ő az, aki rádöbbenti a görög vezérkart, hogy nem annyira a trójaiak vitézsége, mint amennyire a görögök közötti viszálykodás és széthúzás akadályozza meg őket a győzelemben.
De nemcsak kritizál, hanem tanáccsal is szolgál: egymás ellen kell hergelni a két „nagyhatalmat”, Achillest és Ajaxot.
Ő az, aki elvezeti Troilust Diomedes és Cressida találkájára. Azzal, hogy folyton visszatartja és türelemre inti a trójai herceget, valójában csak feltüzelni próbálja.
Folyton és mindenkivel kettős játékot folytat, méghozzá nagymesteri szinten. Minden bajtársán átlát, jól tudja, hogy kiben mi lakozik.
Achilles és Patroclus a mítosz szerint unokatestvérek és elválaszthatatlan barátok. Valószínűleg szerelmesek is egymásba. A férfias, kakaskodó Achilles önmagából kiszakított női énrészének is tekinthető a fiatalabb, puhább Patroclus.
A görög kultúrában teljesen elfogadott volt a hasonló neműek vonzalma, ám ebben a sajátos társadalmi rendben és a shakespeare-i darab tükrében elítélendőnek minősül.
Achilles anyja, Thetisz, tudta, hogy ha fia csatlakozik a hadba vonulókhoz, soha nem fog visszatérni Trójából, mivel az volt a sors rendelése, hogy vagy minden időkre szóló dicsőséget szerez a harcban, de fiatalon elpusztul, vagy otthon marad és sokáig, de dicstelenül fog élni.
Thetisz istennő a fiát már kiskorában a sarkánál fogva a Sztüx vizébe mártotta. Így tette sebezhetetlenné Achilleust, akinek csupán a sarka, amelyet nem ért a folyó vize, maradt sebezhető.
Ezután az istennő a kis Achilleust és játszótársát, Patroclust elvitte Szküroszba, Lükomedesz királyhoz. Itt leányruhába öltöztette a két kisfiút, akik elvegyültek Lükomedesz lányai között. Ferde hajlamuk azzal is magyarázható, hogy kénytelenek voltak évekig női ruhákat viselni.
A harcias Achilleusnak, aki a félelmetes mürmidonok és a gályák parancsnoka, ellenpontozása a nőies, tréfakedvelő, derűs Patroclus.
Mindketten kulcsfigurái mind a mítosznak, mind a színműnek is, mivel az Iliász énekei egy Achilles haragjának nevezett hőskölteményből alakultak ki. A darabban is Patroclus halála az a pillanat, amikor Achilleus ismét fegyvert ragad és Hector megölésével eldönti a sokéves csata kimenetelét.
Achilles nem elégszik meg Patroclus szerelmével: Priamosz leányát is kedveli, majd Troilusba lesz szerelmes.
Thersites, Diomedes unokatestvére, Shakespeare művében egyfajta rezonőr szerepét tölti be: szinte minden szereplőt az ő prizmáján keresztül és az ő jellemzéséből ismerünk meg. Ő az, aki deheroizálja a mítoszt, aki leráncigálja a héroszokat a piedesztálról.
Epekeserű, gonoszkodó véleménye a társairól azzal magyarázható, hogy Thersitest testi fogyatékossága megbélyegzi és kizárja a harcos társadalomból.
A tábor életének a két mozgatója a harc és a szerelem, és ő mint nyomorék egyikből sem tudja kivenni a részét, ezért ő mindkettőt megveti és elítéli.
Az ugyancsak nyomorék III. Ri-chárdhoz hasonlóan ő is úgy dönt, hogy gazember lesz.
Kérdés, hogy mit keres a táborban ez az emberselejt, aki semmilyen vonatkozásban nem felel meg a görög „ép testben ép lélek” ideának, amit a hellének komolyan is vettek, hiszen Philokteteszt a lábán esett seb miatt Lemnosz szigetére száműzték.
Kétségtelen, hogy ő az udvari bolond alakja, Próbakő és Feste rokona, vagyis egy olyan figura, aki a társadalmi-erkölcsi normákon kívül és felül áll.
Bár ő is sodródik az eseményekkel, de azért mindig megőriz egy külső, szemlélődő álláspontot.
Néha úgy tűnik, mintha egyenesen ő irányítaná a dolgok menetét.
Bár élesnyelvű, fröcskölődő kritikus, az önkritikát is gyakorolja, mikor úgy mutatkozik be Hectornak, mint:
„...rossznyelvű, tetves gazember, igazi piszkos bitang” (V. felvonás, 4. szín).
Calchas, a mítosz szerint Apollon papja, aki elpártolt népétől, mivel előre látta Trója pusztulását, és mivel a delphoi Püthia megparancsolta számára, hogy álljon át a görögökhöz, és ne engedje, hogy abbahagyják az ostromot addig, amíg csak nem győznek.
Befolyása nagyon erős a hellénekre: Agamemnon vakon hisz a jóslataiban, Achilles kitünteti a barátságával, amit Calchas úgy hálál meg később, hogy elrendeli Polüxenia feláldozását az Achilles sírján.
Nemcsak hazaáruló, hanem kerítő is, akárcsak Pandarus (úgy tűnik, ez náluk közös családi vonás), hiszen nemcsak a jóstudományát, de a leányát is a görögök rendelkezésére bocsátja.
Nem sokkal Trója bukása után a szégyen öli meg, amikor Mopszosz, Theiresziász unokája, felülmúlja a jóslás tudományában.
