E hat betű szignálenigmája díszíti a Bach-partitúrák végét. A három utolsó betűről könynyen kideríthető, hogy Bach teljes nevének kezdőbetűi. Az első három viszont a Soli Deo Gloria (egyedül Istené a dicsőség) kezdőbetűi. A számszimbolika értelmében mindkettő 29-et ad ki. Érdekes egyezés, találgatásokra ad okot: vajon Bach mennyire ismerte, alkalmazta, szerette a számszimbolikát. C. Ph. Emanuel Bach szerint: „Sem én, sem más igazi muzsikus, így a megboldogult sem (édesapjára, Johann Sebastian Bachra utal, T. E.) volt kedvelője a száraz matematikai dolgoknak.” Mégis keressük Bachban a számok misztikus rendjét, zenéjének isteni eredetét. És ezzel a gondolattal is hallgatjuk a Bach-i muzsikát. Meglepődve, kelletlenül fogadjuk, amikor kiderül egyik-másik Bach-műről, hogy átvétel, más zeneszerző művének zseniális átdolgozása. És néha még ennyi sem, egyszerűen átmásolt művek, házi használatra szánt tanítási darabok, gyakorlatok.
Tanulságos történet fűződik Bach két zongoraszonátájához. A híres Bach-kutató Spitta különösen értékes, jellemző Bach-i remekműveknek tartotta e két művet. Azután egy szép napon a zenetudományos világ kelletlenül döbbent rá, hogy mindkét alkotás Johann Adam Rein(c)ken, a Bach előtti nemzedék egyik nagy alkotójának műve, Hortus musicus címmel. Spitta egy írásában vissza is vonta dicséretének javát, Albert Schweitzer az eset kapcsán kissé ironikusan szóvá is teszi: „pedig mindaddig Reinkent senki sem sorolta a különösen szellemes zeneszerzők közé.” Egyszóval furcsa helyzet állt elő: kiderült, hogy Bachot dicsérve Reinkent magasztosította fel a zenetudósi ítéletalkotás. Reinken szerzőségének a felismerése szinte megfosztani látszott a szóban forgó Bach-műveket az addig nekik tulajdonított zsenialitástól. Lám, mit jelent a partitúrát díszítő névaláírás az utókor szemében, és úgy látszik, fülében is: ha kicseréljük a szerző nevét, odavész a zene hatása is?!
Szinte úgy tűnhetik, hogy a névért hallgatjuk a zenét, nézzük a festményt, szavaljuk a verset. De csak úgy tűnik! Mert a valóságban a dolgok a maguk helyére kerülnek. A MŰ ÖNMAGÁÉRT ÁLL JÓT!
Inkább hiszünk a fülünknek, mint a belénk magyarázott szövegeknek. Egy alkotónak a neve éppen azért válik ismertté, mert művei kivívják ezt számára. Ebből természetesen az is következik, hogy a kialakult elismerés dicsfénynyel övezi a szerző kevésbé sikerült alkotásait is. De csak nagyon kis mértékben. Például a Carmina burana világsikere alig emelt valamit Orff többi, kevésbé játszott művének glóriáján. Mascagni, Leoncavallo műveit sem vitte sikerre a Parasztbecsület és Bajazzó óriási népszerűsége. A névvel csak ideig-óráig lehet zsonglőrösködni: a névhez mű kell. Ez különösen a modern zenére érvényes. Manapság gyakran megelőzi a név a MŰVET. „Csinálj magadnak nevet, és meglátod, sikere lesz a műveidnek is” – szól az íratlan, suttogott szabály. És mi kell a névhez? Egy kis misztika, sok reklám, művek óvatos közzététele, a korízlés, gondolkodás kielégítése, a kritika megszervezése stb. Ezen a téren mesteri fokra tornászta fel magát a modern művészkedés. Mert bizony sokszor csak művészkedés és nem művészet, ami eljut a közönséghez. A modern gondolkodás hisz az emberek manipulálhatóságában. Van is rá oka, de gyakorta nem veszi tudomásul, hogy az ember csodálatos lény, előbb-utóbb rájön, hogy rászedték. És akkor jaj a rászedőknek; szemünk láttára hull ki a nagy dirrel-durral beharangozott művek, művészek egész sora. Végeredményben magunknak hiszünk: érzékeinknek, érzelmeinknek, szellemünknek, lelkünknek. És nem hiszünk az előre gyártott értékítéleteknek. Az ember sokszor belemegy a manipulálhatóság játékába, fejet hajt látszólag, de mindig felemeli a fejét, ha a jelenség kritikus ponthoz érkezett. NEM TOVÁBB, mondja jóérzékünk, innen kezdve rendet teremtünk. Lassan itt az ideje, hogy rendet teremtsünk a 20. századi művészet világában is: mi az, ami valóban érték, mi az, ami hulladék.
